Megjegyzés: Az "emlékek" leírásához a következő forrást használtam fel: Eörsi László - A Vajdahunyad utcai felkelők (Évkönyv VIII. –2000, Budapest, 1956-os Intézet, 262–273.o., Copyright © 2000 Az 1956-os Magyar Forradalom Történetének Dokumentációs és Kutatóintézete Közalapítvány)

Így is tettem. Nem tudom, mennyire sikerült normálisan elénekelni azt a dalt, de valahogy fontosnak éreztem, és ez volt minden, amit tehettem. De jó volt arra gondolni, hogy valahol, valamikor valakik azért küzdöttek, hogy egy egész népnek jó legyen. És még jobb volt tudni, hogy a nagyapám is köztük volt, sőt, nem is volt akárki köztük: vigyázott a többiekre, segítette őket. Azt hiszem, ez példa.  

Estefelé „befutott” ama híres-neves Betty is, és (most jön a legjobb!) helyretette Syssyt, írván, ne csináljon akkora ügyet belőle, nem is úgy gondoltam, amúgy meg nem von le pontot az egyik legjobb feladatlap megoldójától. Hehehe! Jó, jó, nem dicsőség okosnak lenni a kicsik közt... sőt, kábé ciki ez az egész ügy. Ez olyan tipikus etikátlan, mardekáros görénység (ezért szeret minket mindenki) volt tőlem, de hát nem tiltja senki... Ehh, kretén vagyok!  

Sebaj, műveltem még egy marhaságot. Megláttam, hogy a bejárati csarnokban a homokóráknál (vezetünk, hehehe) van egy doboz. Odamentem megnézni, vajh' mi célt szolgál, és egy felhívást láttam mellette. Nem, nem keringőre. Hanem egy kérdéssor volt a Roxfortról, amit egy harmadéves griffes kiscsaj állított össze. Tudom, öreg vagyok ehhez, ne rontsam el a kicsik örömét... de nem volt odaírva korhatár. Szóval felírtam egy pergamenre a válaszokat, meg nevet és házat, és bedobtam. Annál is inkább, mivel a ládára házanként pontok is voltak kiírva, és néhány pillanattal később láttam is, hogy adódott valamennyi a mardekáros pontszámokhoz. Biztos számít valahova, lehet, hogy a végén a tanárok jutalmazzák, és ha netán így lenne, egyszer az életben tettem valamit a közért. Volt egyébként a felhívás mellett egy másik pergamen, amin az állt, hogy Megjegyzések. Még nem volt ott semmi... nem bírtam ki. Muszáj volt! Írtam oda pár marhaságot, naná. Remélem, nem olvassák sokan, bár a kézírásomat a tanárokon kívül nemigen ismeri senki. Whoá, miért vagyok ilyen hülye?!  

Kezdem megbánni, hogy mindent felvettem, amiből megvan az RBF-em... Sebaj, majd jövőre leadok pár tárgyat. 

Viszont jól megfáztam, úgyhogy kénytelen vagyok forró mézes teát inni… utálom a teát. Igen, brit vagyok, na és? Attól még nem kötelező szeretni. A Yorkshire-pudingot is utálom. Áh, mit nem?  

További agyi defektusom, hogy elkezdtem rémtörténeteket írogatni. Nem hiszem, hogy túl jók, de nem érzek hajlandóságot arra, hogy megmutassam bárkinek, úgyhogy nem kapok róla külső véleményt. Elindultam lefelé a lejtőn. 

Viszont nem volt hangulatom egy gyakorlatilag ismeretlen emberke dilijein meg sötét múltján tűnődni, sőt, még mindig nincs, úgyhogy el is teszem magam holnapra. Hát még, ha értelme is lenne... 

*a teszt eredetileg a quizilla.com-ról származik, és a Vampires - The Masquerade című RPG világán alapul. Sajnos már nem található meg, pedig egész érdekes kis teszt volt.

A héten végre eljutottam odáig, hogy elkezdjek agyalni a Rob-PC-összehozási hadműveleten. Elég sokat merengtem a dolgon, mivel nem vagyok valami gyakorlott a kavarás terén. Persze többször meg is fordult a fejemben, hogy hagyni kéne, de Rob bánatos képét látva nem tudtam nem foglalkozni az üggyel. Először is sorra vettem, hogy kik vannak közvetlenül a csaj közelében, és közülük is ki révén tudnék tájékozódni róla és esetleg üzenni neki, vagy valami. Sajnos ezzel a logikával nem mentem sokra, mert hiába figyeltem, kikkel van, szinte senkit nem ismerek a baráti köréből. Végül arra jutottam, a Weasley-ikrek talán megfelelnek. Igaz, elég zabolátlanok, nem könnyű velük bánni, de ez még nem jelenti azt, hogy lehetetlen. És mivel fiatalabbak, kevesebb az esély, hogy pattognak nekem, kérdezősködnek vagy ilyesmi. Ezen kívül, ha akarják, meglepően profi módon tudják intézni a dolgokat. Egyelőre nem írom le, mit tervezek, egyrészt babonából (ami nálam inkább csak megszokás, de azért mégis), másrészt meg majd leírok mindent, ha már azt is tudom, hogyan sikerült.

Mindenekelőtt megkérdeztem Robbie-t, hogy kipróbálhatok-e valamit A Hölgy, Akit Nem Nevezünk Nevén kapcsán. Visszakérdezte, mit veszíthet ő ezen. Azért mégiscsak vérbeli mardekáros, hehe. Kis mérlegelés után azt mondtam, hogy tulajdonképp semmit. Így persze beleegyezett. Következő utam az ikrekhez vezetett, de csak este látogattam meg őket. Egyrészt a nap többi részében sajnáltam rájuk az időm, másrészt talán némi tiszteletfélét kivívok náluk azzal, hogy ok nélkül tilosban járok. Komolyan, ilyenkor annyira büszke vagyok a ravaszságomra! Hehe.

Szóval este újra megpróbálkoztam az animágiával. Egy ideje már szenvedek vele, de eddig csak egyetlen egyszer sikerült, gyanítom, véletlenül. Ma viszont úgy tűnik, az égiek is segítik az akciómat, simán meg tudtam csinálni. Ismét egy nagy adag önbizalom, csak nehogy a végén túl sok jó történjen velem. Mert ugyebár semmi sincs ingyen... na mindegy. Szerencsére a klubhelyiségben nem volt senki. A folyosón ugyan belebotlottam egy prefektusba, de még időben el tudtam bújni előle egy szobor mögé. Kivételesen útba ejtettem egy nagy tükröt is, nem azért, mert annyira imádnám nézegetni magam (nem vagyok mazochista), hanem mert meg akartam róla győződni, hogy tényleg jól sikerült-e a transzformáció. Elégedetten nyugtáztam, hogy a tükörből egy teljesen fekete, zöld szemű párduc néz vissza rám. Kóvályogtam egy kicsit, mire elértem a "Griffesek Tornyához", nem sokszor jártam még arra, meg amúgy sem vagyok egy tájoló-zseni. A lényeg, hogy sikerült. Igen ám, de hogy megyek be? Nem igazán mertem megmutatni magam a festmény-nyanyának, aki a körletet őrzi, mert még el találja hinteni, hogy látott arra ólálkodni, és bajba kever. Így aztán vártam, és lázasan töprengtem, hogy mi legyen. Végül ismét szerencsém volt: négy gyerek rohant lélekszakadva a portréhoz, és meglehetősen rémültnek tűntek. Elég kicsik voltak, elsősök lehettek, vagy legfeljebb másodikosok. Csodálkoztam is, mit keresnek ezek a kis nyomik éjszaka a folyosón, de nem nagyon töprenghettem rajta, cselekednem kellett. A festmény-nyanya a borzalmas rózsaszín ruhában elég mérges volt, és mit ad Merlin, pont azt kérdezte tőlük, amire én is kíváncsi voltam. De az egyik kissrác csak annyit felelt neki:

- Nem érdekes, disznóorr, disznóorr. - Ha emberi alakban lettem volna, biztos elfog a röhögőgörcs, olyan hülyén hangzott. Így viszont valamivel könnyebb volt elfojtani. A kép mögül előtűnt a klubhelyiség bejárata, én pedig kihasználva a kicsik zaklatottságát, besurrantam mellettük. Elég sötét volt, és ügyeltem, hogy ne érjek hozzájuk. Remélem, nem vettek észre, bár semmi jelét nem mutatták. Bent aztán megint várakoznom kellett, mert a kis nyamvadékok még mindig nem voltak hajlandók aludni menni. Ledobták magukat a karosszékekbe a kandalló előtt, és miután meghúztam magam egy árnyékos sarokban, a tűz fényénél az arcukat is láthattam. Az egyik a kis Potter volt. Nyilván a fejébe szállt a dicsőség, amit csecsemőkorában szerzett, ha már elsős létére van képe kint mászkálni éjjel. A másik az a létra-kinézetű vörös srác volt, úgy rémlik, talán Weasley. Volt még velük egy kis, dagi, barna hajú gyerek is, aki annyira meg volt szeppenve, hogy kis híján elbőgte magát. És persze ott volt az a kis bosszantó, borzas fejű lány is, aki a múltkor a discmanemről kérdezősködött. Egy darabig csak ültek és remegtek, arra gondoltam, talán összefutottak valahol a Véres Báróval, azért vannak így kiakadva. Végül a vörös megszólalt:

- Hogy juthat valakinek az eszébe, hogy egy ilyen szörnyet tartson egy iskolában? Pont az ilyen bestiáknak találták ki a kutyaiskolákat. - Erre a kiscsaj, akit nem zavart, hogy marhára nem kapcsolódik a témához, pattogni kezdett:
- Ti nem láttok a szemetektől? Meg se néztétek, hogy mi van a bestia alatt?
- Gondolom, padló - mondta erre Potter. Tényleg nagyon pofátlan! - Nem a lábát néztem, hanem a három fejét - tette hozzá aztán. Basszus, egy háromfejű kutya? Ez kész. Tuti, hogy a harmadik emeleti folyosón van, egy ilyet azért csak elzárnak, ha már itt kell tartani az épületben...
- Nem a padlóra gondolok. A kutya egy csapóajtón állt. Világos, hogy őriz valamit - okoskodott a kis borzas liba. Micsoda következtetés! Mondjuk, igaza lehet. Aztán végre-valahára felállt, szemmel láthatóan menni készült, de búcsúzóul azért még cseszegette egy kicsit a másik hármat:
- Remélem, elégedettek vagytok magatokkal. Meghalhattunk volna, vagy, ami még rosszabb, kicsaphattak volna minket. És most, ha nem veszitek zokon, lefekszem. - Ment is, a vörös meg bambán eltátotta a száját. Aztán persze megjött a hangja, mire a kiscsaj hallótávolságon kívülre került:
- Nem vesszük zokon. Úgy csinál, mintha mi kértük volna, hogy jöjjön velünk! - erre Potterke nem felelt, pedig biztos voltam benne, hogy helyeselni fog a haverjának. Ehelyett bambán bámult maga elé, mint aki gondolkodni próbál, de nagyon nem megy neki, hehe. Aztán végre eljutottak odáig, hogy mind a hárman felvonszolták a seggüket a hálótermükbe.

Visszaváltoztam emberré, és az órámra néztem. Már háromnegyed egy volt. Hogy fogok én reggel felkelni? - futott át az agyamon, de el is hessegettem a gondolatot. És úgy döntöttem, ezt a cerberus-témát is hanyagolom, majd agyalok rajta, ha ráérek. Gyorsan felszaladtam a lépcsőn, ahol nemrég a három kissrác cammogott, és sorra néztem az ajtókat, hátha látok rajtuk valamit, ami alapján felismerhetem, melyikben lakik Fred és George. Már majdnem lemondtam erről a lehetőségről, minden ajtó egyforma volt, csak egy-egy számot találtam rajtuk, de ezek nekem semmit nem mondtak. Már egészen a végén jártam a folyosónak, mikor találtam végre egy ajtót, ami más volt, mint a többi. A szám alatt világító, ákombákom betűkkel a következő felirat virított: Kacagtató kacatok kaphatók!

Nem is tudtam, nevessek-e vagy sírjak, annyira bárgyú volt az a nyomorult kiírás. Végül csak megcsóváltam a fejem, és benyitottam. Biztos voltam benne ugyanis, hogy ez a Weasley-k főhadiszállása. Az ajtó gond nélkül kinyílt (jellemző, én mindig jelszavas bűbájjal zárom le a szobám – mondjuk, ennek a szobatársnőim nem mindig örülnek, hehe), úgyhogy beslisszoltam. Egyenként meglestem az összes ágyat, az egyikben horkolt a kiskoma, a másikban tátott szájjal szuszogott, a harmadikban pedig keresztben feküdt, nyakára tekerve a takarót. Ez utóbbi Lee Jordan volt, a másik kettőt nem ismerem. Kuncogtam egy kicsit rajtuk, vigyázva, hogy azért ne ébredjenek fel. A maradék két ágy üres volt. Jól elvannak ám, hogy még ilyenkor is csavarognak! - gondoltam, majd párduccá változtam újra (örömmel konstatáltam, hogy ismét sikerült), felugrottam az egyik üres ágyra, és kényelmesen elhelyezkedtem. Nem bírtam kihagyni a lehetőséget, hogy megijesszem őket egy kicsit. Nemsokára meg is érkeztek, lázasan sutyorogva, gondolom a legújabb "hőstettükről", hehe. Enyhén meghökkentek, amikor megláttak. Egészen a falig hátráltak, és pár pillanatig rémülten pislogtak rám. Én viszont nem akartam megvárni, míg eszükbe jut valami rontás és megtámadnak, úgyhogy nagyot nyújtóztam és visszaváltoztam emberré. Aztán lemásztam az ágyról. Mert azért mégis már.

- Hallod, ez nem volt semmi! - lelkendezett az egyikük, azt hiszem, Fred.
- Az biztos, de miért jöttél ide ilyen későn? Biztos okod volt rá - vonta le a logikus következtetést a másikuk. Megeresztettem egy elégedett vigyort, részben, mert sikerült a kívánt hatást elérnem, részben pedig, mert nem kell lefutnom a szokásos köröket. Bele is vágtam a közepébe.
- Pontosan. Egy apró szívességet szeretnék kérni tőletek.
- És miért kellene segítenünk neked?
- Lássuk csak... talán hogy ne tépjelek szét benneteket; hogy ne köpjem el azt a pár kis ügyeteket, amiről tudok - például a ma éjjeli csavargást; vagy esetleg, hogy ne írjam ki a nyamvadt jelszavatokat a Mardekár faliújságára... kell még ok? - erre rögtön elkomorultak.
- Szóval zsarolsz. Honnan tudjuk, hogy nem teszed-e meg ezeket akkor is, ha segítünk?
- Oh, nem bíztok a csúnya mardekáros néniben... ez fáj - színészkedtem, aztán úgy döntöttem, nagyvonalú leszek.
- Nyugi, ha ártani akarnék nektek, bármikor minden további nélkül megtehetném, mindenkinek van gyenge pontja. Mégsem bántok senkit, ha nem ad okot rá, nektek sem tettem keresztbe soha. Most sem fogok, sőt. Lássátok, kivel van dolgotok, ha segítetek, adósotok leszek egy szívességgel. Amúgy sem kérek nagy dolgot.
- Miért, mit kérsz?
- Hohó, előbb ígérjétek meg, hogy nem beszéltek róla senkinek. Nem nagy ügy, de diszkréten kell kezelni.
- Ígérjük meg? És ennyi?
- Nekem elég. Ha megszegitek... nos, garantálhatom, hogy ti jártok rosszabbul. És semmiféle magyarázkodás nem fog érdekelni.
- Világos.

Ezután összenéztek, megvitatták a dolgot, persze suttogva. Végül bólintottak, és mind a ketten a szavukat adták, hogy hallgatnak. Gyorsan felvázoltam nekik, hogy mi a teendő, ők pedig elmondták, hogyan a legcélszerűbb végrehajtani. Ebben meg is egyeztünk, így aztán csakhamar megszabadítottam őket minden bizonnyal nyomasztó társaságomtól, hehe.

Szerencsére gond nélkül vissza tudtam osonni a klubhelyiségünkbe, onnan pedig a hálóba. És azóta körmölök. Te jó ég, mindjárt két óra! Olyan leszek reggel, mint akit a háromfejű kutya szájából húztak ki.

Ma szokásom ellenére későn ébredtem, és nem is volt kedvem azonnal felkelni. Megvártam, hogy a hasamra süssön a nap, hehe. Kár, hogy ezt idelenn az alagsorban nem lehet szó szerint érteni. Nem igazán voltam éhes, úgyhogy a bejárati csarnokból egyenesen a könyvtár felé indultam, magammal hurcolászva az időközben elmaradhatatlanná vált walkmant. Tényleg jó cucc. Ráadásul, ha véletlen netalántán valaki utánam szól, és nem hallom meg, nyugodtan ráfoghatom, hogy a zene miatt, nem pedig azért, mert már megint nem ott jár az agyam, ahol kéne.

Ráérősen böngészgettem a „Mágikus lények” feliratú polcok tartalmát, mivel megkérdeztem Mme Cvikkert, van-e esetleg valami új, és azt felelte, ott keressem. Ilyenkor szeptemberben néha előfordul, hogy tényleg bővítik a könyvtárat, de egyébként… jó, persze, rengeteg könyv van, talán egy élet is kevés lenne rá, de nem sok az olyan, ami érdekel is… most viszont találtam egyet a Loch Ness-i, meg az egyéb ilyen misztikus-legendás szörnyekről, és már éppen letelepedtem volna vele valami félreeső helyre, mikor egy apró, borzas kiscsajjal találtam szembe magam. Először majdnem megijedtem tőle, úgy állt mögöttem, mint a cövek, és kis híján beléütköztem, ahogy elfordultam a polctól. Ahogy jobban megnéztem… hát, az sem volt biztatóbb: lapát fogak, tudálékos arckifejezés, Griffendél… és persze újfent megállapíthattam, hogy a fakóbarna bozót, amit a hajának nevez, hírből sem ismeri a fésűt. Nyilván. Vetettem rá egy megvető pillantást, és tovább akartam menni, erre megköszörülte a torkát, és számonkérő hangon megszólalt:

- Mi az ott a kezedben? – először kimérten jobbra, majd balra fordítottam a fejem – persze, pontosan tudtam, hogy nincs a közelben más – aztán enyhén felvont szemöldökkel, meglehetős kelletlenül visszakérdeztem:
- Hozzám beszélsz?
- Persze, hogy hozzád, nincs itt senki más – válaszolt okoskodva és egyben türelmetlenül.
- Susan Snape, örülök, hogy megismerhetlek – nyújtottam kezet maró gúnnyal. Szemmel láthatóan elsős a kiscsaj. Évről évre egyre bunkóbbak a gólyák, komolyan, mivé lesz a világ, ha ez így megy? Kicsit zavarba jött. Nem eléggé.
- Öhm… Hermione Granger. – Jól megropogtattam a csontjait, csak, hogy érezze az erőfölényt. Sajnos hamar visszanyerte a „lélekjelenlétét”.
- Szóval? – topogott a lábával, és a jobb kezemre bámult.
- Egy walkman – feleltem, mintha mi sem lenne természetesebb. Közben az jutott eszembe, hogy ha csak meg akarja bámulni a fantasztikus mugli szerkentyűmet, még inkább jogosan várhatnék némi tiszteletet. Ami egyébként is megillet, persze.
- Igen, tudom – felelte még idegesítőbben és okoskodóbban, mint előtte –, de elektromos tárgy, nem? – rásandítottam a hátoldalon lévő sárga címkére, és úgy gondoltam, de. Ennek hangot is adtam:
- Dehogynem. És? – tettem hozzá undokul.
- Itt nem működnek az elektromos tárgyak. – Erre mindkét szemöldököm az egekig szaladt. Most akkor vagy hülyét akar csinálni belőlem, vagy ő nagyon hülye. Végül úgy döntöttem, a második feltételezés sokkal inkább kedvemre való, ennek megfelelően tovább gúnyolódtam:
- Hoppá, már viszel is az igazgató elé?
- Ha nem hiszed, nézd meg, benne van A Roxfort történetében. – azzal a kezembe nyomott egy bazivastag, szemmel láthatóan halál unalmas kötetet. Áh, iskolánk nagybecsű biográfiája. Na igen, újabban így hallottam emlegetni, és volt is vita erről, mert egyesek szerint a Roxfort élőlény… fehh. Unottan felütöttem a hatalmas adattárat, és végiglapoztam, mintegy jelképesen, jelezve, hogy kívülről tudom, mi van benne. Véletlenül igaz is… de csak büntetésből olvastam el! Igazi diák ilyet önként nem tesz. Végül az utolsó lapnál megálltam. Közben jól megfigyeltem, semmi könyvtári jelzetet nem láttam a köteten, tehát saját. Megengedtem magamnak azt a luxust, hogy azt tegyem, ami először eszembe jutott. Elővettem egy ceruzát a talárom zsebéből (gyors, és könnyen eltűntethető – néha előnyösebb a pennánál), és a következőket firkantottam az utolsó oldalra (igyekeztem olvashatóan):

"Bármely elsőéves griffendéles tanulót, aki a Roxfort-birtok területén felsőbbéves mardekárost zaklat idióta kérdésekkel, titokzatos, végzetes kimenetelű baleset ér három napon belül."

Visszaadtam neki a könyvet, és indulni készültem, de persze azt azért még megvártam, hogy elolvassa.

- Badarság! – rázta a fejét, de azért egyértelműen elsápadt, hehe.
- Pedig benne van a könyvben – feleltem a győztes fölényével, és otthagytam a saját levében főni. Később láttam, hogy odamegy a Potter gyerekhez meg egy vörös hajú égimeszelő-kezdeményhez, és erősen gesztikulálva magyaráz nekik. Őket viszont úgy tűnt, nem igazán érdekli a dolog. Engem sem. Persze, mikor említette, nekem is kezdett rémleni, hogy van valami ilyen a könyvben (nem fordítottam rá túl sok figyelmet, mivel nem sűrűn kerülök elektromos cuccok közelébe), de nem tudok magyarázatot rá, miért működik mégis. Lehet, hogy mégsem árammal megy, vagy meg lett bűvölve, vagy mit tudom én. Mindenesetre, ha valami működik, és jól, pedig nem kéne, azzal simán ki vagyok békülve. Fordítva már bosszantana.

Végül aztán annyira elfeledkeztem magamról olvasás közben, hogy az utolsó pillanatban jutott eszembe Robert, meg az edzés. Meg, hogy mindjárt vége. Eszem nélkül rohantam lefelé (nos, lehet, hogy nincs sok különbség ez és az átlag állapotom között), és út közben beugrott, hogy az Anyutól kapott csomagot sem bontottam még fel. Úgyhogy lerohantam érte, remélve, hogy nem tartalmaz semmi törékenyt (mi olyan lehetne benne?), és szerencsére az edzés utolsó pár percére oda is értem. Rob is észrevett, és színpadiasan a szívéhez kapott, mint aki határtalanul megkönnyebbül. Rávigyorogtam, először azt hittem, ijesztő volt, de visszavigyorgott, úgyhogy nem lehetett olyan vészes, hehe.

Aztán vége lett az edzésnek, és elkezdtünk kóvályogni a parkban. Szokás szerint mindenféléről beszélgettünk, és én a magam részéről teljesen el is feledkeztem a kezemben tartott csomagról. Robnak viszont szemet szúrt, és megkérdezte:

- Mi az, Nyilas, pakkot kaptál? – pislogtam párat, és elég értetlenül nézhettem rá, mire elmagyarázta, hogy egy mugli regényre utalt vele (Légy jó mindörökké, azt hiszem). Mielőtt felbontottuk volna a „pakkot”, megmutattam Robbie-nak Anyu levelét. Szokatlan tőlem ez a bizalmaskodás, tudom, de egyrészt ő is elmondta nekem a (gondolom) legféltettebb titkát, másrészt meg őt is érinti. Kicsit el is kerekedett a szeme, ahogy olvasta, aztán huncutul elmosolyodott. Kiderült egyébként, hogy az említett mugli regény magyar. Rob elmesélte, hogy az apukája ragaszkodott hozzá, hogy Rob anyukája halála után is foglalkozzon a magyar nyelvvel, meg hagyományokkal, meg minden. Robertnek eleinte az agyára ment az egész, de most azt mondja, nem bánja. Megkértem, hogy majd meséljen pár dolgot, mert én viszont semmit sem tudok.

A csomagban olyan dolgok voltak, amiket Anyu mindig szokott küldeni: saját készítésű citromos keksz, bodzaszörp, meg néhány könyvet is becsomagolt, elég réginek látszanak, és furcsán néznek ki. A borítójuk papírból van, és színes. Citromsárga. Meg piros meg kék mintás. Nagyjából egyformák, csak a rajtuk lévő rajzok, meg a címük különbözik. Sorozat. Magyarul van, és mikor Rob meglátta, lelkendezni kezdett, hogy ezek nagyon jók, ő már olvasta őket, és feltétlenül olvassam el én is. Ezzel fel is keltette az érdeklődésemet rendesen, úgyhogy majd elkezdem. Egyébként valami P. Howard, vagyis Rob szerint Rejtő Jenő írta mindet. Vicces neve van, hehe. Robnak a bodzaszörp láttán is elkerekedett a szeme, és megkérdezte, mi az. Mondtam neki, erre ő azt felelte, hogy az anyukája is mindig főzött ilyet nyáron, és hogy már ezer éve nem is látott sehol. Erre nekiadtam. Apám a haját tépné, hogy miféle magatartás ez egy mardekárostól, de nem érdekel. Ihatok még akármikor és láttam, hogy ez sokat jelent Robnak. Apámnak meg túró a fülébe, neki sose voltak barátai. Kicsit félek egyébként megkérdezni arról, amit Anyu írt… mondtam is Robnak, hogy nem biztos, hogy megkérdezem, erre ő szinte lekiabált, hogy dehogynem, kérdezzem csak meg. Mondjuk, igaza van, nem állapot, ami apám és köztem van. Egyébként Rob jót mosolygott Anyu rejtélyes megfogalmazásán (ami miatt én inkább a hajam téptem… teljesen zavaros a dolog).

 Nos, igen. Megint nem írtam napok óta. Mentségemre legyen mondva, nem is igen volt mit. Ilyenkor ősszel minden nap egyforma. Szürke, esős, vagy ha az nem is, mindig borús. Elég lehangoló. Unalmamban, meg „széles jókedvemben” nem is igen tudtam mást tenni, mint tanulni. Na, azt mindig volt mit. Ha ez így megy egész évben, egyáltalán nem biztos, hogy le tudom majd tenni a vizsgákat… tárgyanként hetente dolgozat, és a tanárok persze úgy tesznek, mintha kizárólag az ő tárgyukra kellene készülni. Fogadni mernék, hogy az ő idejükben még feleennyi sem volt a tananyag… na mindegy. De még ha biztos lehetnék benne, hogy nem maradok hülye! Eh, tényleg hagyom a témát.

Egyik éjjel felvert az esőcseppek kopogása, nem bírtam visszaaludni, úgyhogy kiszöktem a folyosóra, és császkáltam egy kicsit. Közben elállt az eső, és kitisztult az ég, én pedig nem bírtam ellenállni, kimentem a parkba. Gyönyörű volt az éjszaka! A levegő friss volt és tiszta, a Hold magasan világított az égen, meg éjjeli állatok hangja hallatszott, a tónál még szentjánosbogarakat is láttam… szóval minden, ami kell. Egyébként is imádok kinn lenni eső után a szabadban, de így éjjel még jobb! Kár, hogy megfellebbezhetetlenül tilos. Viszont szerencsére nem kapott el senki. Visszaosontam és sokkal jobbat aludtam, mint a héten bármikor. Csak sajnos keveset.

De nem is ez a lényeg. Ma reggel szokás szerint befutottak a baglyok a postával, nem is igen figyeltem oda, nem gyakran kapok levelet. Amit a múltkor írtam jóanyámnak, arról már majdnem teljesen el is feledkeztem, és persze szörnyen kómás lévén beletelt némi időbe, mire felfogtam, hogy jé, az a kis barna füles tényleg nekem hozta, amit hozott, és nem valaki másnak. Kárpótlásul adtam neki egy kis kaját, de persze még mindig morcos volt, mikor felszállt az asztalról. Jellemző, az állatokhoz is csak egy fokkal értek jobban, mint az emberekhez. Mire felbontottam a levelet, többé-kevésbe fel is ébredtem, úgyhogy kellő figyelemmel tudtam olvasni. A következő állt benne:

Drága Kislányom!

Bár ezeket a dolgokat nem levélben akartam közölni Veled, számítottam rá, hogy meg fogod kérdezni. Ha nem ismernélek eléggé, várnék vele, míg hazajössz, de mivel tudom, milyen kis türelmetlen vagy, leírok mindent szép sorjában.
Az egyik, amit nem mondtam el Neked, az, hogy magyar származású vagyok: szüleim (a Te nagyszüleid) magyarok voltak. Legjobb barátnőmmel, Anne-nel felnőtt korunkban is mindig magyarul beszéltünk. Ő időközben hozzáment Jasper Munroe-hoz, és született egy fiuk, Robert. Két évvel később születtél Te. Ezután is tartottuk a kapcsolatot, bár Anne férje nem nézte ezt jó szemmel. Azt hiszem, könnyelmű bolondnak tartott engem, nem hibáztatom érte. Te és a kis Robert gyakran játszottatok együtt, és közben egy keveréknyelvet használtatok, amit ti találtatok ki, és persze csak ti értettétek. Olyan kis aranyosak voltatok! Ne húzd a szádat, ez az igazság! Hároméves lehettél, amikor Anne váratlanul megbetegedett. Legalábbis ezt mondták. Néhány héten belül belehalt. Gyanús volt nekem ez az egész ügy, de nem kérdeztem semmit, és nagyon kérlek, Te se feszegesd a témát! Jobb ez így most már. Sok-sok év telt el azóta, kapcsolatunk a családdal megszakadt. A magyar nyelvről mindig Anne jutott eszembe, és főként vele beszéltünk így, ezért mostanra leszoktam róla. Te elég rosszul élted meg ezt az egészet, különösen az elszakadást a kis barátodtól. Többé egyetlen magyar szót sem hallottam Tőled, ennek ellenére biztos voltam benne, hogy nem felejtetted el.
Van még valami, amit nem mondtam el. Talán nem szép dolog tőlem, hogy megemlítem, de úgy érzem, tartozom - tartozunk Neked ennyivel. Apádról van szó, ez azonban tényleg nem egy olyan dolog, amit levélben közölnék. Úgy vélem, jobb lenne, ha tőle tudnád meg, személyesen. Nyugodtan kérdezd csak meg, ha vonakodna, hivatkozz rám!
Remélem, minden kérdésedre választ adtam. Ha nem, feltétlenül írj, de édesapádat is megkérdezheted. Akár hiszed, akár nem, örülnék, ha javulna a kapcsolatotok. Remélem, jól vagy, bár mindig tudtál vigyázni magadra.

Szeretettel ölel:
Édesanyád

London, 1991. szeptember 9.

U.I.: Küldtem egy kis meglepetést, remélem, örülsz neki.

Ekkor tudatosult bennem, hogy van egy közepes méretű csomag is az asztalon, ugyanolyan szalaggal átkötve, amilyennel a levél is volt. Hm… elgondolkodtatott, amit anyu írt. Na igen, a levél stílusa kicsit fellengzős, vagy inkább mesemondós. Miközben olvastam, egy hintaszékben ülő nagymamát képzeltem el. Fogalmam sincs, mitől ilyen, máskor inkább humoros hangúakat szokott írni, biztos ilyesmit olvasott. Mindenesetre ezek szerint az Ossian magyar, és részben én is. Csak azt nem tudom, Rob mit fog szólni, ha ezt elmesélem neki. Ha tudna erről az egészről, azt hiszem, már említette volna. Persze, ki tudja. Reggelinél nem volt ott, hogy ezt megvitathassam vele, mivel péntekenként nincs első órája (de jó egyeseknek). Viszont megbeszéltük valamelyik nap, hogy a szombat reggeli kviddics-edzés után lézengünk kicsit a parkban. Már ha nem esik. Áh, nem akarom, hogy essen…

Komolyan, annyira szétszórt vagyok mostanában! Az előbb ki akartam nézni az ablakon. Nem azért vagyok hibbant, mert ezt nagy dolognak tartom… persze, hogy nincs abban semmi, ha valaki kinéz az ablakon, de a pincében ez azért problémás… be is fejezem mára, amíg még úgy-ahogy van értelme a mondataimnak.

Még jó, hogy készültem bűbájtanra, sejtettem, hogy számonkérésféle lesz. Flitwick kicsit kiakadt a bandára legutóbb, mikor az Aguamentivel egymást locsolta a griffendéles és a mardekáros tábor (már akinek sikerült a bűbáj)... na igen, nem a mi ötletünk volt, hogy összezárjanak bennünket az "elitkommandóval" (igen, még mindig ez megy, mert bűbájtanból túl sokan jelentkeztünk RAVASZra, kb. mindenki, akinek sikerült az RBF, szóval ugyanúgy osztogatnak minket, mint azelőtt… ugyanolyan előnytelenül). Persze most is ránk, mardekárosokra nézett ferdén a vén gnóm, holott pontosan tudja, hogy a nyavalyás szentségesek is ugyanannyira voltak hibásak. Eh, mindegy. Az azért elégtétel volt, hogy egy csomóan a béna jóslástanra tanultak, és most kétségbeesetten próbáltak agyat erőltetni, meg puskázni, hehe. Szerény személyem természetesen még harmadik után megszabadult Sarlatán Trellytől és émelyítő órájától. Amit erről a mágiaágról tudnom kell, azt anyám révén már amúgy is megtanultam. Például, hogy semmire sem jó. Anyámról jut eszembe, küldtem neki baglyot (egyébként is elvárja, hogy rendszeresen írjak), és megkérdeztem, hogy az a kvibli rokon honnan származik, és létezhet-e, hogy tudtomon kívül értek egy idegen nyelven. Remélem, hamar válaszol.

Délután a klubhelyiségbe mentem tanulni, és Robertet is ott találtam, egyedül. Sejtettem, hogy maga alatt lehet, ha nincs körülötte senki, úgyhogy leültem az asztalához vele szemben. Nem tudtam, mit mondhatnék neki a köszönésen kívül, úgyhogy egy darabig szótlanul körmöltünk, aztán egyszer felpillantott és megszólalt:
- Szánalmas vagyok, mi?
- Hogyan? Nem, dehogy! Miért lennél? - lepődtem meg.
- Szerinted? - nézett rám ekkor már határozottan bánatosan.
- Ugyan már - siettem a válasszal -, észre se vettem, hogy kivagy.
- Akkor most mégis honnan tudod? - kötözködött, mire megpróbáltam utánozni előbbi búsulókutya-arckifejezését, és hozzátettem:
- Olyan képet vágtál az előbb, mint egy spániel.
- Jó hogy nem, mint Zámbó Jimmy!
- Kicsoda?
- Mindegy - legyintett, és elég hülyének éreztem magam, sose tudom az ilyen hírességekről, hogy ki kicsoda. Tulajdonképpen azt sem, hogy vannak... Végül is óvatosan megkérdeztem, a csaj miatt eszi-e magát, akiről a hétvégén beszélt. Naná, hogy igen.
- Tudom, hogy tök gáz ilyen apróság miatt ennyit nyavalyogni, de olyan rossz mással látni őt! Sosem voltam még féltékeny, rohadt érzés!
- Figyi, szerintem ez abszolút nem gáz. Igaz, hogy nem tudom, milyen lehet szerelmesnek lenni, meg féltékenynek, de mások is pont így, sőt, sokkal jobban kilennének a helyedben. Például néhány éve, talán emlékszel, Sarla... akarom mondani Trelawney hiányzott néhány napot, aztán mikor visszajött, úgy nézett ki, mint egy csöves.
- Persze, hogy emlékszem, mindenki kicsődült a folyosóra és ott röhögtünk rajta, de hogy jön ez ide?
- Állítólag amiatt volt ki, hogy Vector megnősült.
- Na ne!
- Nem tuti, csak úgy hallottam, de azt terjesztették, hogy Trelawney folyton zaklatta Vectort, merthogy szerinte "a számmisztika a jóslástan kistestvére", meg hasonló dumák. És mikor szerencsétlen prof megnősült, a néni kiakadt, és lement a Szárnyas Vadkanba lerészegedni.
- Hű... végül is akkor tényleg nem vagyok gáz - nevetett Rob, aztán hirtelen elkomolyodott és folytatta:
- De akkor sem bírom már sokáig.
- Segítek.
- Nem tudsz.
- Talán, ha megmondanád, kicsoda...
- Nem!
- Miért nem? - kérdeztem, és tulajdonképpen nem vártam, hogy erre majd megmondja, de ahogy elhallgattam, úgy éreztem, mégis feszültség van a levegőben. Valami készült, és tényleg. Rob egyszer csak hamiskásan elmosolyodott és halkan, hogy csak ketten halljuk, énekelni kezdett:
- "Mindened, miben hittél még, /Semmivé legyen, hulljon szét, /Ha elárulsz engem!" - egy Ossian-szám két sora volt! Enyhén meglepett vele. Nem is igazán azzal, hogy olyan őrült, és énekelve válaszol (jó hangja van egyébként), hanem hogy honnan ismeri pont ezt a zenekart?! Nyilván roppant értelmes arcot vághattam, mert nevetni kezdett, én pedig észbe kapva gyorsan válaszoltam:
- Naná, hogy bízhatsz bennem, letegyem a Megszeghetetlent?
- Azt azért nem kell. Amúgy is eskető kéne hozzá - mosolygott. Hirtelen nem tudtam, mit kérdezzek meg előbb: nyasztassam tovább, hogy ki a csaj, vagy kérdezzem inkább az Ossianról? Végül megint ő döntött helyettem, odahajolt a fülemhez, és belesúgta:
- Penelope Clearwater. Kint van! - tette hozzá. Pislogtam párat. Ez azért tényleg nehéz ügy - gondoltam, de nem mondtam ki hangosan. A csajszi negyedéves, asszem, és Wörös Percyvel, a Prefektusrémmel jár. Ebből következik, hogy biztos griffendéles.
- Hogyhogy kint van? Másnak nem is mondtad még el?
- Ugyan kinek? A haveroknak? Jó fejek, de csak kiröhögnének. - Ahogy gondoltam.
- Olyan, mintha már ezer éve barátok lennénk. Tudom, hogy érzelgős, de sajna mostanában ilyen a hangulatom - magyarázta.
- Á, ez még elmegy - vigyorogtam, és azért hozzá tettem: - Nekem is olyan egyébként. Amúgy meg, nem is olyan vészes a helyzet, majd kitalálunk valamit! - bíztattam, mire megeresztett egy hitetlenkedő mosolyt, és elterelte a szót:
- Minek is akartad nevezni Trelawney-t az előbb?

Így aztán a tanárok beceneveinek taglalásával folytattuk a beszélgetést: én elmondtam, amiket én találtam ki, Rob pedig a köztudottakat, amikről nekem persze vajmi kevés fogalmam volt, mily meglepő, hehe. Lehet, hogy részben azért is utálom az embereket, mert úgy érzem magam köztük, mintha egy másik bolygón lennék. Nem ismerem a szokásaikat. Persze az is előfordulhat, hogy azért nem ismerem őket, mert nem megyek a közelükbe... ez olyan, mint "az asszony és a sárkánykígyó" ősi dilemmája. Olvastam egyszer, hogy volt egy mágiatörténész, aki azt kutatta egy életen át, hogy "Sárkánykígyóból lett-e az asszony, avagy asszonyból lett-e a sárkánykígyó?" *. Vén soviniszta, feh. Szóval, ami a lényeg, jól eldumáltunk és elhatároztam, hogy megpróbálok kiagyalni valamit, és összehozni Robertet a csajjal. Igazán megérdemli!

* a gondolatot Móra Ferenc Az asszonyok tüköréből című elbeszéléséből vettem.

Muszáj volt leírnom ezt a szót. Annyira idegen tőlem! Félre ne értsen az esetleges illetéktelen olvasó, vagy senki (amúgy is kinyomom a szemét), nem panaszkodni akarok, vagy ilyesmi, de akkor is furcsa. Eddig üres frázisnak tartottam ezt a szót, olyannak, mint a család, szabadság, egyenlőség, blablabla. Mert ezek igazából javarészt hazugságra épülnek, a gyakorlatban nem valósulnak meg úgy, ahogy azt a nagyokosok valaha elképzelték. Minden az egyéni érdekek körül forog. Ez tartja össze a családot; ezért mondjuk, hogy szabadság, pedig nincs olyan ember, aki tényleg teljes mértékben azt tehet, amit csak akar; egyenlőség természetesen nem létezhet (aki nem hiszi, járjon utána... az utópia és a megvalósíthatatlan címszavaknál keresse); blablabla pedig... nos, majd máskor kitárgyalom, hehe. Szóval mindeddig biztos voltam benne, hogy a barátság is egy ilyen jól hangzó, ámde üres szó. Most viszont azt hiszem, lehet, hogy mégsem így van. Mindjárt le is jegyzem, mi az, ami a változást okozta.

Reggel szokás szerint egész korán felkeltem, és úgy döntöttem, nem ártana tanulni egy kicsit. Nem mintha kedvem lett volna hozzá, de muszáj. Ehhez képest tanulás címén ültem néhány órát a könyveim fölött, és a semmibe bámulva elmélkedtem. Na jó, valamennyit sikerült a fejembe vernem a tananyagból, s mivel az adott körülmények között ez is szép teljesítmény volt tőlem, engedélyeztem magamnak némi szabadfoglalkozást. Mephistóval játszogattam, de neki meg úgy tűnik, ehhez nem volt kedve, legalábbis elég hamar elunta a dolgot, és angolosan távozott. Biztos tőlem látta, hehe. Ezután töprengeni kezdtem, mivel is töltsem az időt, mert tanulni továbbra sem akartam, és kivételesen olvasni sem volt kedvem. Kotorászni kezdtem hát a ládámban a cuccaim között, hátha találok valami jót. Így bukkantam rá némi matatás után egy szerkentyűre, amiről persze jó ideje teljesen megfeledkeztem. Azt hiszem, walkmannek, vagy minek hívják, bár fogalmam sincs, miért, nem hasonlít sétáló emberre. Találtam ilyen izéket is, amiket bele lehet rakni, ilyen kazettákat. Az egész cuccot egy nagyjából korombeli kvibli rokonomtól kaptam, mert jók lettek a vizsgáim. Kedves tőle, főleg ahhoz képest, hogy talán ha ötévente beszélünk. Szóval ügyködtem egy sort a gépezettel, és egész jól sikerült visszaemlékeznem, hogy működik. Mikor kaptam, nem igazán fordítottam rá figyelmet, mugli cucc lévén unalmasnak tartottam. De mégis egész érdekes, kiderült, hogy zenét játszik le, és valahogy jobbnak tűnik a gramofonnál. Tartozik hozzá egy ilyen madzagon lógó valami is, amit az ember beledughat a fülébe, és azon keresztül jön a zene. A kazettákon főleg valami mugli zenekarnak, az Ossiannak a zenéi vannak. Nem angol nyelvű ugyan, de valamiért mégis értettem a szövegét. Érdekes... na mindegy. Szóval zenét hallgatgattam egy darabig és rájöttem, hogy kár lett volna e nélkül felnőni, hehe.

Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy a könyvtár közepén ácsorgok, és tekintetemmel Robot keresem. Meg is találtam, és leültem hozzá beszélgetni. Egész sok dologról eldumáltunk, nem is képzeltem eddig, hogy emberrel ennyi beszélnivalóm lehet. Mesélte, hogy a haverjaival zenekart alapítottak és a Szükség Szobájában szoktak gyakorolni. Jó lehet. Hátha lesz végre egy belevaló mágusbanda. A Beszívott Koboldok meg a Walpurgis Rosszlánykái elég bénák. No és persze szóba jött a rejtélyes hölgy is, aki miatt Robbie kissé kivan. A nevét persze most sem árulta el (nem is nagyon faggattam, tudom, milyen szar, ha cseszegetik az embert), de azt elmondta, hogy van barátja az illetőnek. Ezért is mondta Rob tegnap, hogy reménytelen az ügy. Persze kifejtettem neki, hogy remény mindig van, és attól, hogy most jár valakivel a csaj, még nem jelenti azt, hogy örökre együtt is maradnak. Nem úgy nézett ki, mint akit olyan nagyon meggyőztem volna, de azt hiszem, kezdett neki kínossá válni a téma, mert hirtelen váltott, és megkérdezte, velem mi van. Ilyet se sokan kérdeztek még tőlem! Jólesett, még ha csak azért is, hogy elterelje a szót, egyébként ezt bármi más témával is megtehette volna. Viszont hirtelen nem is tudtam, mit feleljek erre, végül kimondtam, ami először eszembe jutott (jó szokásom szerint):
- Belefutottam Remy Potterbe idefelé jövet, elég zavartnak tűnt. Na nem mintha ismerném, de néha valamiféle felelősségtudat-félét érzek iránta.
Amint gyors egymásutánban elhagyták a számat ezek a szavak, elkezdtem irtó hülyének érezni magam, szerencsémre és meglepetésemre azonban Rob megértően bólogatott:
- Én is vagyok így emberekkel. - Majd hozzátette:
- Ezek szerint te még nem hallottad?
- Mit?
- Ami Remyvel történt tegnap a bálon. A fél iskola erről beszél.
- Jah, én a másik feléhez tartozom.
- Az volt, hogy az egyik srác, állítólag a kísérője erőszakoskodott vele. Aztán odament Rick Malfoy, és leütötte a fickót puszta kézzel. Mondhatjuk, hogy elég jól ismerem Ricket, de még eddig sosem csinált ilyet. Fura, nem?
- Hm... puszta kézzel? Nem semmi... úgy értem, meg is átkozhatta volna. Tényleg fura. Azért Remynek se lehet túl könnyű - motyogtam elgondolkodva, aztán befejeztük a pletykálkodást, és egész más dolgokról dumáltunk tovább. Azt hiszem, jót tett Robnak, hogy elterelődött a figyelme a gondjáról, de az még inkább, hogy beszélhetett róla. Nem tudom, a haverjaival hogy van, de ahogy a mardis srácokat ismerem, azokkal nem nagyon lehet ilyenekről beszélni. Nem is igazán értem, Rob mit keres egyáltalán a Mardekárban... eddig semmi olyat nem vettem észre a személyiségében, ami ide kötné... na mindegy. Holnap is lesz nap, méghozzá hétfő, sajna.

S ím, felvirradt a bál naaagy napja. Minden jel arra utal, hogy tényleg "fordítva vagyok bekötve", ahogy a mugliismeret tanárnő szokta volt mondani. Bár nem tudnám pontosan elmagyarázni ennek a kijelentésnek az értelmét, biztos vagyok benne, hogy igaz. Vegyük például azt a tényt, hogy a bál közeledtével a többiek lelkesedése fordított, míg az enyém egyenes arányban "nőtt" a hátralévő idő mennyiségéhez képest. Emberi nyelvre fordítva a többiek egyre jobban várták a bált, én pedig egyre kevésbé. És persze hordtam magamra a földet gondolatban a hülyeségemért. Tudniillik azért, mert azt mondtam Munroe-nak, hogy megyek. Ma reggel viszont, ahogy felébredtem, úgy éreztem, legszívesebben a fejemre húznám a takarót, és soha nem kelnék fel. Annyira nem volt kedvem semmihez! Kellett nekem ez az egész? Nem is érdekel, el se megyek. Majd azt mondom, hogy fáj a fejem. Migrénem van. Vagy leprám. Rohad a lábam, nem tudok így táncolni. Mondjuk, az órákról akkor se lógnék el, ha bubópestisem lenne. Hogy én mekkora hülye vagyok! - csaptam a homlokomra. Ma szombat van! Áh, ez sem változtat semmin. Legjobb lesz, ha kiugrom az ablakon. Ahogy ilyen gondolatok közepette találomra magamra rángattam valami ruhafélét, tekintetem találkozott az ablakpárkányon heverésző Mephisto borostyánsárga szemeinek szomorú, szemrehányó pillantásával. Elmosolyodtam. Mit nyavalygok? Ahelyett, hogy örülnék, hogy történik velem valami. Ölembe vettem a kiscicát és simogatni kezdtem. Mi lenne szegénykével, ha kiugranék az ablakon? - szégyelltem el magam. Erre persze elégedetten dorombolni kezdett: pontosan ezt akarta elérni! Ravasz kis jószág, az egyszer biztos. Ezt szeretem benne.

Így aztán egész tűrhető hangulatban mentem reggelizni. Igyekeztem a klubhelyiségen csukott szemmel és füllel átvágni, megőrülök a sok hülye picsa nyifogásától: "Ki hívott el? Mit veszel fel? Hogy fested a szemed? Mit csinálsz a hajaddal? Jaj, én annyira izgulok!"... és még sorolhatnám, de nem akarom viszontlátni az ebédet. Egyébként is még a reggelinél tartok, hehe. A délelőtt nagy része átlagosan telt. Bementem a könyvtárba és olvasgattam, csak akkor kaptam észbe, mikor már kezdett ijesztően elhagyatott lenni a helyiség. Gyorsan lerohantam ebédelni, lézengtem kicsit, aztán kezdhettem "készülődni". Talán ezt a részt utálom a legjobban. Eleinte dühös voltam magamra, hogy mindent az utolsó pillanatra hagyok, aztán belenyugodtam, sőt, szinte örültem is, legalább üres volt a hálótermünk. Na igen, nem vagyok valami jóban a szobatársnőimmel. Sem.

Fekete dísztalárt vettem fel sötétzöld szegéllyel. Igaz, a színe hasonlít a hétköznapi egyentalárhoz, de a más anyagnak és szabásnak köszönhetően ez kevésbé feltűnő. Ezeket a színeket szeretem, és kész. Körmeimet a megszokott feketére lakkoztam (hát igen, hétköznapi, mégis elegáns, muhahaha), közben érdekesebbnél érdekesebb arcokat vágva, mert eszembe jutott, hogy az a hülye Sweely vadmacskának hívott. Szerinte "ezek már nem is körmök, hanem karmok". És persze nem akarta felfogni, hogy nem is vicces, meg még idegesít is vele. Na mindegy. Levettem a csuklómról a bőrszíjakat, meg az összes többi alkalomhoz nem illő ékszeremet (mégiscsak bál, vagy mifene), a nyakláncomat kivéve, ami mindig rajtam van (ezüst, kelta kereszt van rajta, apámtól kaptam, még mielőtt a Roxfortba jöttem). A frizurám adott volt: fekete, rövid, tépettre vágott hajamat kifelé szárítottam, mint mindig, és eszembe jutott, hogy ez remek alkalom kipróbálni, amit már egy ideje tervezgetek. Nevezetesen, hogy néhány tincset vörösre festek. Még jó, hogy itt nem olyan macerás a dolog, mint otthon vagy a mugliknál. Ha nem tetszik, vagy megunom, egy mozdulat, és mintha nem is lett volna (egész jó lett szerintem). Az arcomat nem szoktam festeni, de most úgy gondoltam, talán mégsem ártana. Végül is elhívott az a szerencsétlen srác, ne égjen velem olyan nagyot. Így hát előástam a ládám aljáról néhány kacatot, ami ehhez kell. Ajkaimat padlizsánlilára rúzsoztam, tettem az arcomra némi pirosítót, hogy kivételesen ne legyek olyan, mint egy hulla (vagy vámpír, ahogy egyesek igen szellemesen nevezni szoktak), zöld szemeimet pedig feketével húztam ki. Egy pillanatra eltűnődtem, honnan is vannak ilyen kenceficéim, ha sosem használom őket, aztán eszembe jutott, hogy Anyu barátnőjétől kaptam egyszer szülinapomra. Szegény nem rendelkezik túl sok éleslátással, de most kivételesen jól jöttek ezek, pedig mikor belevágtam őket a ládámba, folyamatosan hülyéztem magam, hogy minek. Ezennel kész is voltam, belenéztem a tükörbe, megállapítottam, hogy úgy festek, mint egy szemüveges bohóc, ezért a szemüveget beletettem a tokjába és a hétköznapi talárom zsebébe csúsztattam (jobb, ha nincs szem előtt, és így legalább nem felejtem el felvenni reggel). Gondoltam, legalább bohócnak legyek átlagos. Végül elkészülve a legrosszabbra, lemondó sóhajjal elindultam a klubhelyiség felé.

... Ami persze addigra már zsúfolásig telt kicicomázott diákokkal. Egyesek (jó esetben lányok) feltűnő és egyben rémisztő módon hasonlítottak egy-egy karácsonyfára. Mások csak szimplán ízléstelenül voltak öltözve-festve-mifenézve. Lehet, hogy én vagyok túl finnyás, de nagyon kevés akadt köztük, aki tényleg jól nézett ki, s eddigi tapasztalataim azt mutatták, a többi házban még kevesebb a szalonképes egyén. Szívből reméltem (és azért egy egész picit bíztam is benne), hogy aki miatt sokadszorra pásztáztam végig tekintetemmel a tömeget, ezen kevés kiváltságosok körébe tartozik. Azaz, hogy én fogom égetni Robertet, és nem ő engem, hehe. Végül szerencsésen bemértem és beazonosítottam a célpontot, és közben nem bírtam megállni, hogy ne mormogjam félhangosan, hogy „ez nem igaz”. Roberttel ugyanis a jelek szerint egymáshoz öltöztünk, méghozzá a tudtunk nélkül. Sötétzöld dísztalár volt rajta fekete szegéllyel, és rohadt jól nézett ki benne. Jó, tudom, ettől még nem kéne úgy kiakadni, de akkori felfokozott kedélyállapotomban ennek az apró, ámde szórakoztató véletlennek is megnőtt a jelentősége a szememben.

Szóval. Elmélkedésem közben Munroe átverekedte magát a tömegen, és lecövekelt előttem.
- Szia! - mondotta vala, mire én hasonlóképpen válaszoltam.
- Jól nézel ki – tette hozzá. Ejnye, ilyen csúnyát hazudni! Hirtelen nem jutott eszembe semmi értelmes, amit válaszolhattam volna, valamit azonban mégiscsak mondanom kellett.
- Te sem panaszkodhatsz – nyögtem ki végül. Azután a tömeg kiözönlött a klubhelyiségből, és meg sem állt a nagyteremig, mi pedig sodródtunk velük, csak arra kellett figyelnünk, hogy el ne tapossanak, meg hogy lehetőleg együtt maradjunk (passzív transzport, mondaná anyám barátnője, aki a sors különös szeszélye folytán ért valamit a muglik biológiájához, és persze el nem mulasztaná hangoztatni olykor).

Végül a terembe érve sikerült egy kis lélegzethez jutnunk, és mintegy nyitó-formaságképpen szemrevételeztük a dekorációt. Kivételesen nem babakék és bugyirózsaszín firlefrancok alkották, ez már egy pozitívum, bár még mindig elég gyermeteg volt. Illő mennyiségű félszeg nézelődés után Robert megkérdezte, mit kérek inni. Talán bunkóság, de gondolkodás nélkül rávágtam, ami először eszembe jutott:
- Bármit, csak töklevet ne! - ettől kissé meglepődött szegény srác, de rosszallásnak semmi jelét nem láttam az arcán, sőt, cinkos mosollyal bólintott, majd hozzátette:
- Én se szeretem - azzal már el is tűnt az "embersűrűs gigászi vadonban" (nem tudom már, honnan vettem ezt a kifejezést, de nagyon találó)*. Én pedig egyelőre kerestem helyet, és gondolataimba mélyedve letettem magam; közben persze észre sem vettem, hogy valaki leült mellém. Szerencsére (?) az illető nem habozott felhívni magára a figyelmemet.
- Kit tisztelhetek önben, kisasszony, csak nem a Sötétség Királynőjét? - kérdezte gúnyos, metsző hangon. Egy pillanatra azt hittem, jóatyám szól hozzám ily kedvesen, de a hangja más volt. Felé fordultam, és egyenesen mély kúthoz hasonló, fekete szemébe néztem. Nem tudtam kiolvasni belőle semmit, ezért az alaptaktikámat követtem ("ha te így...").
- A fejedben lévő sötétségét, hogy kitaláltad!
- Ha már sikerült, talán mégsem vagyok olyan hülye - sziszegte, és mielőtt még jobban szemügyre vehettem volna új "barátomat", hirtelen eltűnt. Egy biztos: nem apám volt, hehe. Viszont az afférral kapcsolatos gondolataimat pillanatokon belül elhessegette a Munroe-srác érkezése. Mosolyogva leült az imént távozott kekeckedő még ki sem hűlt székére, és egy sötétpiros löttyel teli poharat nyújtott felém.
- Meggylé. Ez a kedvencem, és gondoltam, ha ugyanazt utáljuk, akkor lehet, hogy ugyanazt is szeretjük - magyarázta, én pedig őszinte mosollyal elvettem tőle a poharat, és megköszöntem, ahogy jó kislányhoz illik.
- Ez vicces - tettem még hozzá.
- Mi?
- Nekem is ez a kedvencem.

Így hát kellemes lett körülöttünk a légkör, már amennyire körülöttem egyáltalán lehetséges, és egész oldottan elcsevegtünk mindenféléről. Kiderült, hogy az érdeklődési körünk sokban hasonlít, teszemazt rock, vámpírok, feketemágia... szóval egy darabig beszélgettünk. Egyébként az elsősök is szóba jöttek, úgyhogy elmeséltem neki a Malfoykás poént (szerencséjére nevetett rajta, hehe). Aztán, mikor kezdett beindulni a buli, táncoltunk, méghozzá nem is keveset. Sőt, meglepetésemre néha még mások is felkértek (lehet, hogy nem ismertek fel a smink miatt :P), és persze Rob (ő kért, hogy így szólítsam) is táncolt másokkal is. Szerencsére Pattikének színét se láttam. Nem gondoltam volna, hogy ilyen kellemes estém lesz - futott át agyacskámon, mikor egy pillanatra ledobtam magam. Rob tényleg jó fej, meg minden, hát még, ha nem járt volna egész este valahol máshol! Néha észrevettem tánc közben, hogy rám néz ugyan, de nem lát engem. Nem tudtam, mire gondolhatott ilyenkor, de mindig ugyanaz a fájdalmas kifejezés ült ki az arcára. Elhatároztam, hogy kiderítem, mi bántja. Rögtön kínálkozott is egy nagyszerű alkalom, Rob odalépett hozzám, és így szólt:
- Kicsit melegem van, nem megyünk ki sétálni? - természetesen bólintottam, egyébként is zsongott már a fejem.

A parkban hűvös volt, és ami fontosabb, csend és nyugalom. A lelkemnek is jót tett, tisztábban tudtam gondolkodni, de persze leginkább azért volt előnyös, mert ez valamennyire megkönnyítette a dolgom a faggatózást illetően. Bár néha különös grimasz suhant át az arcomon (nem próbáltam elképzelni) a gondolatra, hogy milyen andalító a holdfényben sétálni, merő rózsaszín szirup az egész helyzet. Úgy tűnt azonban, hogy Robot megihlette a dolog, mert gondolt egyet és megfogta a kezem. Rásandítottam, nem láttam rajta semmi különöset, aztán úgy gondoltam, belefér. Kóvályogtunk még egy darabig szó nélkül, kéz a kézben, aztán leült egy padra, és lehúzott maga mellé. Most, vagy soha! - gondoltam, és már szólásra nyitottam volna a szám, de megelőzött: két tenyerébe fogta az arcom, és hosszan, lágyan megcsókolt. Egy pillanatig nem tudtam szólni. Lehet, hogy bárki más előre látta volna ezt a lépést, de én nem. Ráadásul az kötött le, hogyan kérdezzem meg, mi bántja. Most viszont, miután felocsúdtam első meglepetésemből, volt egy sejtésem. Zavartan vigyorogtam még egy kicsit, aztán halkan kinyögtem:
- Kérdezhetek valamit? - naná, épp azt csinálom, ostoba - szidtam magam gondolatban, de Rob csak mosolyogva bólintott, én pedig többedszerre is elcsodálkoztam azon, hogy tud mindig mosolyogni. Végül is nagy levegőt vettem, és (ezúttal akadálytalanul) megkérdeztem:
- Miért engem hívtál el, ha valaki másba vagy szerelmes? - nem tudom egyébként, honnan jött a tipp, mert nincs túl nagy tapasztalatom ezen a téren, talán megérzés volt. Rob mindenesetre eléggé elkenődött hirtelen.
- Ennyire látszik? - kérdezte letörten. Próbáltam megnyugtatni, hogy szerintem mások biztos nem vették észre, de ésszerű magyarázatom nem volt erre az eshetőségre. Pedig komolyan úgy gondoltam. Mert csak apró jelek voltak. Azt mondta, az a lány úgysem szereti őt, reménytelen, el akarja felejteni, ezért hívott el.
- Most biztos egy önző hülyének tartasz - tette hozzá bánatosan.
- Dehogy! - siettem a válasszal. És bármily hihetetlen, őszintén mondtam ezt is. Nem tudom, én mit tennék hasonló helyzetben, szóval elhamarkodott lenne leönzőzni érte. Dumáltunk egy sort, próbáltam pozitívakat mondani, és magam is meglepődtem azon, hogy ez egész jól ment. Pedig a saját életszemléletemre egyáltalán nem jellemző az ilyesmi. Azért valamennyire sikerült elterelnem Rob gondolatait, meg hát ő sem olyan nyámnyila gyerek, és biztos jót tett neki, hogy beszélt róla. A lány személyét persze továbbra is homály fedi, de nem hiszem, hogy ez végleges, hehe. Annál is inkább, mivel éjfél felé, mikor elbúcsúztunk egymástól a klubhelyiségben, megbeszéltük, hogy holnap is dumálunk egyet délután a könyvtárban.

Most egy óra felé jár, levakartam magamról a vakolatot, meg minden ilyesmit, és jól kielemezgettem magamban a mai estét. Arra jutottam, hogy egyáltalán nem volt rossz. Nem "pasiztam be" (amit egyelőre nem is bánok), viszont sokkal tartósabb és értékesebb dologra tettem szert: szereztem egy barátot. Legalábbis úgy néz ki. Ezt se gondoltam volna!

*Ady írta Párizsról

Az első napok elég szokványosan teltek, mint a legtöbb tanévkezdés. Csak annyi a különbség, hogy még többféle idiótával kell együtt lennem, mint eddig. Na igen, arra hiába várok, hogy a házak összekeverésének nemes hagyományát eltöröljék... persze, mindenből felvettem a RAVASZt, akár érdekel, akár nem, de a mágiatörivel kapcsolatban ezt már most elkezdtem bánni. Mondjuk, a gaztant még jobban utálom, de muszáj volt RAVASZra mennem belőle, különben sosem leszek gyógyító. Igazság szerint nem is vagyok biztos benne, hogy az akarok lenni. Ezért vettem fel egy csomó mindent, és majd meglátjuk.

Ma reggel a klubhelyiségben természetellenes népcsoportosulást vettem észre. Nem kíséreltem meg, hogy közelebbről vegyem szemügyre a jelenséget - tekintve kemény százhatvanöt centimet, még eltapostak volna. Szóval inkább messziről szemléltem a tömörülést, és sikerült rájönnöm, hogy a faliújság a központ. Egy hirdetmény. A fiúk fanyalognak, méghozzá furcsán csillogó szemmel, a lányok pedig visítoznak meg minden... azt teszik, amit utálok, tehát nyilván örülnek... akkor valami ilyen páros balhé... - s lám, amint idáig jutottam az okoskodással, valaki tök véletlenül félreállt egy pillanatra, és ez alatt ki tudtam betűzni a címet a plakáton: "TANÉVKEZDÉSI BÁL". No de kérem, bál, ilyenkor? Teljesen érthetetlen, még tök messze van a báli szezon. Egyetlen jó dolog származott az értesülésből: kábé fél percig rettentő büszke voltam magamra, mert bejött a spekulációm. Azután persze más dolgok kötöttek le. Gondolataim szabadon szárnyalhattak egészen becsengetésig, mivel szokás szerint egyedül reggeliztem. Közben időnként a tanári asztal felé sandítottam, mert észrevettem, hogy apám figyel. Nem igazán zavart a dolog, hadd nézzen, ha nem látott még eleget, de azért szöget ütött a fejembe a gondolat, hogy általában semmit nem tesz ok nélkül. De mivel nem tudtam rájönni, ez most épp mire jó neki, hamarosan másfelé terelődtek a gondolataim. Aztán még leszaladtam a klubhelyiségbe a cuccomért, és a pince felé menet kis csoportot vettem észre. Ni csak, a legifjabb Malfoy és testőrsége... - gondoltam magamban. Máris talált magának két agyatlan vadbarmot, akikkel ijesztgetheti a többieket. Hirtelen ötlettől vezérelve megálltam közvetlenül Malfoyka mögött. Nagyon el voltak foglalva a sutyorgással, nem is vettek észre. Kihúztam magam és megköszörültem a torkom, erre persze ijedten rebbentek szét, alig bírtam elfojtani egy mosolyt. Apám stílusát utánozva felvontam kissé a szemöldököm, és igyekeztem nagyon szigorú és fensőbbséges lenni.

- Az iskola nem vásártér, Malfoy, menjetek a dolgotokra - szóltam rájuk kimérten. Még egy rosszalló pillantás, és kész is voltak. Nem tudom, vajon az apámmal való hasonlóság miatt, vagy, mert néven szólítottam Malfoykát, mindenesetre beijedtek. Hebegtek valamit, aztán rém gyorsan eliszkoltak. Mondjuk így az első napokban, ráadásul reggel, a homályos pincében... ha lennének odalenn lovagi páncélok, szerintem azoktól is berezeltek volna. Azért tetszett, jó indítása volt a napnak, hehe. Sőt, csodák csodájára sikerült megőriznem a vidámságomat egészen az ebédszünetig.

Arcomon halvány félmosollyal vonultam be a nagyterembe. Persze, megint tökegyedül voltam. Eleinte. Nemigen szoktak különösebb indok nélkül a közelembe jönni, de nem is bánom. Sosem voltam túl népszerű, Merlinnek hála. Általában az agyamra mennek az emberek, egy idő után az is, aki egyébként nem. Nos, azt hiszem, ők sem lehetnek velem másképp, életem eddigi röpke tizenhat éve alatt még senkit sem kellett levakarnom magamról. Egyvalakit kivéve. Alig telt el pár perc, hangos, idegesítő kiáltozásra lettem figyelmes.
- Susie! De jó, hogy látlak! - először nem is vettem róla tudomást, a Susan nem egy ritka név, és az ilyenek általában nem nekem szólnak. De sajnos hamarosan rá kellett jönnöm, hogy ez kivétel. Egy szőke, kék szemű, jóképűnek mondott fiú közeledett felém: a hang forrása.
- Szia, Susie! - szólalt meg újra - szerencsére halkabban -, mikor a közelembe ért. Szemtelen módon rögtön leült velem szemben, és idegesítően vigyorgott az arcomba.
- Nem mondtam még elégszer, hogy ne szólíts így?! - szűrtem a szavakat a fogaim közt, indulataimmal küzdve.
- Ugyan már, olyan aranyos, illik hozzád! - legyintett a Szőke Borzalom. Becsületes neve egyébként Patrick Sweely, hugrabugos, és tavaly óta nem száll le rólam, egy végzetes hibámból kifolyólag. Tudniillik az egyik roxmortsi kiránduláson összetalálkoztunk, ő le volt törve, én unatkoztam, úgyhogy hosszasan elbeszélgettünk. Vagyis inkább meghallgattam a sirámait, de nagyon lefárasztott, el is határoztam, hogy nem nagyon beszélek vele többet, és gondoltam, biztos ő is így lesz vele, hiszen eléggé szégyellheti, hogy így elgyengült egy ismeretlen mardekáros lány előtt. Csakhogy ő ezt sajnos úgy értelmezte, hogy szívesen beszélgetek vele, ezért egyre többször akart. Én balfék meg nem voltam képes elküldeni a francba. Ezt meg úgy értelmezte, hogy biztos gyengéd érzelmeket táplálok iránta. Szóval közölte, hogy ő is irántam. Persze rögtön megmondtam neki, hogy nem kölcsönös, erre ő engem hibáztatott, de persze továbbra se akarja megszakítani a „kapcsolatot”. Szóval néha „rám tör” véletlenszerűen, és megfürdet a nyáltengerében (képletesen, persze).
- Nem, nem illik, és tényleg fejezd be. - Nos, igen. Mint a mellékelt ábra mutatja, elég nehéz vele megértetni a dolgokat. Mondhatni lehetetlen.
- Hát jó - mondta végre, látványosan elszontyolodva. A következő pillanatban azonban ismét ragyogott (s gagyogott*, hehe):
>- Ugye eljössz velem a bálba? - Merlin! Csak ettől ments meg! - gondoltam kétségbeesve, és buzgón fohászkodtam a mágia ősatyjához, hogy sikerüljön drága Pattike fejébe verni: nem és nem megyek vele.
- Nézd, igazából nem terveztem, hogy... - kezdtem óvatosan (és meglehetős szánalmasan) az adagolást, ám váratlanul félbeszakított egy ismeretlen, de kedves hang:
- Elkéstél, Sweely, a hölgy már foglalt. - Felnéztem, és egy meleg, mogyoróbarna szempárral találtam magam szembe, mely egy magas, barna hajú, kedves mosolyú fiúhoz tartozott. Fél másodperc gondolkodás után arra is rájöttem, ki az: Robert Munroe, a mardekáros kviddicscsapat egyik terelője. Rejtély, miért mondta, amit mondott, de egy életre lekötelezett vele.

A két srác farkasszemet nézett egymással, én pedig lélegzetvisszafojtva lestem, mi történik. Közben átfutott az agyamon, milyen természetellenes a helyzet: sosem hittem volna, hogy két fiú valaha is így nézzen egymásra miattam. Végül Sweely halkan megszólalt:
- Susan, igaz ez?
- Nos, az a helyzet, hogy... igen. - feleltem kissé habozva. Talán szemét dolog volt hazudni neki, de egyébként nem biztos, hogy leszállt volna rólam. Így viszont csalódott, már-már sértett pillantást vetett rám, és egy szó nélkül elhúzta a csíkot. Kicsit meg is lepett, nem rá vall. Azért hamar napirendre tértem fölötte, annál is inkább, mivel a mardekáros srác leült a helyére, és továbbra is kedvesen mosolyogva megkérdezte:
- Hol szedted össze ezt a pojácát?
- Itt a suliban, hol máshol - feleltem kitérően (úgysem érdekes az ügy), aztán hozzátettem: - Kösz, hogy megmentettél tőle.
- Nincs mit.
- De mégis miért csináltad?
- Hogy elhívhassalak a bálba, mi másért - szaladt fülig a szája. - Szóval eljössz velem?
- Naná - feleltem egy hirtelen ötlettől vezérelve. Gondoltam, miért ne. A változatosság kedvéért egyszer én is viselkedhetek úgy, mint egy normális lány. Egyszer, hehe.
- Akkor a klubhelyiségben, hétkor - mondta, és pont olyan gyorsan húzta el a csíkot, ahogy megjelent.

Szóval ennyi a tényállás, ismét elhamarkodott döntésem áldozata lettem. Meglátjuk, mi lesz, hátha színt visz sivár kis életembe ez a dolog.

*a szójáték József Attila Születésnapomra c. verséből van (csak megfordítva)

Végre kiszabadultam a nyári szünet unalmából! Hogy visszakerüljek a mókuskerékbe. Sebaj. Bár kifejezetten irtózom az emberektől, főleg, ha tömegesen fordulnak elő, most mégis élveztem a King's Cross nyüzsgését. Sosem volt még ennyire elegem a nyárból. Kicsit még vegyültem a muglik között, aztán bementem a falon át a kilenc és háromnegyedik vágányhoz. Elég korán érkeztem (talán, mert Anyu kivételesen nem kísért el), még kevesen lézengtek a Roxfort Expressz körül, úgyhogy reménykedni kezdtem, hátha van még üres fülke. Fel is szálltam, és benéztem néhányba. Az elsőben, amelyiknek kinyitottam az ajtaját, egy vörös hajú mardekáros lány ült. Azt hiszem, harmadikos. Kifelé bámult az ablakon, de az ajtónyitás zajára megfordult, és izzó, gyilkos pillantást vetett rám. Ebből arra következtettem, nem lenne ildomos zavarni. Amúgy is egyedül akartam lenni, egy pszichopata meg pláne nem hiányzik - gondoltam, és mentem tovább. A lányt egyébként azt hiszem, Remynek hívják, és vannak néha fura dolgai. Nem mintha ismerném, de hallottam róla ezt-azt. Egyesek szerint sátánista, bár ezt azért nem hiszem.

Nem sokkal később találtam is egy üres fülkét, kényelembe helyeztem magam, és élveztem a nyugalmat. Nagyjából öt percig. Ezután kivágódott az ajtó, és berontottak a Weasley-ikrek, Fred és George. Mindenféle köszönés vagy kérdezősködés nélkül ledobták magukat egymással szemben, majd kórusban elkezdtek magyarázni:

- Máshol nem volt hely. De nyugi, nem fogunk zavarni! - na persze, mert ők arról híresek! Kíváncsi vagyok, ilyenkor hol vannak a barátaik... na mindegy. Mivel mást nem tehettem, fancsali képpel rábólintottam:
- Jól van. - Végül is tényleg kevésbé voltak idegesítőek, mint vártam. Bár az ikrek griffendélesek, ráadásul fiatalabbak is nálam, még mindig jobb társaság, mint mondjuk egy csapat hülye liba, vagy izomagyú állat. Miután rájöttek, hogy az idétlen piszkálódásaik leperegnek rólam, váltottak, és egész jól el lehetett velük hülyéskedni. Tulajdonképpen végigröhögtük az utat.

Ezután sem történt túl sok említésre méltó, egyedül az elsősök beosztása az, ami minden évben más és más. Ilyenkor úgy-ahogy oda is szoktam figyelni, hátha látok érdekes arcokat. Idén akadt is bőven. Sajnos a Mardekáros gólyaosztag iszonyúan idegesítő kis nyavalyásokból áll. Első látásra egytől egyig ellenszenvesek. Néhány elkényeztetett, görcs arisztokrata kissrác és kiscsaj (Malfoyka, Parkinsonka például), egy-két világfájdalmas szarazélet-tekintetű (tizenegy évesen!! Naneee...) meg néhány nagydarab, agyatlan tuskó (Crak, Monstro... még a nevük is olyan). Idén még olyan égetnivaló rosszcsontok se jöttek, mint eddig. Pedig ők legalább viccesek. El is határoztam, hogy szívatom őket egy kicsit az első napokban, ne legyenek már olyan magabiztosak, hehe.

A mardekárosokon kívül volt még egy név, aminek hallatán felkaptam a fejem: Harry Potter. A tömegen általános, meglepett moraj zúgott végig, hallottam is, ahogy valaki ezt suttogja: "A Fiú, Aki Túlélte". Húúúúúúú. Biztos sokan vannak, akik többet várnak ettől az évtől. Hiszen köztünk a naagy Harry Potter! Kíváncsi leszek, hogy boldogul a kissrác, egyelőre elég megszeppentnek tűnt. A Griffendélbe osztották be, és úgy láttam, örült is neki. Erről ennyit. Egyébként, ahogy óvatosan végignéztem a népen, kettő darab embert vettem észre, akik egyáltalán nem örülnek Potterkének. Az egyik jóatyám volt, bár ő alapvetően senkinek sem örül, de most mintha még külön bónusz gyűlöletadagot is sugárzott volna a pillantása. Eddig egyvalakire láttam, hogy így nézett: rám. Ez még a mostani közönyös időszaka előtt volt. A másik pedig, akinek nagyon nem tetszett a Túlélőke képe, az a harmadikos csaj a vonatról (Remy). Fogalmam sincs, mi baja lehet Potterrel. Elvileg nem is ismeri, hiszen a kissrác állítólag a varázslógyűlölő mugli rokonainál nevelkedett mindezidáig. Ez is érdekes, varázslógyűlölő muglik... olyan abszurdan hangzik... mint az a... hogy is volt a szó? Hm... megvan! Cionista! Anyám mesélte, hogy a muglik között van egy nép... zsidók asszem, és őket üldözte, meg irtotta a többi mugli egy időben. Barbárok. És azokat a zsidókat hívják cionistának, akikben az átlagnál jobban túlteng a nemzeti érzés. Nagyjából ilyen szánalmasak Potterke rokonai is. Na mindegy.

Ezen kívül, ami még érdekes lehet, hogy letiltottak egy részt a harmadik emeleti folyosón. Mióta ide járok, nem fordult elő hasonló. Kíváncsi vagyok, mi lehet az oka. Talán elszabadult ott valami rém. Vagy megtalálták a Titkok Kamráját! Bár azt nem hiszem. Anyám azt mondta, csak mese. Szerintem lehet, hogy mégis létezik. Jó, biztos nem sárvérűirtó bázis meg szörnyfészek, de lehet, hogy valami titkos társaságféle helye. Olvastam egyszer ilyen titkos társaságokról, amik iskolákban alakultak. Lehet, hogy az volt a klubházuk. És persze azt mondták, Mardekár Malazár építette, hogy ettől is többnek érezzék magukat. Jellemző lenne. Remélem, ha a Kamrát találták meg, nem tesznek kárt benne. Megnézném. Na jó, nem találgatok, úgyis kiderül, mi van ott. Vagy nem.

Más említésre méltó dolog nem történt, vagy ha mégis, elkerülte a figyelmemet. Eléggé el is álmosodtam az utazástól, meg mindentől. Szóval elteszem magam holnapra.

Nos, a jelek szerint engem sem kerül el a tizenéves leánykák sorsa (a sok közül most épp a naplóírásra gondolok). Először is talán illene bemutatkoznom. Susan Snape vagyok, tizenöt és fél éves boszorkánynövendék, következetes embergyűlölő és jövendőbeli népirtó. Angliában élek, Londonban, bár napjaim jelentős részét a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola falai között tengetem. Mardekáros vagyok, és akinek egy csipetnyi fogalma is van iskolánkról, az ottani szokásokról, egyebekről, annak nem kell magyaráznom, mit jelent ez. Akinek nincs, az magára vessen, de egyébként is lényegtelen, mert ha bárki is arra vetemedne, hogy beleolvasson a naplómba, addig élne az illető. Szóval csukod be rögtön!!

Ezzel megvolnánk. Tehát. Ami a családot illeti, egyke vagyok, de valahogy nem is bánom. Anyámnak vegyesboltja van az Abszol úton, ami annyit tesz, hogy az altató főzettől a Bűvös Bizserén át a zászpagyökérig mindenfélét árul. Mikor itthon vagyok, szoktam is neki segíteni. Tulajdonképpen ő az egyetlen normálisnak mondható ember az életemben, bár neki is voltak kilengései. Csak hogy egyet említsek, régebben jósnőként dolgozott. Vagy például az is egy kamaszlázadás lehetett, hogy megszülettem. Sosem éltek együtt apámmal, még világrajövetelem előtt sem, és őszintén szólva eléggé bosszant, hogy egyikük sem hajlandó nyilatkozni a születésem körülményeiről. A fogantatásoméiról meg végképp nem, hehe. Mindenesetre úgy vettem észre, utálják egymást; ha nagyritkán találkoznak, úgy viselkednek, mint két idegen. Apám egyébként bájitaltant tanít a Roxfortban. Volt is pár összetűzésem vele emiatt, de ezt most nem részletezném, elég annyi, hogy különféle okokból most már eszébe sem jutna kivételezni velem (merthogy azt akart). Sőt. A dolgok mostani állása szerint csoda, hogy még egyáltalán elismer lányának. Bár ezt a kis formaságot a viselkedésével kitűnően ellensúlyozza. A család kapcsán talán megemlíthetem, hogy van egy koromfekete kiscicám is, akit Mephistónak neveztem el, a Faust ördögéről. Lehet, hogy Goethe mugli volt, de írni azért tudott. Mephisto varázslatos képességeit egyelőre homály fedi, de az már most látszik rajta, hogy nagyon okos, és szerintem minden szót ért, amit mondok neki.

Igazándiból nem jutott volna eszembe naplót írni (elég rózsaszín dolog, nem igazán illik hozzám), de mostanában furcsa érzések kerülgetnek (nem talált, nem hányinger). Kicsit Trelawney-san hangozhat (sarlatán jóslástan-tanárnő), de mintha valamiféle mágikus erőegyensúlyt bolygatna valami... vagy valaki. Gondolom. Néha megmagyarázhatatlan rossz érzés tör rám mostanában, és ez aggaszt (a jósnői vénám, hehe). Gondoltam, nyitva tartom a szemem, leírom, amit látok, hallok, és hátha jutok valamire. Mellesleg a nyár és az unalom sok hülyeséget kihoz az emberből.

Éppen a szobámban ülök, a cuccaimat már összepakoltam, de még nem tudok aludni. Holnap kezdődik a hatodik év. Nem tudom miért, de mintha izgatottabb lennék, mint mondjuk tavaly. Talán azért, mert most kezdődik az igazi felkészülés az életre. Eddig mindenféle nyomorodott tantárggyal foglalkozni kellett, mostantól viszont csak azokkal, amiknek hasznát is vesszük, azokkal viszont nagyon. Az RBF-jeim viszonylag jók lettek, még bájitaltanból is, hála a kotyvasztói vénámnak, hehe. Nem tudom, hány vénája van egy embernek, de én erre a kettőre is roppant büszke vagyok! Nah, azt hiszem, ennél a pozitív gondolatnál le is állhatunk mára.