Nem tudom, mi bajom van (azt, hogy ez normális, szerintem elvethetem), de mostanában mintha jobban unnám a sulit, mint egyébként. Mintha minden nap ugyanolyan lenne, csak telik az idő, nap nap után és semmi sem történik, senki sem vesz észre, és végképp nem érdeklek senkit. Kezd már elegem lenni abból, hogy csak akkor és addig vagyok jó, amíg kell valami. Rob elvan a haverjaival, a kiscsajok meg… igazából kezdenek idegesíteni. Ha valami bajuk van (fiúügy főleg, mert mi más), szaladnak hozzám panaszkodni, meg nyaggatnak, hogy mit csináljanak, meg ez vagy az mit jelent (pl. ha a gyerek pislogott kettőt, mielőtt azt mondta, „szép napunk van” – nyilván valami tök mást értett alatta), de azt, hogy velem mi van, eszükbe nem jutna megkérdezni.

Mondjuk nem is nagyon van semmi, az tény, de azért a gesztus jól esne. A Mógus-ügy iránt is elvesztette az érdeklődést mindenki, sőt, SztárPotter titokzatos merénylőjének a kiléte se izgat már senkit. Igaz, nem is igen jutottunk velük semmire, de lehet, hogy többre mennénk, ha foglalkoznánk is a dologgal. És ez persze ugyanúgy igaz rám is, naná. De együtt könnyebb lenne, akkor is.

Együtt minden könnyebb lenne, fenébemár. Elvileg most már vannak barátaim, mégis néha mintha sokkal jobban egyedül érezném magam, mint azelőtt. Ez biztos egy ilyen addiktív szer. Mármint az emberi társaság. Ha nem vagy hozzászokva, nem hiányzik (legfeljebb elgondolkodva figyeled azokat, akik élnek vele, és élvezik), de ha egyszer rákaptál az ízére, rászoksz, aztán megint nincs, szinte fáj a hiánya, jönnek az elvonási tünetek.

Még azt a gyökér Shadowmant se láttam az utóbbi napokban, pedig szinte már az ő társaságának is örültem volna – jobb, mint a semmi. Ó, igen, mindegy, hogy beszólnak-e vagy kedvesek, csak foglalkozzanak velem. „Figyeljetek rám, emberek, reagáljatok arra, amit mondok vagy teszek, emlékeztessetek, hogy tényleg létezem!” Szánalmas.

Azt hittem, ez már elmúlt, hogy már nem vagyok ilyen gyenge. Régebben, főleg a Roxfort előtt sokat sajnáltam magam amiatt, hogy senki se szeret, még bőgtem is néha. De aztán, mikor idejöttem (és egyértelművé vált, hogy itt se igen lesznek másképp a dolgok), elhatároztam, hogy nem fog érdekelni, nem hagyom, hogy mások irántam mutatott érdektelensége elvegye a kedvem a jó dolgoktól. Szóval kerestem magamnak elfoglaltságot. Az eddigi öt év alatt kb. sosem unatkoztam, pedig nem sokan álltak velem szóba (és az se mindig volt kellemes, lásd Sweely). És idén, mikor már nem is számítottam semmire, megjelennek ezek a népek, felkeltik az érdeklődésemet, aztán meg eltűnnek a balfenéken. Hát nem király?

Kezdem átérezni, mikor Jóanyámnak nem megy valami, és azt mondja, az Isten odafent jót röhög a nyomorán. Még ez a gondolat is vigasztalóbb, mert akkor legalább ennyi értelme lenne a szenvedésnek, hogy valakit szórakoztat. Ami nagy görénység, de egy fokkal jobb, mint a random szarzivatar, csak mer’ csak. Plusz, megint csak elhitetheti magával a paraszt, hogy valaki figyel rá, még ha csak azért is, hogy kiröhögje.

Asszem, ezért találták ki a vallást. Kérdés, hogy nekünk, varázslóknak mi van helyette (Jóanyám tán az apjától tanulta ezt az Isten-dolgot, aki ugyebár mugli volt – jó arc lehetett amúgy az öreg, én sajnos nem ismertem). Mármint az oké, hogy „jajistenem” helyett „Merlin”-t mondunk, de senki se hiszi, hogy Merlin figyel az égből, vagy ilyesmi.

Talán azért nem nagyon van ilyenünk, mert a mi régi hagyományaink kb. mind alá vannak támasztva mágiával… vagy nem lehet tudni, mi bennük az igaz, de több esély van rá, hogy kiderül, mert a mágia határtalan, nem olyan korlátozott, mint a mugli tudomány. Na, meg is van, a varázslóknak a mágia az isten – így leegyszerűsítve elég alapnak is tűnik.

Amatőr filozófiaóránkat olvashatták azon gyaur kutyák, akik a fejükkel jádznak, amennyiben beleütik az orrukat eme szent lapok közibe.