S ím, felvirradt a bál naaagy napja. Minden jel arra utal, hogy tényleg "fordítva vagyok bekötve", ahogy a mugliismeret tanárnő szokta volt mondani. Bár nem tudnám pontosan elmagyarázni ennek a kijelentésnek az értelmét, biztos vagyok benne, hogy igaz. Vegyük például azt a tényt, hogy a bál közeledtével a többiek lelkesedése fordított, míg az enyém egyenes arányban "nőtt" a hátralévő idő mennyiségéhez képest. Emberi nyelvre fordítva a többiek egyre jobban várták a bált, én pedig egyre kevésbé. És persze hordtam magamra a földet gondolatban a hülyeségemért. Tudniillik azért, mert azt mondtam Munroe-nak, hogy megyek. Ma reggel viszont, ahogy felébredtem, úgy éreztem, legszívesebben a fejemre húznám a takarót, és soha nem kelnék fel. Annyira nem volt kedvem semmihez! Kellett nekem ez az egész? Nem is érdekel, el se megyek. Majd azt mondom, hogy fáj a fejem. Migrénem van. Vagy leprám. Rohad a lábam, nem tudok így táncolni. Mondjuk, az órákról akkor se lógnék el, ha bubópestisem lenne. Hogy én mekkora hülye vagyok! - csaptam a homlokomra. Ma szombat van! Áh, ez sem változtat semmin. Legjobb lesz, ha kiugrom az ablakon. Ahogy ilyen gondolatok közepette találomra magamra rángattam valami ruhafélét, tekintetem találkozott az ablakpárkányon heverésző Mephisto borostyánsárga szemeinek szomorú, szemrehányó pillantásával. Elmosolyodtam. Mit nyavalygok? Ahelyett, hogy örülnék, hogy történik velem valami. Ölembe vettem a kiscicát és simogatni kezdtem. Mi lenne szegénykével, ha kiugranék az ablakon? - szégyelltem el magam. Erre persze elégedetten dorombolni kezdett: pontosan ezt akarta elérni! Ravasz kis jószág, az egyszer biztos. Ezt szeretem benne.

Így aztán egész tűrhető hangulatban mentem reggelizni. Igyekeztem a klubhelyiségen csukott szemmel és füllel átvágni, megőrülök a sok hülye picsa nyifogásától: "Ki hívott el? Mit veszel fel? Hogy fested a szemed? Mit csinálsz a hajaddal? Jaj, én annyira izgulok!"... és még sorolhatnám, de nem akarom viszontlátni az ebédet. Egyébként is még a reggelinél tartok, hehe. A délelőtt nagy része átlagosan telt. Bementem a könyvtárba és olvasgattam, csak akkor kaptam észbe, mikor már kezdett ijesztően elhagyatott lenni a helyiség. Gyorsan lerohantam ebédelni, lézengtem kicsit, aztán kezdhettem "készülődni". Talán ezt a részt utálom a legjobban. Eleinte dühös voltam magamra, hogy mindent az utolsó pillanatra hagyok, aztán belenyugodtam, sőt, szinte örültem is, legalább üres volt a hálótermünk. Na igen, nem vagyok valami jóban a szobatársnőimmel. Sem.

Fekete dísztalárt vettem fel sötétzöld szegéllyel. Igaz, a színe hasonlít a hétköznapi egyentalárhoz, de a más anyagnak és szabásnak köszönhetően ez kevésbé feltűnő. Ezeket a színeket szeretem, és kész. Körmeimet a megszokott feketére lakkoztam (hát igen, hétköznapi, mégis elegáns, muhahaha), közben érdekesebbnél érdekesebb arcokat vágva, mert eszembe jutott, hogy az a hülye Sweely vadmacskának hívott. Szerinte "ezek már nem is körmök, hanem karmok". És persze nem akarta felfogni, hogy nem is vicces, meg még idegesít is vele. Na mindegy. Levettem a csuklómról a bőrszíjakat, meg az összes többi alkalomhoz nem illő ékszeremet (mégiscsak bál, vagy mifene), a nyakláncomat kivéve, ami mindig rajtam van (ezüst, kelta kereszt van rajta, apámtól kaptam, még mielőtt a Roxfortba jöttem). A frizurám adott volt: fekete, rövid, tépettre vágott hajamat kifelé szárítottam, mint mindig, és eszembe jutott, hogy ez remek alkalom kipróbálni, amit már egy ideje tervezgetek. Nevezetesen, hogy néhány tincset vörösre festek. Még jó, hogy itt nem olyan macerás a dolog, mint otthon vagy a mugliknál. Ha nem tetszik, vagy megunom, egy mozdulat, és mintha nem is lett volna (egész jó lett szerintem). Az arcomat nem szoktam festeni, de most úgy gondoltam, talán mégsem ártana. Végül is elhívott az a szerencsétlen srác, ne égjen velem olyan nagyot. Így hát előástam a ládám aljáról néhány kacatot, ami ehhez kell. Ajkaimat padlizsánlilára rúzsoztam, tettem az arcomra némi pirosítót, hogy kivételesen ne legyek olyan, mint egy hulla (vagy vámpír, ahogy egyesek igen szellemesen nevezni szoktak), zöld szemeimet pedig feketével húztam ki. Egy pillanatra eltűnődtem, honnan is vannak ilyen kenceficéim, ha sosem használom őket, aztán eszembe jutott, hogy Anyu barátnőjétől kaptam egyszer szülinapomra. Szegény nem rendelkezik túl sok éleslátással, de most kivételesen jól jöttek ezek, pedig mikor belevágtam őket a ládámba, folyamatosan hülyéztem magam, hogy minek. Ezennel kész is voltam, belenéztem a tükörbe, megállapítottam, hogy úgy festek, mint egy szemüveges bohóc, ezért a szemüveget beletettem a tokjába és a hétköznapi talárom zsebébe csúsztattam (jobb, ha nincs szem előtt, és így legalább nem felejtem el felvenni reggel). Gondoltam, legalább bohócnak legyek átlagos. Végül elkészülve a legrosszabbra, lemondó sóhajjal elindultam a klubhelyiség felé.

... Ami persze addigra már zsúfolásig telt kicicomázott diákokkal. Egyesek (jó esetben lányok) feltűnő és egyben rémisztő módon hasonlítottak egy-egy karácsonyfára. Mások csak szimplán ízléstelenül voltak öltözve-festve-mifenézve. Lehet, hogy én vagyok túl finnyás, de nagyon kevés akadt köztük, aki tényleg jól nézett ki, s eddigi tapasztalataim azt mutatták, a többi házban még kevesebb a szalonképes egyén. Szívből reméltem (és azért egy egész picit bíztam is benne), hogy aki miatt sokadszorra pásztáztam végig tekintetemmel a tömeget, ezen kevés kiváltságosok körébe tartozik. Azaz, hogy én fogom égetni Robertet, és nem ő engem, hehe. Végül szerencsésen bemértem és beazonosítottam a célpontot, és közben nem bírtam megállni, hogy ne mormogjam félhangosan, hogy „ez nem igaz”. Roberttel ugyanis a jelek szerint egymáshoz öltöztünk, méghozzá a tudtunk nélkül. Sötétzöld dísztalár volt rajta fekete szegéllyel, és rohadt jól nézett ki benne. Jó, tudom, ettől még nem kéne úgy kiakadni, de akkori felfokozott kedélyállapotomban ennek az apró, ámde szórakoztató véletlennek is megnőtt a jelentősége a szememben.

Szóval. Elmélkedésem közben Munroe átverekedte magát a tömegen, és lecövekelt előttem.
- Szia! - mondotta vala, mire én hasonlóképpen válaszoltam.
- Jól nézel ki – tette hozzá. Ejnye, ilyen csúnyát hazudni! Hirtelen nem jutott eszembe semmi értelmes, amit válaszolhattam volna, valamit azonban mégiscsak mondanom kellett.
- Te sem panaszkodhatsz – nyögtem ki végül. Azután a tömeg kiözönlött a klubhelyiségből, és meg sem állt a nagyteremig, mi pedig sodródtunk velük, csak arra kellett figyelnünk, hogy el ne tapossanak, meg hogy lehetőleg együtt maradjunk (passzív transzport, mondaná anyám barátnője, aki a sors különös szeszélye folytán ért valamit a muglik biológiájához, és persze el nem mulasztaná hangoztatni olykor).

Végül a terembe érve sikerült egy kis lélegzethez jutnunk, és mintegy nyitó-formaságképpen szemrevételeztük a dekorációt. Kivételesen nem babakék és bugyirózsaszín firlefrancok alkották, ez már egy pozitívum, bár még mindig elég gyermeteg volt. Illő mennyiségű félszeg nézelődés után Robert megkérdezte, mit kérek inni. Talán bunkóság, de gondolkodás nélkül rávágtam, ami először eszembe jutott:
- Bármit, csak töklevet ne! - ettől kissé meglepődött szegény srác, de rosszallásnak semmi jelét nem láttam az arcán, sőt, cinkos mosollyal bólintott, majd hozzátette:
- Én se szeretem - azzal már el is tűnt az "embersűrűs gigászi vadonban" (nem tudom már, honnan vettem ezt a kifejezést, de nagyon találó)*. Én pedig egyelőre kerestem helyet, és gondolataimba mélyedve letettem magam; közben persze észre sem vettem, hogy valaki leült mellém. Szerencsére (?) az illető nem habozott felhívni magára a figyelmemet.
- Kit tisztelhetek önben, kisasszony, csak nem a Sötétség Királynőjét? - kérdezte gúnyos, metsző hangon. Egy pillanatra azt hittem, jóatyám szól hozzám ily kedvesen, de a hangja más volt. Felé fordultam, és egyenesen mély kúthoz hasonló, fekete szemébe néztem. Nem tudtam kiolvasni belőle semmit, ezért az alaptaktikámat követtem ("ha te így...").
- A fejedben lévő sötétségét, hogy kitaláltad!
- Ha már sikerült, talán mégsem vagyok olyan hülye - sziszegte, és mielőtt még jobban szemügyre vehettem volna új "barátomat", hirtelen eltűnt. Egy biztos: nem apám volt, hehe. Viszont az afférral kapcsolatos gondolataimat pillanatokon belül elhessegette a Munroe-srác érkezése. Mosolyogva leült az imént távozott kekeckedő még ki sem hűlt székére, és egy sötétpiros löttyel teli poharat nyújtott felém.
- Meggylé. Ez a kedvencem, és gondoltam, ha ugyanazt utáljuk, akkor lehet, hogy ugyanazt is szeretjük - magyarázta, én pedig őszinte mosollyal elvettem tőle a poharat, és megköszöntem, ahogy jó kislányhoz illik.
- Ez vicces - tettem még hozzá.
- Mi?
- Nekem is ez a kedvencem.

Így hát kellemes lett körülöttünk a légkör, már amennyire körülöttem egyáltalán lehetséges, és egész oldottan elcsevegtünk mindenféléről. Kiderült, hogy az érdeklődési körünk sokban hasonlít, teszemazt rock, vámpírok, feketemágia... szóval egy darabig beszélgettünk. Egyébként az elsősök is szóba jöttek, úgyhogy elmeséltem neki a Malfoykás poént (szerencséjére nevetett rajta, hehe). Aztán, mikor kezdett beindulni a buli, táncoltunk, méghozzá nem is keveset. Sőt, meglepetésemre néha még mások is felkértek (lehet, hogy nem ismertek fel a smink miatt :P), és persze Rob (ő kért, hogy így szólítsam) is táncolt másokkal is. Szerencsére Pattikének színét se láttam. Nem gondoltam volna, hogy ilyen kellemes estém lesz - futott át agyacskámon, mikor egy pillanatra ledobtam magam. Rob tényleg jó fej, meg minden, hát még, ha nem járt volna egész este valahol máshol! Néha észrevettem tánc közben, hogy rám néz ugyan, de nem lát engem. Nem tudtam, mire gondolhatott ilyenkor, de mindig ugyanaz a fájdalmas kifejezés ült ki az arcára. Elhatároztam, hogy kiderítem, mi bántja. Rögtön kínálkozott is egy nagyszerű alkalom, Rob odalépett hozzám, és így szólt:
- Kicsit melegem van, nem megyünk ki sétálni? - természetesen bólintottam, egyébként is zsongott már a fejem.

A parkban hűvös volt, és ami fontosabb, csend és nyugalom. A lelkemnek is jót tett, tisztábban tudtam gondolkodni, de persze leginkább azért volt előnyös, mert ez valamennyire megkönnyítette a dolgom a faggatózást illetően. Bár néha különös grimasz suhant át az arcomon (nem próbáltam elképzelni) a gondolatra, hogy milyen andalító a holdfényben sétálni, merő rózsaszín szirup az egész helyzet. Úgy tűnt azonban, hogy Robot megihlette a dolog, mert gondolt egyet és megfogta a kezem. Rásandítottam, nem láttam rajta semmi különöset, aztán úgy gondoltam, belefér. Kóvályogtunk még egy darabig szó nélkül, kéz a kézben, aztán leült egy padra, és lehúzott maga mellé. Most, vagy soha! - gondoltam, és már szólásra nyitottam volna a szám, de megelőzött: két tenyerébe fogta az arcom, és hosszan, lágyan megcsókolt. Egy pillanatig nem tudtam szólni. Lehet, hogy bárki más előre látta volna ezt a lépést, de én nem. Ráadásul az kötött le, hogyan kérdezzem meg, mi bántja. Most viszont, miután felocsúdtam első meglepetésemből, volt egy sejtésem. Zavartan vigyorogtam még egy kicsit, aztán halkan kinyögtem:
- Kérdezhetek valamit? - naná, épp azt csinálom, ostoba - szidtam magam gondolatban, de Rob csak mosolyogva bólintott, én pedig többedszerre is elcsodálkoztam azon, hogy tud mindig mosolyogni. Végül is nagy levegőt vettem, és (ezúttal akadálytalanul) megkérdeztem:
- Miért engem hívtál el, ha valaki másba vagy szerelmes? - nem tudom egyébként, honnan jött a tipp, mert nincs túl nagy tapasztalatom ezen a téren, talán megérzés volt. Rob mindenesetre eléggé elkenődött hirtelen.
- Ennyire látszik? - kérdezte letörten. Próbáltam megnyugtatni, hogy szerintem mások biztos nem vették észre, de ésszerű magyarázatom nem volt erre az eshetőségre. Pedig komolyan úgy gondoltam. Mert csak apró jelek voltak. Azt mondta, az a lány úgysem szereti őt, reménytelen, el akarja felejteni, ezért hívott el.
- Most biztos egy önző hülyének tartasz - tette hozzá bánatosan.
- Dehogy! - siettem a válasszal. És bármily hihetetlen, őszintén mondtam ezt is. Nem tudom, én mit tennék hasonló helyzetben, szóval elhamarkodott lenne leönzőzni érte. Dumáltunk egy sort, próbáltam pozitívakat mondani, és magam is meglepődtem azon, hogy ez egész jól ment. Pedig a saját életszemléletemre egyáltalán nem jellemző az ilyesmi. Azért valamennyire sikerült elterelnem Rob gondolatait, meg hát ő sem olyan nyámnyila gyerek, és biztos jót tett neki, hogy beszélt róla. A lány személyét persze továbbra is homály fedi, de nem hiszem, hogy ez végleges, hehe. Annál is inkább, mivel éjfél felé, mikor elbúcsúztunk egymástól a klubhelyiségben, megbeszéltük, hogy holnap is dumálunk egyet délután a könyvtárban.

Most egy óra felé jár, levakartam magamról a vakolatot, meg minden ilyesmit, és jól kielemezgettem magamban a mai estét. Arra jutottam, hogy egyáltalán nem volt rossz. Nem "pasiztam be" (amit egyelőre nem is bánok), viszont sokkal tartósabb és értékesebb dologra tettem szert: szereztem egy barátot. Legalábbis úgy néz ki. Ezt se gondoltam volna!

*Ady írta Párizsról