Vége a szünetnek, holnaptól suli. Kicsit még örülök is, hogy lesz, ami elvonja a figyelmemet a nyomoromtól egy kicsit. Péntek este sokáig kóvályogtam a folyosón, de aztán egyszer lépteket hallottam, és mivel nem akartam senkivel találkozni (a büntetés veszélye fel sem merült bennem), inkább visszaiszkoltam apám lakrészébe, ami addigra már tök sötét volt, úgyhogy lefeküdtem. Aludni nem sokat sikerült.

Aztán tegnap is egész nap azon rágódtam, amit megtudtam. Próbáltam rájönni, hogyan kéne állnom ehhez az egészhez, hogy érzem magam tőle – dühös vagyok? Szomorú? Megbántott? Nem tudtam kibogozni. Kicsit mindegyik, de leginkább egyik se. Mintha nem lett volna elég bonyolult az apámmal való kapcsolatom e nélkül is! Nem szóltam hozzá egész nap, ránézni se bírtam. Ő is került, nyilván felkavarta meg kellemetlenül érintette a jelenet, meg hogy annyit kellett beszélnie. Saját magáról. El sem tudom képzelni, milyen lehet, amikor valaki nem tud beszélni magáról, hogy mit gondol, mit érez, szerintem kevés más dolog van, amiről érdemes lenne. Az is eszembe jutott, hogy mennyire keveset tudok róla. Mármint apámról. Ismerem a viselkedését, de arról fogalmam sincs, mikor, hogyan és miért lett ilyen. Eddig alig-alig gondoltam arra, hogy ő is volt fiatal, és hogy milyen lehetett akkor. Hogy volt bizonytalan, szerelmes, nyílt… na jó, nyílt talán soha nem is volt. Elvégre annak a Lilynek se mert bevallani semmit. Ebben egészen biztos vagyok, nem erősítette meg, de olyan, mintha ez a seb még mindig levedzene neki ott belül. Ha megmondta volna neki, talán már begyógyult volna.

Rájöttem, hogy nem haragszom. De fájni azért még fáj. Nem sok ember életében van igényem fontosnak lenni, de ő az egyik. Ő az apám, és igenis azt akartam, hogy én legyek neki a legfontosabb, ahogy anyám életében is én vagyok a legfontosabb. Lehet, hogy ez önző és gyerekes dolog. Talán tényleg elkényeztetett Jóanyám, ahogy az Öreg néha a fejemhez vágja. Kíváncsi vagyok, őt hogy nevelték a szülei. Valószínűleg sose jövök rá, nem hiszem, hogy hajlandó lesz még okklumenciára tanítani, beszélni ilyenekről meg nyilván még úgy se.

Ma átcuccoltam a hálóterembe. Mielőtt elhagytam volna Varjú rezidenciáját, volt egy kis kínos közjáték. Kipakoltam a dolgaimat az ajtó elé, ő meg ott állt, és megkérdezte a nyilvánvalót, hogy akkor megyek-e. Mondtam, hogy igen. Picit vártam, hogy szól valamit, vagy kérdez, vagy akármi, de csak állt. Bennem meg nőni kezdett a feszültség, úgyhogy elkezdtem neki hablatyolni valamit, hogy nem haragszom rá, csak rosszul esett ez a dolog, de nem ítélkezem felette, mert ki vagyok én, hogy ítélkezzek, csak fáj, és értse meg. Kicsit tanácstalannak tűnt, de lehet, hogy csak képzeltem, sose volt könnyű olvasni az arcáról. Kisomfordáltam onnan, cuccostul, mindenestül.

Nem tudom, hogy hányadán állok most vele. Eddig se volt túl világos persze, de úgy tűnt, haladunk valamerre. Most már azt sem tudom, akarok-e haladni. Lehet, hogy ennyiben kéne hagynom a dolgot. Minek erőlködni?

Délután visszatért Rob, kicsit lógtam vele meg a bandával, valamivel jobb kedvem is lett. Szerencsére nem vett észre rajtam semmit, nem lett volna kedvem magyarázkodni, meg terhelni se akarnám a nyomorommal. Végre kezd ő is egyenesbe jönni. Elég sokat beszélt a lányról, akivel a szilveszteri bulin láttam, lehet, hogy lesz belőle valami. Rob eléggé barát-típusnak tűnik, tiszta irónia, hogy mi ketten csak haverok tudunk lenni. Mostanra már majdnem olyan nekem, mint egy báty. Gondolom, bátyám se volt soha.

Egy idő után otthagytam őket, hagy marháskodjanak maguknak, de nem mentem fel a hálóterembe, már ott voltak a szobatársak. Inkább kóvályogtam megint a folyosón egy kicsit, aztán leültem az egyik ablakfülkébe az első emeleten, és néztem kifelé az éjszakai parkra. Békésnek tűnt, megnyugtatott nézni. Aztán egyszer csak megszólított valaki:

- Nem éri meg kimenni, mocsok hideg van.
Vlad volt. Hogy talál meg mindig?
- Nem is akartam, elég nézni. Hogy telt a szünet?
- Megkaptam az ajándékodat – ült le velem szemben. Akkor vettem észre, hogy tiszta víz a haja, lehet, hogy első kézből tud a hidegről. De hát itt volt egész szünetben! Mondjuk, a nyüzsgést nem szereti, lehet, hogy az elől ment ki.
- Milyen ajándékot? – pislogtam rá értetlenül. Egy pillanatra tényleg el is felejtettem, hogy adtam neki valamit, de amúgy se írtam rá, kitől van.
- Hópelyhes bögre, nyálas idézet…
- Nahát, ilyet kaptál? Cuki – vigyorogtam rá.
- Tudom, hogy tőled van, megmondták a manók.
- Kis spiclik, így bízzon rájuk valamit az ember.
- Ne várd, hogy én is adjak neked valamit. Nem az én stílusom, és amúgy se vagyunk jóban.
- Tudom, csak megsajnáltalak, hogy itt kellett maradnod, meg minden. Mint az árvagyerekeknek. Amúgy is, mikor jótékonykodjon az ember, ha nem karácsonykor? – vágtam vissza.
- Velem te ne jótékonykodj. Különben is, te nézel ki úgy, mint akinek nem jutott krumpliföld.
- Micsoda? – röhögtem erre. – Miért kéne nekem krumpliföld? Nem vagyok ír.
- De csalódott, az vagy. Lesír rólad.
- Ha úgy is lenne, mit izgatna az téged?
- Nem izgat – vont vállat. – Csak érdekes, hogy nem a kis barátod vállán sírod el a bánatodat, hanem itt üldögélsz egyedül.
- Semmi érdekes nincs benne. Eddig is megvoltam anélkül, hogy bárki vállán sírjak. Nem tudom, feltűnt-e, de nem vagyok az a sírós fajta.
- Neem, inkább olyan mérges fajta vagy. Általában, de nem most. Nem versz át, láttam már ilyet.
- Meghajlok tapasztalatod előtt, ó Bölcsek Bölcse. Nem is próbáltalak átverni, csupán csak semmi közöd hozzá. És még mindig nem értem, mit érdekel téged, hogy velem mi van.
- Mondom, hogy nem érdekel. Csak kárörvendezni akartam egy kicsit. Magadra is hagylak a nyomoroddal, csak arra vigyázz, ne vegyen észre holmi járőröző prefektus. Nem kéne, hogy pontokat veszítsen a házunk.

És elment. Kiegyensúlyozott, ruganyos léptekkel, mint, akinek minden rendben van a világával. Komolyan, irigylem az ilyet.

Az utóbbi napokban úgy éreztem, Hollópapi került, mint a sárkányhimlőst, bár nála nehéz megmondani, hogy ez miattam volt, az általános emberundora miatt, vagy csak rengeteg volt a dolga – végül is, mondta, hogy elfoglalt lesz, azért is maradtunk a kastélyban. Tegnap nem is főztünk együtt (mármint bájitalt… se, de mást se, az is igaz), meg még csak az okklumenciát se gyakoroltuk, úgyhogy az adott időben jobb híján meditálni próbáltam, meg kiüríteni az elmém, meg ilyeneket, bár az meg rém unalmas így céltalanul.

Aztán ma végre gyakoroltunk, meg is lepődtem, mert annyira húzta magát a Vén Varjú, hogy azt hittem, az utolsó pillanatban még sikerül előjönnie valamivel, hogy lemondhassa megint. Az első alkalommal kicsit készületlenül is ért a dolog, nem tudtam megállítani a képeket, már ott tartott a sztori, hogy láttam Mógust meg Varjúpapit eltűnni a tiltott szárny ajtaja mögött. Épp csak sikerült visszanyernem a kontrollt, mielőtt engem is meglátott volna, párducalakban, ami nem kis problémát okozott volna most.

Kezdett már egy kicsit idegesíteni ez is – hogy képzeli, hogy ürügyként használja ezt a különóraféleséget arra, hogy kiszedjen belőlem dolgokat? Így marhára könnyű, ahelyett, hogy próbálná elnyerni a bizalmamat, és úgy kikérdezni, vagy valami… én is megtehetném ezt! Nyilván azért nem is akart legilimenciára tanítani, mit érdekelné, hogy csalok-e vagy nem, csak ellene ne használjam. Jogos is a gyanakvás, lenne egy-két dolog, amit én is szívesen kiszednék belőle, és ha neki lehet ilyen eszközökhöz folyamodni, nekem miért ne lehetne? – Ilyesmik jártak a fejemben, úgyhogy egy villanásnyi időre az is eszembe jutott, hogy ez most megint rosszul fog menni, mert messze nem volt üres az elmém, mikor elkezdett számolni. De ahelyett, hogy elbénáztam volna, ahogy villant volna fel megint a harmadik emeleti folyosó, megfordult a dolog, és más képek kezdtek jönni, amik nem az én emlékeim voltak – következésképpen az övéi. Fiatal volt, nagyjából, mint én most, és itt valahol a Roxfortban ugyanazzal a vörös hajú csajjal vitatkozott, akit már láttam a múltkor, és aki, úgy tűnt, most elküldte a fenébe. Aztán Jóanyámat láttam fiatalkorában, valamit mondott Apámnak kicsit félve, amitől ő kiakadt, Anyu meg elkezdett sírni. Aztán azt kiabálta, „nem is vártam tőled mást, de ne aggódj, nem kell a segítséged, egyedül is felnevelem! Még jobb is lesz, ha nem jössz a közelébe, nem hiányzik neki egy ilyen apa!”, aztán kiviharzott a szobából, ahol voltak, és rávágta Apámra az ajtót. Itt megszakadt a film, de elég is volt.

Kérdőn néztem a Varjúra, vártam, hogy esetleg elkezdi magyarázni, vagy valami – nem tudom, miért várok még mindig ilyeneket –, de a szokott pókerarcával meredt maga elé, még csak nem is nézett rám. Nyilván. Úgyhogy egyenesen megkérdeztem, ki volt a vörös. Semmi válasz. Még egyszer megkérdeztem, hangosabban, erre azt morogta, hogy egy régi barátja. Kérdem erre:
- Mikor voltak neked barátaid?
- Régen. Nyilván, mielőtt megszülettél.
- Azt ne mondd, hogy most miattam nincsenek, az elragadó modorod ellenére.
- Feleseléssel nem érsz el semmit.
- Szerintem nem nekem kéne küzdenem azon, hogy kihúzzam belőled a magyarázatot.
- Nem tartozom neked magyarázattal. Akaratom ellenére néztél bele az emlékeimbe.
- Talán akkor jobban kellett volna rájuk vigyázni, nem? Ez a hajó már elment, láttam, amit láttam, és biztos lehetsz benne, hogy nem fogom ennyiben hagyni. Igenis tartozol magyarázattal, nem vagyok teljesen hülye. Miattam szakítottál a vörössel? Azért, mert Anyu terhes lett velem? Erről van szó? Jogom van tudni. Ha nem mondod el, kiszedem Anyuból, de valami az súgja, jobb lenne neked, ha a te verziódat hallanám.

Csend. Egy darabig nézett maga elé összehúzott szemmel, aztán alig hallhatóan azt mondta, üljek le. Úgy is tettem, keresztbe vetettem a lábam, összefontam a karom, és ebben a szörnyen nyitott pózban meg lelkiállapotban vártam, hogy mit fog mondani. Először csak járkált fel-alá, aztán nagy nehezen, halk, színtelen hangon hozzáfogott:
- A vörös hajú nőt… Lilynek hívták. Már nem él, de valaha… nagyon közel állt hozzám. Általa ismerkedtem meg Édesanyáddal is – pillantott rám, de el is kapta a tekintetét rögtön.

- Anyáddal elég hamar rájöttünk, hogy nem illünk egymáshoz. Olyasmi idősek lehettünk, mit te most. Gyerekek. Áltattuk magunkat, meg egymást. Ő vigaszt keresett nálam egy szakítás után, én meg… mindegy. Lily nem örült, mikor megtudta, hogy szakítottunk, azt mondta, elüldöztem magamtól anyádat, és ha nem vigyázok, magányos, megkeseredett vénemberként fogom végezni. Azt mondta, nem tud rajtam segíteni, ha én nem segítek magamon. Korábban már előfordult egyszer, hogy elzavart, de gyerekkorunk óta ismertük egymást, jó barátok voltunk, úgyhogy később megenyhült. Az emlék, amit láttál… megint azzal jött, hogy nem akar látni többet. El akartam neki mondani, hogy sokat jelent nekem, meg akartam kérni, hogy ne küldjön el, de… nem tudtam. Még aznap este találkoztam anyáddal. Ő keresett meg engem – nézett rám megint, mintha biztos akarna lenni benne, hogy nem vágok közbe. Eszemben sem volt közbevágni.

- Megkeresett, és azt mondta, gyermeket vár. Én akkor már… nekem már… mondjuk úgy, hogy el voltam köteleződve egy olyan tanítómester mellett, aki nem tűrte, hogy bármi is elvonja a figyelmemet a közös munkától. Rájött volna, hogy családom van, és talán még bántott volna is benneteket. Ezt nem akartam. Anyád azt mondta, mindenképpen megtart téged. Én… megszakítottam vele a kapcsolatot. Meg kell értened, nem volt jövője… az egésznek. Jobb volt nektek nélkülem. Megtanultam az okklumenciát, hogy a mesterem ne szerezhessen tudomást a létezésedről. Aztán… később úgy alakult, hogy elhagytam őt, ellene fordultam. Még kevésbé mertem a közeledbe menni. Életed első néhány évében nem voltam jelen. Bánom, de így volt a legjobb. Csak így tudtalak megvédeni – itt megállt, rám nézett, a tekintete, arca kifejezéstelen, mint mindig.

Nem tudtam, mit mondjak. Töprengtem egy kicsit a hallottakon, aztán megkérdeztem:
- Szeretted?
- Ahogy mondtam, bonyolult volt a dolog édesanyáddal…
- Nem rá gondoltam. A vörösre. Lilyre. Szeretted?
Megint csend. Csak állt, lehajtott fejjel, úgyhogy ezt igennek vettem.
- Megmondtad neki valaha?
Alig észrevehetően megrázta a fejét.
- A mestered… a Sötét Nagyúr volt, igaz?
- Ezt meg honnan…
- Ki más lehetett volna? – vágtam közbe. – Egy mester, aki teljes elköteleződést vár, bánthatja a családodat, és később ellene fordultál. Időben is passzol. Mióta az eszemet tudom, itt tanítasz, talán akkor kezdted, mikor Ő elbukott. Mert már nem szolgáltad. Sötét Jegyed is van?

Megint nem szólt semmit, de a jobb kezével mintha a bal karja felé nyúlt volna.
- De nem az én kedvemért hagytad ott. Megtanultad az okklumenciát, magára hagytad Anyut és engem, de nem a Nagyurat. Már nem él, eh? Hadd találjam ki: a csodálatos Mestered megölte a nőt, akit szerettél, de sosem volt merszed bevallani neki… ezért átálltál a másik oldalra. Egy halott nő fontosabb volt neked, mint a saját, hús-vér, élő gyereked.

Felugrottam, és kirohantam a szobából, ki a lakrészéből, ki a folyosóra. Közben az járt az eszemben, nem is tudom, miért vártam mást. Már megint. Miért várok mindig többet? Hányszor veri még az orrom a szarba, mire megtanulom, hogy nem várhatok tőle semmit?

Két fő apropója van a mai bejegyzésnek: az éjjeli buli meg az évkezdés, aminek tegnap nem szenteltem egy kósza gondolatot se, annyira be voltam sózva. De ma még belefér, elvégre ma van Újév napja. Kandallóztam is kicsit Jóanyámmal, kiderült, hogy szervezett magának programot tegnap estére a barátnőivel, jól is sikerült, szóval ő se töltötte magányosan a Szilvesztert. Nem is féltetettem mondjuk, Hollóaput annál inkább, elképesztően elszigeteli magát mindenféle emberi kontaktustól. Nem tudom elhinni, hogy ez neki így jó. Viszont nem tudom, hogy hozakodjak elő vele, még mindig nincs akkora bizalmi kapcsolatunk, hogy elfogadna tőlem akár valami óvatos tanácsot is. Azt meg el se bírom képzelni, hogy önszántából beszélne nekem arról, hogyan és miért jutott idáig…

Ami azt illeti, ez lesz az idei évre kitűzött céljaim egyike: kicsalogatni Apucit a csigaházából. Nem kis feladat, de bármiféle haladást eredményként fogok elkönyvelni, nem tágítok! Ha kicsit boldogabb lenne, talán másokkal szemben sem viselkedne ilyen emberevő módon.

További célok (én nem teszek fogadalmakat, túl ünnepélyes, túl kevés van mögötte): használható szintre fejleszteni az okklumenciát és tovább gyakorolni az animágiát; kitalálni végre, mit kezdjek magammal a RAVASZ után – erre csak egy hónapot adtam magamnak, dönteni kell! Ezen kívül szeretnék valami nyelvet tanulni, piszkálja a csőröm, hogy az a nyomorult Vlad ekkora nyelvzseni; többet kell emberekkel érintkeznem nekem is; meg jó lenne megtanulnom valami hangszeren játszani, ha egy mód van rá.

Az esti buli egyébként elég jó volt, először Timéknél voltunk, az ő szülei elég lazák, úgyhogy a srácok (ott volt Robék egész bandája, egy-kettőnek a barátnője is) zenélgettek egy kicsit, hallgattunk is zenét Tim lemezjátszóján, menő. Csomó KISS-t, persze. Kis iszogatás is ment, amiből én mérsékelten vettem ki a részem, nincs túl sok tapasztalatom és nem akartam rögtön lerészegedni és hülyét csinálni magamból. Amúgy is viccesebb volt a többieket figyelni. Beszélgettem mindenkivel, a két csajjal (a gitáros és a basszeros barátnőjével) nem mondanám, hogy világi cimbik leszünk, de egész jól eldumáltunk, ami már nagy szó, kicsit egyszerűnek tűntek („halálosan dögösek”, persze). Aztán elmentünk a helyre („The Mean Fiddler” volt a neve), és pont valami előzenekar utolsó két számára értünk oda. Úgyhogy kezdett már valami hangulat lenni, aztán jött a főattrakció, egy helyi, igencsak amatőr mágusbanda („MorDread”), de szerintem jók voltak. Volt köztük egy hárfás is, valahogy megbűvölték a hárfáját, hogy ilyen torzított hangja legyen, hasonlóan hangzott, mint a mugli billentyűs cuccok, csak valahogy mégse, érdekes volt, tetszett.

Még valami sráccal is sikerült összegabalyodnom, mondtam neki, hogy roxfortos vagyok, kiderült, hogy ő már végzett néhány éve (nem emlékeztem rá), kicsit csókolóztunk, azt mondta, írni fog, de erősen kétlem. Seannak hívják egyébként, és ír. Vörös és göndör, úgyhogy leprikónnak neveztem, nem vagyok benne biztos, hogy tetszett neki, de nem küldött el a fenébe. Elég magas házak közt volt a hely, úgyhogy éjfélkor páran megkockáztattak némi tűzijátékot – mintha Szilveszterkor lazábban vennék a Titokvédelmi alaptörvényt is, többek között.

Aztán egyórafelé haza-hopp-poroztam, gondoltam, így Atyámnak sem lehet kifogása olyasmi ellen, hogy virradatig elvagyok, ki tudja, hol, meg ilyesmik. Nem is szólt semmit ma reggel, csak annyit, hogy „boldog Újévet”.

Nna, csak egy gyors évvégi bejegyzés. A nap nagy része igen nyugisan telt, a saját kis Felixemet abajgattam, előzetesen kapott tanácsok alapján. Jól halad, egyelőre a leírásnak megfelelően néz ki, és már túl vagyok a felén. Már csak pár hét, és kész.

Mivel Hollóapó egész nap nagy titokzatosan magában matatott, én időközben kitöltöttem néhányat a tőle kapott könyv tesztjei közül, és ki nem találná senki, mi jött ki: tanárnak kéne lennem. Vicc! Sose leszek tanár. Nem szeretek kiállni egy csomó ember elé, nem tudnék fegyelmezni, szeretni se szeretnének a diákok, és amúgy is alig várom, hogy elhagyhassam az oktatási rendszert. Nemhogy még abban megöregedni! Mindegy, van még teszt, olyanok is, amik inkább az ember munkaerőpiaci erősségeire világítanak rá, majd kitöltöm azokat.

Délután felé nem bírtam tovább, odamentem Varjúbához, és megkérdeztem, hogy akkor mehetek-e este, vagy mi lesz, mire – nagy kelletlenül azt mondta, mehetek! Úgyhogy most majd mindjárt embert faragok magamból (van egy király mugli szerkóm, amit még sehova nem vettem fel, piros-fekete felső, fekete nadrág, szerintem egyenesen bulira termett), aztán takarodok tizenévesnek lenni!

Jelentem, fejlemény van! De akkor is az elején kezdem, mert az önkontroll az új hobbim.
Egész stabilan beállt a rendszer az utóbbi napokban: bájitalfőzés, mikor a cuccnak állnia kell, okklumencia, esténként pedig szabadfoglalkozás. Ami jó is, egyikünk se egy nagy társas lény, ez a meló meg intenzív. Főleg az okklumencia. Imádom! Bár nyilván három nap alatt még nem sikerült akkora látványos fejlődést elérni benne, DE! Most jön a fejlemény! Vagyis az első nagy áttörés.

Úgy volt, hogy mára már abbahagytuk a bájitalozást, az éppen készülő főzetnek egész éjjel állnia kell (az is marha jó amúgy, látni a mestert munka közben). Még viszonylag korán volt, úgyhogy Rigóbácsi* úgy döntött, hogy gyakoroljuk még egy kicsit az „agyturkászást”. Igencsak kimerítő amúgy, és nem túl látványos, mert ha sikerül, akkor nem történik semmi (akkor van a bibi, ha nem sikerül, mert jönnek az emlékek, leperegnek a szemem előtt – ráadásul Varjúbá gyanúsan mintha a Halloween éjszakára fókuszálna). Holnap megkérdem tőle (bár ez meg már a legilimencia témájába tartozik), hogy úgy is be tud-e kukkantani valakinek a gondolataiba, hogy az illető nem veszi észre.

Na, szóval. Áttörés. Gyakorolgattuk az okklumenciát, és már sikerült eljutnom odáig, hogy mikor jönnének az emlékek, lefagyasztom a képet, és nem engedem Apucit tovább nézelődni. Ez már elég stabilan ment is, aztán egyszercsak szintet léptem! Hollótanárbácsi úgy szokta, hogy számol háromig, aztán rám lövi a legilimenciát, és akkor jönnek a képek (mint valami hallucináció – kicsit hasonlít a családi emlékes cuccra is, amit októberben csináltam, csak nem válik olyan intenzívvé).

Azon tipródtam közben, hogy elenged-e vajon a szilveszteri cécóra, vagy nem, de azt már sikerült kitapasztalnom, hogy a félelem elgyengít „az elmére irányuló támadásokkal” szemben. De persze, mire idáig jutottam, már fel is vette a harci állást. Úgyhogy félig pánikban valami olyasmire gondoltam, hogy ha már nem tudom kiüríteni az agyam, akkor a legjobb védekezés a támadás, de semmiképp se tudhatja meg, mi volt Halloweenkor, mert akkor nem enged el sehova. Számolt, támadott, de csak egy szemvillanásnyira rémlett fel a sötét, kihalt harmadik emeleti folyosó képe a szemem előtt, a következő pillanatban már a kastély parkjának egy félreeső helyét láttam, verőfényben, meg két alakot, akik egy fa alatt ülve beszélgettek. Az egyik egy vörös hajú lány volt, a másik meg úgy nézett ki, mintha Jóatyám lett volna fiatal korában. Többet nem tudtam megfigyelni, mert meg is szakította a kontaktust rögtön, és amikor ránéztem, mintha majdnem valami kifejezés lett volna az arcán. A mozdulatai is mintha kicsit suták lettek volna, ahogy megigazgatta a talárját, mielőtt újra felemelte volna a pálcáját. De szólni csak annyit szólt, hogy „szép volt”, meg még magyarázatképpen hozzátette, hogy visszafordítottam a varázslatot és én néztem be az ő elméjébe.

Elgondolkodtam rajta, hogy megkérdezem, ki volt a lány, és mi a helyzet vele, de aztán úgy döntöttem, nem kísértem a szerencsémet. Régen volt, esélyes, hogy már nem fontos, nem ér annyit, hogy felrúgjam a törékeny egyensúlyt, ami kialakulni látszik. Szóval gyakoroltunk még egy kicsit – több áttörés nem volt, de legalább nem is látott semmi olyat a jó öreg Varjú, amit nem kellett volna.

*Igen, ©Vágvölgyi Noémi, vagyis anakronizmus (nem is az első, meg nem is az utolsó), túlságosan adta magát, nem tudtam ellenállni.

Semmi se úgy van, ahogy lennie kéne. Miért is lenne úgy?

Atyám megjelent ma reggel, teljesen valószerűtlenül hatott, ahogy kilépett a kis kandallónkból, mint egy vámpír napfényben. Nagyon távolságtartó-kulturált módon köszöntötték egymást Jóanyámmal, gondosan kerülve egymás tekintetét. Egyik újévi fogadalmam mindenképp az lesz, hogy kinyomozom, mi a frász történt közöttük, legalább hadd értsem már, miért ilyen kínos, ha nagyritkán találkoznak.

Aztán az Öreg rám villantotta a szemét, hogy kész vagyok-e, mondtam, hogy naná, erre nagy nehezen kinyögte azt is, hogy változás történt a tervben. Azt mondta, a Roxfortban kell maradnia a szünetre, mert van valami, aminek még nem járt a végére. Kicsit csillapította a felháborodásomat, hogy hozzátette, azt gondolta, eddigre már lezárul az ügy. Majdnem bűnbánónak tűnt. Majdnem emberinek… szóval nem kezdtem el balhézni, bár elég csalódott voltam. Nem volt nagyon kecsegtető a lehetőség, hogy idő előtt visszatérjek a suliba, ráadásul, akkor már mi értelme lenne később hazajönni még pár napra, aztán megint vissza a suliba? Jóanyámra néztem, amikor idáig értem a gondolatmenetben, ő meg szépen ki is mondta, amire jutottam, és arra bíztatott, hogy menjek csak, majd leszek még otthon a nyáron eleget. Végül is, igaz. Azért vizslattam még kicsit az arcát, hogy tényleg nem bánja-e, de hősiesen állta a sarat, úgyhogy mondtam neki, hogy írok majd. Többet, meg vidámabbat, remélhetőleg, mint szoktam, Pistikám.

 Mindezek után kissé vonakodva bár, de Atyámmal tartottam a kandallóba, hogy aztán a másik oldalon az ő roxforti lakrészében kászálódjunk elő. Nem az irodájában, ahova a félelemtől reszkető áldozatokat (= büntetendő diákokat) viszi, hanem, ahol konkrétan lakik, amíg a suliban van. Elég hasonló egyébként, azzal a különbséggel, hogy a padlótól plafonig érő polcokon nem élőlény-befőttek vannak, hanem könyvek. Piszok sok könyv. Át kell majd böngésznem őket, remélem, megengedi. Amúgy eléggé spártai módon éldegél Apámuram, semmi luxus vagy esztétikum, minden egyes cuccának praktikus haszna van. Szerintem még annak is, amiről elsőre nem gondolnám – nyilván csak nem tudom, mire jó. Nem túl kreatív vagy fantáziadús… de legalább nem is ízléstelen.

 Mivel ilyen bűntudat-közeli állapotot véltem felfedezni Varjúapónál, rögtön meg is kérdeztem, elmehetek-e Szilveszterkor Londonba bulizni. Erre hosszas faggatózás következett, hogy kivel mennék, milyen helyre, minek egyáltalán, stb. A helyről nem tudtam neki sokat mondani, és mikor mondtam, hogy Robbal mennék, és esetleg megkérdezhetem további részletekről, felvonta a szemöldökét, és megjegyezte:
- Mintha azt mondtad volna, Sable-lel jársz.
Erre persze el kellett kezdenem magyarázkodni, hogy találkozgattunk, de végül is nem járunk, Rob meg amúgy is haver. Méregetett egy kicsit, de nem szólt. Én meg kivételesen nem hablatyoltam tovább idegesen, főleg, mert nem jutott eszembe semmi, hogy mit mondhatnék. Végül azt felelte, meglátja, amitől majdnem megint kiakadtam, és elkezdtem győzködni, hogy ugyan már, bízhat bennem, tudok vigyázni magamra, nem keveredek bajba, Robot is ismeri, tudja, hogy megbízható, nem leszek teljesen egyedül. Erre ő, hogy nem biztos benne, hogy elég érett, komoly és felelősségteljes vagyok ehhez, úgyhogy adjak neki időt, hogy lássa, meg minden. Mondtam neki, hogy nem lenne túl jó, ha a következő pár nap vizsga lenne, erre ő, hogy ha tényleg olyan megbízható vagyok, akkor nincs mitől tartanom, meg erőlködnöm se kell. Na ja, nekem meg majdnem kiszaladt a számon, hogy nem magamban, hanem az ő pártatlan ítéletében nem bízom teljesen, de inkább ráharaptam a nyelvemre, és bólintottam. Mert ugye, más választásom nincs.

 Megkérdeztem, mond-e valami közelebbit az ügyéről, ami miatt a suliban kell maradnia, azt mondta, nem. Arra, hogy miért nem, csak morgott valamit, amit további nyaggatásra kiegészített azzal, hogy semmi közöm hozzá, meg amúgy is kényes, titkos, veszélyes. Megint csak majdnem megkérdeztem, van-e köze a zárolt részhez a harmadik emeleten, de aztán inkább tartottam a szám, nehogy felkapja a vizet.

 Ez így elég nyűgösen indult azért. Ő persze látszólag nem zavartatta magát (bár, ha egy kicsit is ismerem, magában már duzzogott is), pakolászott, aztán leült az asztalához dolgozatot javítani. Én meg szintén pakolásztam (van egy vendégszobája, ott fogok tobzódni, ami azért mégis más, mint csak simán visszajönni a suliba, a szokásos hálóterembe), aztán meg elkezdtem átrágni magam a pályaválasztós cuccokon, amiket adott. Kiderült, hogy lélektani fejtegetések, meg személyiségtesztek – nem olyanok, amik a Szombati Boszorkányban szoktak lenni, hanem rendes komolyak, amiket kutatások támasztanak alá, és kevésbé tudod előre, milyen választ kell adnod egy bizonyos eredményhez. Ami még érdekes, hogy mugli eredetűnek tűntek a dolgok (ami elsőre nem esett le, mert elég régi meg kaszvadt a könyv is, meg a tesztek is, de ahogy beleolvastam, semmi utalást nem találtam semmiféle mágiára). Érdekesek a fejtegetések is egyébként, akkor is el akarnám őket olvasni, ha nem akarnám a közvetlen önös céljaimra felhasználni. A könyv egy cikkgyűjtemény, abban a témában, hogy mitől lesz egy karrier sikeres, meg boldogító. Többféle megközelítésből vannak a cikkek, van, amelyikben rendes képletet alkottak rá („szocio-ökonómiai státusz”, elvárások, „saját képességekről alkotott percepció”, meg ilyenek alapján) van, amelyikben meg azon méláznak, hogy a lét kiteljesedése, meg a tudattalan, meg a szülőkkel való kapcsolat az anyaméhben még a születés előtt… meg persze a két véglet között még ezer másik. A személyiségtesztek meg olyanokat mérnek, hogy „mit tartasz fontosnak egy munkahelyen (hatalmat, stabilitást, légkört, stb.)”, „stressz-tűrés és -kezelés”, „introverzió-extraverzió”, meg hasonlók. Nyilván sose hallottam még ezekről, de marha izgisnek tűnik. Elsőre átrágtam magam a könyv nagy részén, aztán kellett egy kis szünetet tartanom, mert zsongott a fejem.

 Ekkor vettem észre, hogy már délután három. Hollóapó is pontosan ennyire belefeledkezett a munkálataiba, úgyhogy felkászálódtam a pamlagról, amin addig tanyáztam, nyújtóztam egyet, és megkérdeztem tőle, hogy akar-é esetleg valamit enni. Úgy késői ebéd gyanánt. Mire ő:
- Ilyenkor már nincs ebéd a nagyteremben. Egyébként sem terveztem itt hagyni csapot-papot.
Itt nem tudtam megállni egy fejcsóválást.
- Ezek miatt nem kell aggódnod, a lehetőségek száma végtelen – kezdtem a felvilágosítást. – Egy: Jóanyám küldött egy csomó sültet, rám sózta, mert nála nem fogyna el soha, úgyhogy van az. Lehet belőle szendvics, saláta, halottnémetkatona. Kettő: ha itteni kaját akarsz, felbattyoghatok a konyhába és kérhetek a manóktól valamit, nem kell megmoccannod se. Három: esetleg főzhetek, bár az időbe telne, meg nem gondolom, hogy tartasz alapanyagot meg edényt, meg miegymást. Vannak még továbbiak, nem fogom mind a végtelent felsorolni, adjál támpontot, és kitaláljuk.
- Milyen támpontot?
- Például, éhes vagy?
- Hm. Tudnék enni.
- Oké. Mit?
Síri csend. Tanácstalan? Makacs? Zavart? Sosem tudjuk meg.
- Jó, akkor nehezebbet vagy könnyebbet?
- Könnyebbet.
- Sósat vagy édeset?
- Sósat.
- Hideget vagy meleget?
- Meleget. Bár… lehet, hogy valami hideg is megfelelne, egy csésze forró teával.
- Jogos. Csirkés szendvics és tea?
- Rendben. De ne rakj bele túl sok húst.
Erre már bólogattam és indultam a Tanárúr lakrészéhez tartozó kis főzőfülke felé, de persze még utánam szólt:
- És cukor nélkül iszom a teát!
- Mintha nem tudnám – dünnyögtem erre magamban.
- Mit mondtál?!
- Azt, hogy IGENIS, FŐNÖK! – kiáltottam vissza, és munkához láttam, a Final Countdown-t dúdolva közben.

 Mikor elkészült a nagy mű, szépen letettem Mindenekatyja szendvicskéjét meg a teácskáját az asztalára, ő meg fel se nézett a cuccaiból, ahogy arra többé-kevésbé számítottam is. Szóval úgy döntöttem, hagyom enni, és amikor befejezte, kezdeményeztem, ismét. Nem mintha nem paráznék halálosan a kezdeményezéstől úgy általában, de hát ugye hegy, meg Mohamed, ez meg itt egy nagy fekete hegy, aki nem megy a másik hegyhez, úgyhogy összeszedtem a tányérját meg a csészéjét, hogy majd elmosogatom, és ugyanezzel a lendülettel elkezdtem nyökögni:
- Öhm… tudom, hogy el vagy foglalva, de… fogunk együtt is csinálni valamit?
Összevonta a szemöldökét, amiről nem tudtam, hogy reakció, vagy csak nehéz kiolvasni az aktuális nebuló kézírását. Aztán visszakérdezett:
- Mire gondoltál?
Höhh! Még azt is találjam ki.
- Nem tudom, van valami hobbid? Mármint pecázni nem sok kedvem van, de nem is nézel ki nagy pecásnak.
Itt lestem, hogy húzódik-e a szája széle, de Denevérapó pókerarca töretlen maradt.
- Nem sok időm van hobbikra. És nem, tényleg nem vagyok nagy pecás.
- Nem mondom, hogy kár. Már csak, hogy folytassuk a negatív mondatok sorát. De hát te hívtál el, mit gondoltál, hogy lesz ez?
Ennél a résznél történt, hogy megint beleestem a jó öreg Pitonpapi-féle csapdába, tudniillik, úgy éreztem, haladunk valamerre, mivel hogy felemelte nemes tekintetét a papírjaiból, és kegyeskedett rám nézni. Tudhattam volna már, hogy ilyenkor jön a csavar. És jött:
- Azért hívtalak el, mert nyaggattál, hogy töltsünk együtt időt, az iskolai kötelező elfoglaltságokon kívül. Megtettem az erőfeszítést, és még akkor sem mondtam le a programot, amikor világossá vált, hogy más dolgom van. Amiket a múltkor a fejemhez vágtál, arra engedtek következtetni, hogy neked van igényed, meg terved arra, hogyan töltsünk időt együtt. Én szakítottam időt. De ha mindent tőlem vársz, akkor lehet, hogy mégsem vagy olyan érett felnőtt, mint ahogy arról próbálsz meggyőzni.
Hmm. Ravasz, mi? Nem is ő lenne. De én meg nem is az ő lánya lennék.
- Éppen ez az, hogy úgy gondoltam, nem csak rajtam kéne múlnia, mit csinálunk. Mármint, nem feltételeztem, hogy nagyon érdekelnének azok a dolgok, amikkel én foglalom el magam, lévén gyerekes és éretlen dolgok, de ha akarsz, mondjuk, elkísérhetsz a bulira Szilveszterkor. Tökéletes alkalom arra, hogy jobban megismerjük egymást iskolai kereteken kívül, és megszűnne az aggály, hogy felnőtt kíséret nélkül megyek; csak azt gondoltam, időpocsékolásnak tartanád. Egyébként meg szeretek olvasni, zenét hallgatni, bájitalt főzni, beszélgetni… ezek közül az egyetlen, amit el tudom képzelni, hogy együtt csinálhatnánk, az a bájitalfőzés. Hacsak nem akarsz tanítani nekem valami újat, bár abban sem vagyok biztos, hogy a tanítás maga annyira a szíved csücske lenne, hogy szívesen csinálnád a szünetben is.
Ezt így nagyjából egy levegőre hadartam el, ő meg felvont szemöldökkel hallgatta. Aztán kicsit a gondolataiba merült, végül, nagy sokára megszólalt:
- Ha már említetted, van néhány bájital, amit el kell készítenem a szünetben, és nem bánnám, ha segítenél. Viszonzásul esetleg adhatok egy-két tanácsot a Felix Felicisedhez. Ami a… bulit illeti, megmondtam, hogy gondolkodom rajta. Tudom, hogy csak blöfföltél azzal, hogy menjek veled, de ráhibáztál, tényleg van jobb dolgom is. Az aggály viszont nem amiatt van, hogy felnőtt nélkül mennél, hanem leginkább, hogy minek mennél egyáltalán. Nem látom be, mitől jó szórakozás az ilyesmi.
- Te nem mentél koncertre, vagy hasonlóra tizenéves korodban?
Kínos csönd. Kicsit, mintha sötét gondolatokba merült volna a Vén Varjú. Tényleg, milyen fiatalkora lehetett?

- Egy dologban tévedtél – pillantott rám megint egy hosszú perc bambulás után. – Nincs ellenemre a tanítás, a tökkelütött tanítványok taszítanak. De te talán nem vagy teljesen reménytelen. Bájitaltanon nem teljesítesz rosszul, és mint a házfőnököd, tudom, hogy más tárgyakból is jó jegyeid vannak. De bevallom, nem világos, mit értettél azon, hogy „valami újat” tanulnál tőlem.
- Hát valamit, amit itt a suliban nem tanítanak! Biztos tudsz olyanokat.
- Mire célzol? – vette fel a vészjósló pozitúrát. Hirtelen eszembe jutott, amiket susognak róla, hogy feketemágus.
- Jaa, semmi sötétre nem gondoltam, csak valami hasznosra. Ha most kérdezek valamit, nem akadsz ki, és nem hárítod el?
- Kérdezz, és megtudod.
Ami azt illeti, ez több bátorítás volt, mint az elmúlt három-négy évben együtt, szóval kinyögtem:
- Te értesz a legilimenciához, igaz?

Na most figyelj (vagy ne, mondtam már, hogy ne olvass bele a naplómba. Lehet ám késleltetett is a következmény!): elkezdett nevetni! Rövid, száraz kacaj volt, az igaz, de!! Perselus Piton, a Bájitalok Mestere, az Apokalipszis Lovasa, etcetera, nevetett! Ide most hatszázhuszonnégy felkiáltójelet írnék, ha nem lenne semmi önkontrollom, de egy kicsit mégis apám lánya vagyok tán. Nyilván kiült a meglepetés (=sokk) az orcámra, mivel Hollóapu ímígyen szólott:
- Egyszer valaki azt mondta nekem, a sikeres nevelés titka, hogy a gyerek azt higgye, gondolatolvasó és mindentudó vagy. Sose gondoltam, hogy a saját lányomnál is beválik.
- Hmpf. De most komolyan, azt akarod bemagyarázni, hogy csak jó manipulátor vagy, és kész? Mármint, nyilván nem lebecsülendő, és elhiszem, hogy a diákok kordában tartásához nincs szükséged többre, de csak nem voltál mindig tanár. Vagy de? Tényleg, te alapból azt tervezted, hogy tanár leszel? Miért? És nem bántad meg? Nem tűnsz nagyon boldognak. Vagy az nem a tanítás miatt van?
- Egy kérdésről volt szó.
- Oké, egyszerre csak egy. Amire még mindig nem válaszoltál nyíltan.
- Rendben. Igen, történetesen értek a legilimenciához. De többnyire nem használom a diákjaimon.
- Többnyire… rajtam használtad már?
- Nem láttam szükségét.
Most rajtam volt a vigyorgás sora, hadd higgye a Vén Róka, hogy az égvilágon semmi titkolnivalóm nincs. Sálálááláláá, nyitott könyv vagyok, muhahaha. A vigyoromat látva még hozzátette:
- Eddig.
- Na, akkor hajlandó lennél tanítani?
- Mi a garancia, hogy nem használnád, mondjuk csalásra?
- Én nem csalok! Eddig se csaltam. Amúgy meg mi van, ha sötét erők ellen akarnám bevetni?
- Miféle sötét erők? Remélem, nem az ex-barátodra gondolsz.
- Miféle ex-barát? Barát se volt még eddig. Nem, hát sötét erők, azok mindig vannak, nem? Vagy azt mondod, nincsenek, és mindenki kedves meg jót akar, és szivárványt hány egymásra?
- Szivárványt hány?
- Hát tudod, ömleszti a mézesmázos cukiságot. Helóhogyvagy, jóhogyvagy. Jólnézelki, temégjobban, puszi-puszi, szercsilávcsi…
- Elég, ne folytasd. Ha tényleg mindenki ilyen lenne, szabad kezet adnék, hogy alkalmazz ellenük, amit csak akarsz.
- Hm, még jó, hogy nem te vagy a miniszter, nem sok szavazód maradna meg. Tudod, mit? Nekem elég, ha okklumenciára tanítasz, az végül is önvédelem, nem? Aztán esetleg, majd ha befejezem a sulit, kérek még továbbfejlesztést.
- Jól van. De ne hidd, hogy kesztyűs kézzel bánok veled, csak, mert a lányom vagy!
- Ugyan, álmomban se gondolnék ilyet. Akarsz egy kis zenét hallgatni?
- Inkább koncentrálnék, ha nem bánod. Egy napra talán elég ennyi kultúrsokk.

 Az este további részében befejeztem a karrieres könyvet, aztán elvonultam naplót írni. Remélem, hamar kezdjük az okklumenciát, menő.

Jelentem, eddig igen jól és meglepően hézag-mentesen telnek az ünnepek. Rögtön hazaérkezésemkor azzal kezdtem, hogy engedélyt kértem Jóanyámtól a szilveszteri kiruccanásra, ő pedig azon melegében leszerelt azzal, hogy ha Télapunál találnék lenni, akkor őt kéne megkérdeznem. Nyilván azért mondta ezt, mert a Vén Krampusznál nehezebb elérnem bármit. Ravasz, ravasz. Ez persze elgondolkodtatott afelől is, hogy meddig szándékozok nála maradni egyáltalán. Január 7-én kezdődik újra a tanítás, és ha tényleg értem jön holnap, akkor, ha egy hetet nála vagyok, még akkor is visszajöhetek pár napra - hogy Jóanyám se érezze magát kihagyva (meg, hogy legyek valamennyit itthon is). De akkor abba az egy hétbe simán beleesik Szilveszter. Hmm, hát, megpróbálom, egyéletem-egyhalálom, hátha elenged az öreg.

Bevált egyébként azon jövendölésem, mely szerint Jóanyám horribilis, indokolatlan mennyiségű táplálékot hozott létre, bár idén egy icipicit indokoltabb volt mégis a dolog, mert jöttek rokonok 25-én látogatóba (mint már előrevetítettem, fent). A Szentestét Jóanyámmal kettesben töltöttük, elröhögcséltünk meg beszélgettünk. Kapott tőlem ajándékba egy noteszt, ami katalogizálja, amire Anyci rámutat a pálcájával. Egyszerűbbé teszi a leltárt a boltban. Örült neki, persze, de van egy olyan gyanúm, hogy szinte akármi másnak is örült volna. Én amúgy sütireceptes könyvet kaptam tőle (semmi nem kerüli el a figyelmét), aminek meg én örültem. A családi ebédre is én hoztam létre némi desszertet (narancsos-csokis kupolaszörnyeteg… kicsit túl masszív lett, de hát én csak követtem az utasításokat… úgy látszik, nem minden receptben lehet bízni).

Jól sikerült egyébként a rokonos cécó, nagybátyámék (Jóanyám unokatestvére) jöttek a gyerekeikkel, két fiúval, akik közül egy velem egyidős, a másik meg fiatalabb, meg egy lánnyal, aki a legkisebb közülük – ők azok, akiktől a walkmant kaptam anno. Nem mondanám, hogy rendszeresen vagy gyakran találkozunk, de nagyobb ünnepeken azért igen. Meg persze nagymamám is itt volt (szintén Anyu szülője). A fiúk persze kötekedtek, meg mindenkit kiröhögtek, szokásuk szerint, a kiscsaj meg még túl kicsi ahhoz, hogy sok mindent lehessen vele kezdeni, de azért elvoltunk. Nagymamám szeret kártyázni, úgyhogy ebéd után römiztünk vele meg a fiúkkal, amíg meg nem unták, és el nem kezdtek látványosan csalni. Az mondjuk elég vicces volt, még ha kicsit bosszantó is. Meg az, hogy ott a rengeteg édesség, nekik mégis a fáról kell „lelegelni” a szaloncukrot, ahogy Jóanyám mondaná. Mindig gondosan visszatekerik a papírt, hogy úgy nézzen ki, mintha még lenne benne cukor. Egyébként most vált világossá számomra, hogy a szaloncukor is magyar cucc – eddig azt hittem, a Roxfortban, meg egyéb nyilvános helyeken azért nincs cukor a fán, mert úgyis lelopkodnák a népek, és nem nézne ki jól. Ehhez képest kiderült, hogy a britek egész egyszerűen nem is aggatnak ilyesmit a fára, otthon se. Még jó, hogy mi mindig raktunk, azémámégismá’.

A mai nap jórészt csendes punnyadással telt, mi sosem szoktunk betrappolni a városba haszontalan kacatokat venni, csak mert olcsóbban hajítják őket az ember után.* Inkább sokáig aludtunk, hallgattuk a rádiót (minden évben ugyanazokat a dalokat meg rádiójátékokat adják, de már hozzátartozik az ünnepi hangulathoz), maradékokat ettünk, mert annyi van mindenből, hogy ha betemetne egy hóvihar, hónapokig nem kéne éhhaláltól tartanunk, meg beszélgettünk. Jóanyám imád beszél(get)ni. Aprólékosan, töviről-hegyire elmesélt mindent, ami az utóbbi hónapokban történt vele. Egy idő után nagyon szokott fárasztani ezzel, de most még nem jött el az az idő, meg aztán, addig se kell nekem beszámolnom az én dolgaimról, amíg ő magyaráz.

Most meg jól összepakoltam az apa-látogatáshoz, és körmölgetek. Remélem, tényleg jön a Vén Denevér, egész beleéltem magam a dologba.

*Brit szokás, december 26-án („Boxing Day”) mindenki beözönlik a boltokba, mert akkor van a karácsony utáni nagy leárazás. Ha mindez az Egyesült Államokban történne, kettős jelentése lenne a dolognak, mert az emberek le is boxolnák egymást egy-egy cuccért (nem tudom, ott mennyire megy ez). Ijesztően kiürülnek a polcok, stb. Tiszta poszt-apokaliptikus hangulata van. Éljen a hagyomány!

Jajj, annyira boldog vagyok! Szokatlan módon rengeteg minden történt velem az utolsó szünet előtti napon. Megpróbálom az elején kezdeni.

Az órák olyanok voltak, mint minden óra a héten, és a szünetek is, persze: kapkodás az utolsó utáni pillanatokban, hogy javítsak abból, amiből rosszul állok; hogy beadjam a végsőkig halogatott házi dolgozatokat; hogy megtanuljam még azt a pár sort, amihez este már nem volt kedvem és/vagy erőm; hogy végiggondoljam, mit kell még elintéznem, mielőtt hazamegyek – a tetteket persze, már amit lehetett, délutánra meg estére halasztottam, ma reggel indult a vonat.

De mint minden évben, a hajtás meg a naggyon szigorú fegyelem mögött most is ott volt a tanárok és dráága diáktársaim arcán is az izgatottság, a várakozás, alig fértünk a bőrünkben. Kinn hullt a hó egész nap, és jégvirágosak az ablakok. Benn meg a szokásos karácsonyi csicsa-dömping: fagyöngyök, karácsonyfák, gyertyák a lovagi páncélokon... szerintem elég ízléstelen és giccses az egész, de a sok fenyő szép. Kár, hogy nem illatos. Naná, a lucfenyőt nem sokra tartják, vagy csak ezüstfenyő nő a Tiltott Rengetegben... na mindegy.

Kajázni persze nem sok időm volt se reggel, se ebédkor, de nem is tartottam igazán fontosnak, egyrészt az esti lakoma miatt, ami épp eléggé megterhelő, másrészt mert tudom, hogy Anyu megint egy hónapra elég kajakölteményt alkot. Mindig azt mondja, hogy idén nem fog annyit sütni-főzni, mint eddig, de mégis legalább annyit konyhaszolgálatozik minden évben.

Szóval az ebédszünetet arra használtam fel, hogy míg elrágok pár falatot, összeírjam a további teendőket. Nem azért, mert annyira precíz volnék (höhh!), hanem, mert így talán kevesebb az esélye, hogy elfelejtek valamit. Pontosabban, talán kevesebb dolgot felejtek el. Épp a havas mennyezet felé bandzsítottam, és a tollammal doboltam a pergamenen, nagyban agyalva, mit hagytam ki, mikor árnyék vetődött rám. Naná, bizony, ő az, aki mindig árnyékot vet, és vihart arat, hehehe. Drága Jóatyámra gondolok, természetesen. Várakozón ránéztem, de ő csak állt. Sőt, mintha kifejezetten álldogált volna. Ilyet még nemigen láttam tőle ezelőtt, pedig az utóbbi hetekben viszonylag tevékenyen részt vett az életemben.

- Segíthetek valamiben, tanár úr? - kérdeztem végül, és kivételesen (mert mégiscsak karácsony lesz, vagy mifene) elhagytam a szokásos gúnyos élt a megszólításból.
- Nos... arra gondoltam, ha ráérsz, és nincs ellenedre... – itt megakadt, lehet, hogy azért, mert a szemem kezdte megközelíteni egy csészealj méretét, gyorsan rendeztem is a vonásaim, nehogy ettől ijedjen meg – szóval mit szólnál, ha nálam töltenéd a szünet egy részét?
A mondat végét elhadarta, és a hangja is egyre inkább átment dörmögésbe, így csak sejthetem, de asszem, ezt mondta. Gondolom, nem kell ecsetelnem, mennyi ideig tartott felvakarni az állam a padlóról. Sokáig. Aztán újabb megpróbáltatás: úgy tenni, mint aki nem ugrik ki a bőréből, sőt, erősen fontolóra veszi az ajánlatot... mardekárosság ide vagy oda, ez utóbbi nem ment. Inkább vidám (=idétlen) vigyorral válaszoltam:
- Hogyne. Pontosan mikor?
- Mondjuk huszonhetedikén érted megyek, és... maradhatsz, ameddig kedved van, nekem nincs más dolgom.
- Megbeszéltük.
Erre már fordult is sarkon, de sajnos utána kellett szólnom:
- Professzor!
- Igen, Miss Snape? - nézett vissza felvont szemöldökkel.
- Addig is boldog karácsonyt! - vigyorogtam még idétlenebbül, mint addig.

Rajta persze semmilyen érzelem nem látszott, hiszen már túl volt a nehezén, hehe. Csak pislogott egyet, bólintott, és ment tovább, annak rendje és módja szerint. Izgis szünetem lesz! – gondoltam, de még magamhoz sem tértem igazán, mikor valaki mögöttem megköszörülte a torkát. Visszafordultam az asztal felé, és a hang irányába néztem. Ééés, tádámm, a kettesszámú nehéz eset... ööö, akarom mondani, érdekes személyiség az életemben, kedves Árnyékember barátunk nézett vélem farkasszemet, nyilván leült mellém időközben. Ha már annyira belejöttem a majomkodásba, rá is villantottam egy igéző vigyort.
- Szia! Hogy s mint? - kérdeztem... hát zavaromban, na. Most mit szépítsem?
- Hát ő? - intett fejével a távozó Kaszás felé.
- Nem jársz RAVASZ-ra bájitaltanból?
- Tudom, hogy ki – legyintett –, csak azt nem, hogy mi volt ez.
- Ugye azt akarod kérdezni, no nem mintha rád tartozna, hogy miért is hívott el a kedves professzor úr karácsonyozni? Mert a beszélgetés értelmét azért felfogtad, ugyebár – cukkoltam. Nem bírom kihagyni!
- Igen, azt – húzta a száját.
- Tudod, ő az apukám.
- Ha-ha.
- Tényleg! Olyan hihetetlen?
- Túl egyszerű, és túl gyorsan elárultad.
- Ajánlom figyelmedbe a Black Sabbath második albumát.
- Mit?
- Paranoid vagy – veregettem meg a vállát, aztán hozzá tettem még valami olyasmit, hogy a többi albumuk is jó. Nem, fogalmam sincs, miért csináltam, és arról sem, hogy miért beszéltem hülyeségeket – már megint. Ő nem válaszolt, csak nézett rám egy darabig.
- Hol töltöd a szünetet? - kérdeztem hirtelen felindulásból.
- Itt a suliban.
- Aha... hát akkor boldogat! - vigyorogtam még egyet búcsúzóul, és felálltam az asztaltól.

Integettem neki – sajnos; szoktam, ha zavarban vagyok –, és otthagytam. Utólag belegondolva, asszem, csak azért mondta meg, hogy itt lesz a suliban, mert meglepte a kérdés. Nem tudom, vannak-e barátai, vagy egyáltalán valakije. Sőt, most esett le, hogy azt sem tudtam meg, mit akart. Nyilván nem csak kihallgatni a magánbeszélgetésemet, és kérdőre vonni érte. Ehh... minden jel arra mutat, hogy ezt már nem tudom meg. Viszont nekem van egy meglepim a számára. Gőzöm sincs, mi jött rám, talán idén kezdődik az elmebajom (nem csak ez enged erre következtetni). Szóval készítettem neki egy kis ajándékot, és este meg is kértem az egyik manót, hogy juttassa el neki karácsony reggelre. Nem valami nagy dolog, vettem egy bögrét még múltkor Roxmortsban, keskeny, magas és fekete; meg festéket is (speckósat persze); és most festettem rá neki hópelyheket, meg megbűvöltem, hogy szállingózzanak. Tudom, nyáron hülyén fog kinézni, de legalább mindig eszébe jut majd, hogy karácsonyra kapta. Írtam mellé egy rövid idézetet is: „Könnyű azért szeretni valakit, mert megérdemli”*. Elég giccses, meg nyálas ezzel a szeretni-dologgal, meg bölcselkedős, de ez jutott eszembe róla, meg szerintem illik is a „kapcsolatunkra”. Nemigen vívtuk ki egymás rokonszenvét eddig, bár neki az elismerésemet sikerült. Mégis, asszem, hiányozna, ha nem találkoznánk többet... jajj, ezt most hagytam abba.

Egyébként nem láttam a nap további részében, és őszintén szólva nem is igen volt időm keresgélni, vagy akár gondolni rá, rengeteg tervezni- meg pakolásznivalóm volt. Meg hát ott voltak drága szobatársaim is, akik, amint kihúztam a lábam a szobából, telepakolták az ágyamat a kacatjaikkal, mert ugye nem volt nekik elég a hely a saját ágyukon, hogy szétosztályozzák a rengeteg göncüket meg kenceficéjüket. Az én számomra persze a legnagyobb problémát a könyvek jelentették. Örök dilemma, mert hát ugye, az értelem azt diktálná, hogy minél kevesebb cuccot hurcoljak oda-vissza, és hát minek vizet vinni a tengerbe, azaz könyvet haza. Igen ám, de amit épp elkezdtem, az itt van; és mi van, ha nem lesz kedvem azokhoz, amik otthon vannak; és így tovább. Eléggé a hangulatomtól függ, mit akarnék éppen olvasni, és ha nem áll rendelkezésre megfelelő könyv, nagyon szenvedek. Lehet, hogy függő vagyok? Új stréber-rekord lenne. Talán könyvtárosnak kéne mennem. Bár rendszerezni azért nem szeretek annyira. A könyv megmarad hobbinak, tán.

A témával viszont – mármint, hogy „minek kéne mennem” – muszáj lesz foglalkoznom a szünetben. Egyrészt szorít az idő, nyilván; másrészt meg elképzeltem, ahogy csöndben ülünk Jóatyám elnyűtt kis nappalijában, és megkérdezi, elolvastam-e már, amit adott, én meg azt mondom, hogy nem. Nagyjából eddig jutottam a képzeléssel, ez után végtelenített kínos csönd következett. Ha tehetem, ezt inkább elkerülném.

***

Még akkor is, amikor ma reggel felszálltam a vonatra, kavargott a fejem a sok mindentől, amit tervbe vettem a szünetre. Bob a haverjaival szállt egy kocsiba, én meg Syssyvel. Jól eldumáltunk, mindketten rá vagyunk kicsit kattanva a vámpírokra, úgyhogy volt beszédtéma. Megtudtam, hogy van egy állítólag kizárólag vámpírokból álló rockbanda is („Kárhozottak”), majd megpróbálok szerezni valamit tőlük, nem tudom, van-e kazettájuk. Syssy szerint elég depresszív zenét játszanak, de azért tán érdemes belehallgatni.

Valahogy délután felé átjött a fülkénkbe Bob meg az egyik haverja, a bandájuk dobosa (Timnek hívják, vézna, hosszú hajú, egérfülű gyerek), azt mondták, akarnak velünk is vegyülni. Kedves volt tőlük, mily’ cukik. Úgyhogy onnantól teljesen a zenére terelődött a szó, amit nem bánok, legalább volt alkalmam megkérdezni, vannak-e saját számaik, meg mi a nevük egyáltalán, meg ilyeneket. A néven folyamatos vita megy, nyilván, Bob szerint „A Magyar és a Mennydörgők” (amiből persze ő lenne a Magyar), Tim viszont ragaszkodott a „Boszorkányvadászokhoz” (nagy KISS-fan, mint kiderült, és számára a csajozás a bandatagság legnagyobb előnye). Elhívtak szilveszter estére valami helyre Londonba, mondtam nekik, hogy még egyikünk se múlt el tizenhét, úgyhogy nyilván nem engednének be. Azt mondták, nem gond, ismernek ott mindenkit, be leszünk engedve. Syssy persze rögtön kijelentette, hogy őt a szülei nem engedik el (szigorúan fogják, de mondjuk érthető is, még csak tizenhárom a szentem). Én meg mondtam, hogy majd megkérdezem. Nemigen ismerem az idevágó protokollt, mert nem nagyon jártam el eddig, de nyilván jelen helyzetben mindkét őstől engedélyt kell kérnem, lévén, hogy atyai felügyelet alatt leszek az adott időben. Remélem, elenged, különben megint rossz világ lesz.

No, most megyek aludni, holnaptól nagytakarítás, meg mindenféle itthoni munkálatok várnak rám, jön pár rokon az ünnepekre, úgyhogy riadókészültség, vörös kód, meg minden ilyen.

* Az idézetet egy ilyen pici idézetes könyvben láttam, egy bizonyos Feleki Lászlótól származik, akiről sajnálatos módon nem tudom, kicsoda. Igen, giccses és borzasztó, mint egy csomó más tizenéves cucc is ;)

Nagy volt a kísértés ma reggel, hogy magasról leszarjam a bájitalfőzést, mivel éjjel marhasok hó esett, de aztán reggeli után kinéztem az egyik ablakon, és láttam, hogy mindenki kint nyüzsög. Ez, meg az, hogy következésképpen a hó már össze is van mászkálva, elvette a kedvemet a kimenéstől, és visszafordított a kotyvasztás felé. Szeretek az érintetlen hóban mászkálni, meg esetleg szobrászkodni, de a csatározásban béna vagyok, úgyhogy nem nagyon élvezem.

Szóval reggeli után egyenest le is mentem a laborba, ami ezúttal szerencsére üres volt. Hozzá is fogtam, gondosan előkészítettem mindent, háromszor is végiggondoltam, mit és hogy fogok csinálni, mielőtt alágyújtottam az üstnek, aztán uccu neki.

Egy ponton majdnem elkezdtem pánikolni, mert a könyv szerint aranybarnának kellett volna lennie, az enyém meg olyan narancsos-barnás volt. Jól nézett ki, de nem mondanám, hogy aranybarna volt. Ez is annyira el tud bizonytalanítani, ezek a színek… több kép kéne a tankönyvekbe, honnan tudjam, hogy Tinctor bá ugyanazt érti-e aranybarna alatt, amit én? Bár végül is mindegy, a végeredmény (vagyis az egyik köztes állapot, mert nyilván még hónapokig el kell szerencsétlenkedni vele), úgy tűnt, olyan lett, amilyennek kell: paradicsompiros, narancsos felhővel. Miután kipalackoztam, úgy döntöttem, arra is érdemes, hogy tényleg vigyek mintát belőle a Messsternek – mire végleg kész lesz, nem tudom, milyen viszonyban leszünk, inkább ütöm még a vasat most, amíg meleg. De azért előbb elmentem vacsorázni, jó éhes lettem a nagy koncentrációra.

Utána meg gyűjtöttem némi erőt szellemileg is, és visszamentem a pincébe. Bekopogtam a Vén Varjúhoz egy fiolával a művemből, és hőn reméltem, hogy nem rosszkor jövök. Kissé bizalmatlanul méregetett, mikor ajtót nyitott, én meg szó nélkül felvillantottam az üvegcsét, és vigyorogtam, mintha muszáj volna. Erre kicsit szélesebbre tárta az ajtót és hátrébb lépett, hogy be tudjak menni.

- Leosztályozni nem fogom, ha azért jöttél – morogta, miközben leült az asztalához, és a szemközti székre mutatott. Milyen előzékeny – somolyogtam magamban.
- Ja, nem, szerintem jó lett. Amúgy ha hiszed, ha nem, nem mutogatok meg mindent, amit főzök – tettem le a fiolát az asztalra, magamat meg a székbe. Felvonta a szemöldökét, naná.
- Na jó, egy kérdésem azért van – vigyorodtam el ismét. Ő meg várakozóan összetámasztotta az ujjait, és imígyen szóla:
- Hallgatlak.
Furcsamód úgy tűnt, mint aki tényleg figyel, nem csak arra vár, hogy nyögjem ki, aztán beszólhasson és kizavarhasson.
- Miután beletettem a gránátalmalevet, aranybarnának kellett volna lennie, de szerintem az enyém kissé vöröses volt. Aztán a további lépések után olyan lett, ahogy a leírásban is szerepel, de azért szeretném tudni, mit csináltam rosszul – köhömm, stréber, köhöm-köhöm.
- Felix Felicisről van szó ugyebár.
- Ja, igen.
- És azt várod tőlem, hogy csak így látatlanban megmondjam, mit műveltél?
- Hát… mármint, nem ezt teszed mindig az órákon? Vagy figyeled, ahogy valaki hülyeséget csinál, hagyod, hogy elrontsa, aztán meg legorombítod utólag?
- Nem – húzta félre a száját, majdnem mosolyszerűen. - Bár megtehetném, a hibákból inkább tanultok, mint a majdnem-hibákból.
- Szóval? Tudod, mit vétettem? Súlyos?
Erre először nem felelt, csak megfogta a fiolát, megnézegette, meglötykölte, kinyitotta és beleszagolt (beleütötte az orrát!), aztán visszazárta, letette, majd jelentőségteljesen rám nézett.
- Nem súlyos – mondta. Várakozóan felvontam a szemöldököm (már csak, hogy lássa, nekem is van, és nem félek használni). Erre már határozottan mosolyra húzta a szája egyik sarját. Gúnyosra, de mégis. Aztán nagy kegyesen magyarázni kezdett:
- Amit most mondok, az nemcsak erre a munkádra igaz – mutatott a fiolára –, hanem általában is. Hajlamos vagy egy leheletnyivel többet használni a hozzávalókból, nehogy kevés legyen, és gyakran túl sokáig szöszmötölsz, olykor majdnem későn adod hozzá a következő alapanyagot. Ebben az esetben, úgy gondolom, mindkettőről szó lehetett – picit több gránátalmalevet adtál a főzethez, éppen az utolsó pillanatban. Szerencsére a végeredményen ez nem változtatott, és máskor is többnyire a határértékeken belül mozogsz, de azért figyelj oda erre.
- Rendben – bólogattam elszántan –, oda fogok, köszönöm a szakvéleményt.

Annyira fura volt, hogy gúny nélkül mondta! És igaza is volt még a tetejébe, tényleg azt szoktam csinálni, amit mondott. Furcsamód nem annyira akadtam ki a kritikán, pedig általában rosszul tűröm. Talán, mert ebben most TÉÉNYLEG éreztem a segítő szándékot. Tőle! Őrület. De lesz még cifrább is: kis szünet után azt is megkérdezte, mit akarok magammal kezdeni!

Nyilván ötödévestől felfelé én lehetek az egyetlen a házunkban, akiről nem tudja, mert annak idején a pályaválasztási beszélgetés kissé kínosan zajlott köztünk. Bár – szerintem főleg az én erőfeszítéseimnek hála – legalább gyors volt, és többé-kevésbé fájdalommentes. Csak bementem, megkérdeztem, feliratkozhatok-e mindenre, amiből megszerzem a megfelelő RBF-et; ő felhúzta a szemöldökét, közölte, hogy nincs akadálya, bár olyan kevés órával nem megyek sokra. Erre azt válaszoltam, hogy bájitaltan tanárnak még tán felvesznek, ő levont öt pontot meg rám nézett csúnyán, és mehettem.

Örültem amúgy az újonnan támadt érdeklődésnek, csak az volt a bökkenő, hogy nemigen tudtam érdemleges választ adni, mivel még mindig nem döntöttem el. Mikor ezt megmondtam neki, elkomorodott, elkezdte simogatni a száját (eltöprengett, nyilván), és azt mondta, ad pár dolgot, ami segíthet. Felállt, kihúzta az asztala egyik fiókját, kotorászott benne, aztán a kezembe nyomott egy könyvet meg egy csomó pergament. Szerencsére nem a minisztériumi röplapok voltak, azt rögtön láttam.

Megköszöntem, és eljöttem. És még mindig pislogok. Fura volt. De hátha tényleg segítenek azok a cuccok, nem ártana lassan kitalálnom, merre tovább innen.

*A dűne gyermekeiben (Frank Herbert) mondja ifjú Letónak egy Namri nevű illető (úgy érti, hogy egyelőre nem öli meg. Szeretem a fura (nyakatekert?) utalásokat, még akkor is, ha senki mást nem izgatnak).

Ma órák után elhatároztam, hogy megpróbálom megfőzni a Felix Felicist. Már egy ideje szemezek vele, csak marha nehéz, sok hozzávalója van és sokáig tart, úgyhogy hosszabb távú elkötelezettséget jelent. Ma viszont úgy éreztem, kihívásra van szükségem. Bobnak edzése van, mint mindig, a kiscsajok fiúznak (ehh…), én meg teljesen elszoktam a régi tevékenységeimtől, amiket azelőtt űztem, hogy ilyen veszettül nyüzsgő szociális életre tettem volna szert.

Persze többnyire nem is volt kedvem olvasgatni vagy gyújtogatni, a parkban való kóválygáshoz meg kissé hideg van már. De bájitalt főzni majdnem mindig van kedvem – azzal meg az a gond, hogy észen kell hozzá lenni, és mostanában nehezen megy a koncentráció (nyilván fáradt is vagyok, meg minden).

Ma viszont nem volt sok órám, és viszonylag frissnek éreztem magam, meg hát a jól bevált módszerhez akartam fordulni: kipróbálni valami nehezet, és ha jó lesz, ott a sikerélmény. Ha meg nem, hát túl nagy falat volt, azon nem bánkódom sokat.

Szóval jól elindultam a bájitaltan terem felé a könyvemmel meg a kis batyummal (nincs meg minden hozzávaló a szertárban, úgyhogy vittem sajátból), és amint odaértem, látám ám („… hogy egyenest a karanténba” – neeeem), hogy valaki már volt ott, mégpedig a Feketeköpenyes Igazságtalanság-osztó, személyesen. Azaz Jóatyám. Én persze nem hátráltam meg, bemasíroztam, és kis töprengés után úgy döntöttem, kommunikálni fogok (ahelyett, hogy egy szó nélkül hozzáfognék a munkához, ami szintén merésznek és csábítónak tűnt). Valami ilyesmi lett a dologból:
- Üdv!
Morgás.
- Mit főzöl?
- Ne zavarj.
- Jól van, elnézést.

Azért persze megnéztem, milyen hozzávalókból dolgozik, sőt, még az üstjébe is bele mertem sandítani, hogy lássam, mit forral, haha. Miután mindezeket szemügyre vettem, sötét gyanú kerített hatalmába, miszerint Vakapám esetleg Veritaserumot kavar ottan (és nem málnaszőrt… de azért habzott). Amiről persze olvastam már rengeteget, és nyilván iszonytatóan bonyolult, nagyfokú koncentrációt, precizitást és még gyorsaságot is igényel (főleg ez utóbbi miatt nem is álmodom arról, hogy kipróbáljam).

Éppen kavarta (mint fent), és úgy rémlett, utána nincs túl sok ideje, míg a további ötféle cuccot hozzá kell adnia, szóval csodálkozva konstatáltam, hogy még semmi sincs előkészítve. De már ott voltak a dolgok az asztalon, úgyhogy szó nélkül hozzáfogtam, és elkezdtem őket hámozni meg aprítani, igyekeztem olyan sorrendben, ahogy logikusnak tűnt belerakni őket a főzetbe, de hát nagyképűség lenne azt állítani, hogy ezt csak úgy hasból megállapíthatnám, vagy, hogy emlékeznék a receptre pontosan. Atyám persze recept nélkül dolgozik, mint a házi vajákos, de úgy gondoltam, így is előrébb van, mint ha rá se bagóznék. Lestem közben, mert nyilván észrevette, mit művelek, de nem reagált, nagyon bele volt esve a kavarásba. Mire végzett vele, az utolsó darab macskagyökeret aprítottam, de persze volt még mit csinálni, csak azt a kettőt többféleképpen lehet használni, és amiben nem voltam ezer százalékig biztos, azt inkább hagytam. Nem ildomos pluszmunkát csinálni, meg pazarolni; pláne, ha nem muszáj.

Egyszer, amint végzett, rám nézett; elkaptam a tekintetét, ahogy vette le rólam éppen, de persze a pókerarc maradt, hang nélkül elkezdte porrá törni a holdkövet. Aztán, amint befejeztem a gyökeret, halkan mormogva odaszólt nekem, hogy belezzem már ki a piócákat (a piszkos munka, persze, de nála már ez is nagy szó), amit meg is tettem, és egy ferde pillantásából (meg nyilván, mint a tanárom, ismeri a munkámat) tudta, hogy használható az eredmény.

Úgyhogy ahogy elkezdte adagolni a főzetbe a mindenféléket, adott még feladatot! Szóval végül is egész este a keze alá dolgoztam – hosszadalmas volt ez a főzet (vagyis ez a fázisa, mert van neki ezer, nyilván), már majdnem takarodó volt, mire végeztünk. Úgy nézett ki, még napokig állnia kell majd. Ahogy pakoltunk el, meg is kérdeztem tőle, nem-e segéddel kéne ezt csinálni, mert nehéz elképzelni, hogy egy ember egymaga képes legyen rá. Mire azt válaszolta, hogy „de”. Nyilván a fejébe vette, hogy neki egyedül is megy, és végül is lehet, hogy emberfeletti erőfeszítések árán még meg is tudta volna csinálni, amilyen makacs.

Aztán kis csend után azt is meg mertem kérdezni, otthagyhatom-e a cuccaimat a tárolószekrényben, mert úgyis megyek vissza reggel. Bólintott. Újabb pár perc szünet. Aztán megérdeklődte a fogai között, hogy ’mert amúgy mit akarok majd főzni’. Én meg zavarba jöttem, miért ne, és azt feleltem, hogy inkább nem mondanám el, mert – és itt majdnem kicsúszott a számon, hogy „mert ki fogsz röhögni”, de még időben rájöttem, hogy ez elképzelhetetlen, szóval azt mondtam inkább, hogy „komolytalannak tűnne”, aztán hozzátettem, hogy ha jól sikerül, viszek belőle. Erre felvonta a szemöldökét, úgyhogy szükségét éreztem további hablatyolásnak:
- Úgyis főleg a főzésért csinálom, nem tudom, mit kezdjek a végeredménnyel.
Erre összevonta a szemöldökét (kifejleszthetne egy egész nyelvet csak szemöldökre*), nekem meg persze magyaráznom kellett tovább:
- Azért ki nem dobom, jól jöhet, de ritkán van szükségem bármire. Tényleg, van valami módja annak, hogy az ember előre megállapítsa, meddig áll el egy bájital? Már ha nem akar feltétlen a tankönyvre támaszkodni.
- Hmmm – felelte erre elgondolkodva. – A legtöbb esetben elég, ha az összetevőkre figyelsz, némelyek romlandóbbak, meg persze az is számít, milyen hőmérsékleten és meddig főződik az ital. Minél forróbban és minél tovább, nyilván rendszerint annál tartósabb. Azonban bonyolultabb főzeteknél előfordul, hogy a procedúra az egész folyadék természetét és tulajdonságait megváltoztatja – magyarázta, hosszú ujjaival a száját simogatva. Eszembe is jutott, hogy tán bajusz hiányzik neki, de gyorsan elhessegettem a gondolatot, figyelni akartam.
- Ilyenkor, attól tartok, nem tehetsz mást, mint hogy a receptben leírtakra, vagy saját tapasztalatodra támaszkodsz.
- Értem – bólogattam lelkesen –, köszönöm. Hát akkor… ömm… jó éjszakát, professzor.

Erre persze már csak bólintott, és esze ágában sem volt megköszönni önzetlen segítségemet, de nem is vártam tőle. Ő ment az ő szobája felé, én meg a klubhelyiség felé, és kész. De ez most jó volt, tetszett. És akár bemelegítésnek is felfoghatom a holnapi Felixhez.

* A Doctor Who-ban emlegették ezt, egész pontosan a harmadik doktor (John Pertwee) – azt mondta, van egy bolygó, ahol szemöldökhuzigálással kommunikálnak. (és valami őrült fan megjegyezte erre, hogy Matt Smith meg lenne lőve ott, muhahaha)

Ma a magyar kultúra újabb szeletéről szereztem tudomást, Robby jóvoltából persze (akit újabban Bobnak, avagy Bikacsöknek* hívok). Tudniillik a magyarokhoz a Télapó nem karácsonykor jön, hanem December 6-ára virradóan, és nem a karácsonyi ajándékokat hozza, hanem valami kis édességet és/vagy virgácsot, ami a rosszgyerek fenyítésére szolgáló kis gallycsomó, vagy mostanában már inkább cirok (tüzelő azért ez is, mint a szén. Viszont mekkora terror, várja a kölök a csokit, erre megkapja ajándékba a cuccot, amivel el fogják verni. Persze, mugli hagyomány, de tuti, ha varázslók is követik, van nekik önjáró virgácsuk, ami rögtön el is kezdi csapkodni a delikvenst magától).

Mindenesetre a dolog lényege (szerintem) a névnapokban gyökerezik. Mármint, főleg a keresztény szenteknek, mindnek van egy-egy napja. Amiket a magyarok számon tartanak és ünnepelnek, nem csak párat, mint Szent Patrik nap, hanem kb. minden napra van valaki. Jó, tán nem mind szent, de a lényeg, hogy minden napra van név, és ha valakit úgy hívnak, mint a napot (pl Patriknak március 17-én), akkor megköszöntik – kb., mint egy második szülinap. Király! És mivel a Télapó (Mikulás – Szent Miklós – Saint Nicolaus – Santa Claus) napja December 6, ezért a magyar gyerekekhez ilyenkor jön. Kérdeztem Bobot, hogy akkor a karácsonyi ajándékot ki hozza, azt mondta, a csecsemő Jézus. Mármint a pofa, akit a keresztekre raknak mindig, csak csecsemőkorában. Kérdeztem, azért-e, mert akkor van a névnapja, de kiderült, hogy a szülinapja van akkor. Asszem, nem úgy hozza az ajándékot, hogy konkrétan körbejár, hanem inkább a születésekor történő csodák egyike az áldás. Viccesek ezek a muglik – egyeseket elégetnek, ha bűbájosságon kapnak, másokat meg szentnek kiáltanak ki, és évszázadokig imádnak érte.

Visszaadtam Shadowmannek a könyvét, megköszöntem szépen, mire rögtön elkezdett gyanakvóan pislogni, úgyhogy szükségét éreztem további hablatyolásnak.
- Egész tetszett, van a csávóban spiritusz, de a pofája elég nagy. Meg a stílusa is darabos kissé – magyaráztam, mire „kulturális támogatóm” gúnyosan vigyorogni kezdett.
- Honnan ismersz ilyen magyar cuccokat amúgy?
- Apám diplomata volt Bulgáriában, minden kelet-európai nyelvet megértek többé-kevésbé.
- Akkor vágod a cirill betűket is, meg minden? Úúúú, eredetiben olvasol Dosztojevszkij-t meg Bulgakovot? – lelkesedtem rögtön. Nem tehetek róla, na.
- Ja – felelte tömören, és kissé zavartan tán? Merlin tudja.
- Fene a bűrödet! – próbáltam ellensúlyozni az iménti rajongáshoz hasonló kitörést.
- Ó, mily’ kedves.
- Látod, most el is felejtettem, mit akartam beszólni az előbb.
- Nem én tehetek róla, ha szenilis vagy.
- Kösz, a hangulat kezd visszatérni, hátha eszembe jut.
- Ne fáradj – mondta erre, és már fordított is volna nekem hátat, amikor mégis beugrott, amit mondani akartam neki:
- Tudod, mit? Szerintem kicsit hasonlítasz a költődre.
- Mit nem mondasz – vigyorodott el erre extra gúnyosan. – Mégis miből következtetsz erre?
- Te is rögtön vagdalkozol, ha sértve érzed magad. És mintha nem is lenne ezt túl nehéz elérni nálad.
- Egyeseknek több tehetségük van hozzá, mint másoknak.
- Na, ez meg a másik: a nők iránt mutatott mély, néha már undornak tűnő megvetés. Vagy ezzel is csak engem tüntetsz ki?
- Nem, mind egyformák vagytok.
- Hmpf, kösz szépen.
- Például, csak, hogy reflektáljak, amit most csinálsz, az is tipikus női viselkedés.
- Mármint mi? A beszéd?
- Az is, de még inkább, amit hadoválsz. Elolvasol egy verseskötetet, és azt hiszed, ismered a költőt. Beszélsz velem két mondatot, és azt hiszed, ismersz. És persze rögtön levonod azt a nagyon megalapozott következtetést is, hogy egyformák vagyunk, mert a megfigyeléseid felületesek, túl általánosak, és többnyire a saját előítéleteidből táplálkoznak, amiket kiterjesztesz nagyjából mindenkire.
- Miért, nem hasonlítotok abban, amiket említettem?
- Talán, de legfeljebb azért, mert ezek a legtöbb emberre igazak.
- Azt ne mondd, hogy úgy beszélek, mint egy asztrológus.
- Azok szándékosan csinálják.
- Ha maguk is hisznek a marhaságukban, akkor nem. Amúgy meg te beszélsz, aki a fél emberiséget egy kalap alá veszed?
- Nem én, a természet.
- Nyilván ő is nő, mi? Természetanya.
- Szóval nem bízol az asztrológiában? Pedig biztos menne.
- Menne hát, bármelyik félművelt hülyének, még nekem is. De az még nem jelenti, hogy van is értelme.
- Akkor nyilván nem érint nagyon mélyen, hogy Ady 1877. november 22-én született – közölte fölényes mosollyal, mint aki annyira megsemmisített ezzel az infóval. – Most pedig megbocsáss, ideje valami értelmesbe fognom végre – tette hozzá fensőbbségesen (a görény), és elviharzott.

Ekkor már elég késő délután volt, de persze a sötét nem akadályozta meg Flintet abban, hogy taktikai megbeszélést tartson Bobéknak, ha már a rendes edzést abba kellett hagyni, szóval továbbra is egyedül lévén nem volt más választásom, mint eltöprengeni a hallottakon. Először is kénytelen-kelletlen detektáltam magamban jó adag elismerést, amiért ez a nagypofájú görény képes volt csak úgy szórakozásból megtanulni egy csomó idegen nyelvet, még ha a körülmények ösztönözték meg segítették is. Én csak a magyart beszélem, és az is csak úgy az ölembe hullott kb. Persze az, hogy csomó nyelven beszél és még olvasni is szokott, meg elég tájékozottnak meg intelligensnek is tűnik (rohadjon meg), az még nem ok arra, hogy ilyen lenézően viselkedjen, a nőkről alkotott nézetei pedig vérlázítóan szűklátókörűek. Nyilván dühből (mert ha használná azt a marhasok eszét, rájönne, hogy baromság), ami megerősíti korábbi feltételezésemet, hogy valaki/valami elvette a kedvét a nőktől úgy általában. Nagyon megüthette a bokáját – és ez most egy újabb szimpátiát keltő gondolat, nem lesz ez így jó.

Lágyulok, biztos a jó élet – a békülés Bobbal, meg a további kis haverok is… az emberi kapcsolatok megléte mintha tompítaná a gyanakvásomat meg a beszólásaim élét is. Elkényelmesedek, legyengülök, és a végén majd rózsaszín virágos mindenfélékkel rakom magam körbe. De vajon nem-e megéri, ha közben boldog vagyok?

Mármint tegyük fel, hogy megváltozom, kis csillámos, rózsaszín, kedves-nyájas plüssfigurává válok, az emberek tényleg szeretnek, és tényleg, őszintén boldog vagyok – akkor számít-e, hogy nem ugyanaz vagyok, aki mindig voltam? Gondolom, nem, de tudnék-e boldog lenni, ha nyálas plüssfigurává válnék? Vagy az önmegvetés nem hagyna élvezni az előnyöket? Hmmpf, ez ám a dilemma.

Mintha olyan nagy érték lenne, aki most vagyok. Kérdés, hogy vagyok-e elég idealista ahhoz, hogy tényleg jobb emberré akarjak válni. Meg persze, ha igen, sikerülne-e. Mondjuk ez is elég homályos fogalom, hogy „jobb ember”. Egy fokkal (höhö) világosabb a „jó ember”-nél, mert legalább van viszonyítási pont, hogy milyen nem, hanem annál jobb, de marad a kérdés, hogy mitől lesz egy ember jó? Hm, házi feladat.

*Egyes cimborák közreműködésével egy facebookos comment-thread (szép magyar szó) során választott név, eredetileg Frankenstein Teremtményének szánva

Nem tudom, mi bajom van (azt, hogy ez normális, szerintem elvethetem), de mostanában mintha jobban unnám a sulit, mint egyébként. Mintha minden nap ugyanolyan lenne, csak telik az idő, nap nap után és semmi sem történik, senki sem vesz észre, és végképp nem érdeklek senkit. Kezd már elegem lenni abból, hogy csak akkor és addig vagyok jó, amíg kell valami. Rob elvan a haverjaival, a kiscsajok meg… igazából kezdenek idegesíteni. Ha valami bajuk van (fiúügy főleg, mert mi más), szaladnak hozzám panaszkodni, meg nyaggatnak, hogy mit csináljanak, meg ez vagy az mit jelent (pl. ha a gyerek pislogott kettőt, mielőtt azt mondta, „szép napunk van” – nyilván valami tök mást értett alatta), de azt, hogy velem mi van, eszükbe nem jutna megkérdezni.

Mondjuk nem is nagyon van semmi, az tény, de azért a gesztus jól esne. A Mógus-ügy iránt is elvesztette az érdeklődést mindenki, sőt, SztárPotter titokzatos merénylőjének a kiléte se izgat már senkit. Igaz, nem is igen jutottunk velük semmire, de lehet, hogy többre mennénk, ha foglalkoznánk is a dologgal. És ez persze ugyanúgy igaz rám is, naná. De együtt könnyebb lenne, akkor is.

Együtt minden könnyebb lenne, fenébemár. Elvileg most már vannak barátaim, mégis néha mintha sokkal jobban egyedül érezném magam, mint azelőtt. Ez biztos egy ilyen addiktív szer. Mármint az emberi társaság. Ha nem vagy hozzászokva, nem hiányzik (legfeljebb elgondolkodva figyeled azokat, akik élnek vele, és élvezik), de ha egyszer rákaptál az ízére, rászoksz, aztán megint nincs, szinte fáj a hiánya, jönnek az elvonási tünetek.

Még azt a gyökér Shadowmant se láttam az utóbbi napokban, pedig szinte már az ő társaságának is örültem volna – jobb, mint a semmi. Ó, igen, mindegy, hogy beszólnak-e vagy kedvesek, csak foglalkozzanak velem. „Figyeljetek rám, emberek, reagáljatok arra, amit mondok vagy teszek, emlékeztessetek, hogy tényleg létezem!” Szánalmas.

Azt hittem, ez már elmúlt, hogy már nem vagyok ilyen gyenge. Régebben, főleg a Roxfort előtt sokat sajnáltam magam amiatt, hogy senki se szeret, még bőgtem is néha. De aztán, mikor idejöttem (és egyértelművé vált, hogy itt se igen lesznek másképp a dolgok), elhatároztam, hogy nem fog érdekelni, nem hagyom, hogy mások irántam mutatott érdektelensége elvegye a kedvem a jó dolgoktól. Szóval kerestem magamnak elfoglaltságot. Az eddigi öt év alatt kb. sosem unatkoztam, pedig nem sokan álltak velem szóba (és az se mindig volt kellemes, lásd Sweely). És idén, mikor már nem is számítottam semmire, megjelennek ezek a népek, felkeltik az érdeklődésemet, aztán meg eltűnnek a balfenéken. Hát nem király?

Kezdem átérezni, mikor Jóanyámnak nem megy valami, és azt mondja, az Isten odafent jót röhög a nyomorán. Még ez a gondolat is vigasztalóbb, mert akkor legalább ennyi értelme lenne a szenvedésnek, hogy valakit szórakoztat. Ami nagy görénység, de egy fokkal jobb, mint a random szarzivatar, csak mer’ csak. Plusz, megint csak elhitetheti magával a paraszt, hogy valaki figyel rá, még ha csak azért is, hogy kiröhögje.

Asszem, ezért találták ki a vallást. Kérdés, hogy nekünk, varázslóknak mi van helyette (Jóanyám tán az apjától tanulta ezt az Isten-dolgot, aki ugyebár mugli volt – jó arc lehetett amúgy az öreg, én sajnos nem ismertem). Mármint az oké, hogy „jajistenem” helyett „Merlin”-t mondunk, de senki se hiszi, hogy Merlin figyel az égből, vagy ilyesmi.

Talán azért nem nagyon van ilyenünk, mert a mi régi hagyományaink kb. mind alá vannak támasztva mágiával… vagy nem lehet tudni, mi bennük az igaz, de több esély van rá, hogy kiderül, mert a mágia határtalan, nem olyan korlátozott, mint a mugli tudomány. Na, meg is van, a varázslóknak a mágia az isten – így leegyszerűsítve elég alapnak is tűnik.

Amatőr filozófiaóránkat olvashatták azon gyaur kutyák, akik a fejükkel jádznak, amennyiben beleütik az orrukat eme szent lapok közibe.

Ma is tartott a töretlen jókedv, móka, kacagás – kezdek félni. Találkoztam Varjúapóval valamikor a délelőtt folyamán, mikor céltalanul korzóztam a folyosón. A könyvtárba mentem nyilván, de valami hülye oknál fogva a hosszabb út mellett döntöttem. Biztos valami sugallat volt, mert pont egy kihalt részen jött szembe A Prof, és – megállított! Meg is akartam kérdezni azon frissiben a meccsen történtekről, de belém fojtotta a szót. Azt mondta, ne higgyem, hogy elfelejtette a szülinapomat, és bár szerinte semmi értelme ünnepelni valakit csak azért, mert megszületett, mégis ad nekem valamit, hogy igazi teljesítményre sarkalljon. Azzal a kezembe nyomott egy hosszúkás, fekete kis papírdobozt, és tovavitorlázott nagy sebbel-lobbal. Utána szóltam, hogy „sütöttem tortát, nem kérsz?”, de nem reagált. Pedig tutira hallotta, elég hangos volt – lehet, azért.

Egy sima fekete penna volt a dobozban amúgy, kipróbáltam, semmi extra. Kicsit kényelmetlen, de erősnek tűnik és szépen fog. Majd azzal írok bájitaltanon, az is olyan – kicsit kényelmetlen, de a végeredmény többnyire elég jó, höhh. Viszont az vicces, hogy most megint ezt a prédikátor stílust nyomja, nem hallottam így beszélni már évek óta. Meg ajándékot se kaptam tőle, legalábbis nem ilyen nyíltan. Volt, hogy aznap reggel találtam egy könyvet vagy ezt-azt az ágyam lábánál reggel (nyilván a manók hozták oda), de nem volt hozzá üzenet, meg semmi, úgyhogy csak sejthettem, hogy tőle van. Mert ki mástól? A cuccok stílusa is rá vallott. Mint ez a penna – egyszerű, hasznos, komoly, személytelen… bár az is igaz, hogy ezekkel viszont tényleg nem fogott mellé soha, mindet tudtam használni. Jellemző, elég realista ahhoz, hogy tudja, nem ismer eléggé egy személyes ajándékhoz, a pazarlást viszont utálja. Adja magát. Annak mindenesetre örülök, hogy legalább gondolt rám, és idén még személyes kontaktust is hajlandó volt teremteni, amit – természetesen, mert mégiscsak idealista tizenéves lány volnék – úgy értelmezek, hogy fontos(abb) volt neki, hogyan reagálok, meg hogy biztosan tudjam, tőle van a cucc, és mit akart vele.

Már csak arra kéne rávenni, hogy hajlandó legyen velem normálisan, felsőbbség-fitogtatás meg bizalmatlankodás nélkül beszélni olyan dolgokról, mint például a meccs. Hmm, legyünk továbbra is merészen optimisták, hátha ez az idilli állapot is bekövetkezik még egyszer.

Nagy vígan kimentem ma a kviddicspályára, ki is fogtam egy viszonylag jó helyet a lelátón (első sor). Bár később Mógus meg a Főesperes is ugyanabba a sorba vonultak be, de volt köztünk pár végzős csaj – meg is jegyeztem magamban, hogy 1. Mógus és Frollo újabban hogy össze vannak nőve, 2. ezek a csajszik folyton az ÉN apám után koslatnak. Szánalmas. Ha egy kicsit is ismerem az öreget, észre se veszi őket. Legalább is remélem, mert nagyon nem tetszene, ha mégis. Brrr!

Gondoltam, jól megnézem, ahogy Bobbyék lemossák a pályáról a griffendéleseket, mind röhögünk egyet, jó lesz. De persze történtek dolgok, megint.

Egyrészt, naagy „előrukkolás” a Griffendél részéről: a kis Potter az új fogójuk. Szép húzás egy elsőévest beállítani, aki most játszik életében először… kíváncsi vagyok, mi szól mellette, azon kívül, hogy híres. Ha semmi, akkor ezek hülyébbek, mint gondoltam. Látszott is a fején szerencsétlennek (még messziről is), hogy be volt rezelve.

Másrészt a történések. Már épp kezdett kevésbé szenzációs lenni, hogy Potterke ott van, ami részben tán azért is lehetett, mert felment jó magasra, és ott körözött mindenki fölött, mint aki nem mer bekapcsolódni a játékba (mint amikor a kisgyerek – pl. én kiskoromban – téblábol az úszómedence szélén, és nem mer ugrani, vagy mint a macska, amikor kerülgeti a forró kását). Ezzel el is volt egy darabig, ment a játék; persze, a mieink ellen folyton büntetőket ítélt meg Mme Hooch… na jó, igazából jogosak voltak, de azok a bénák meg miért hagyják magukat? Na mindegy, egyszer csak Potterke magára vonta a figyelmet megint – nem azzal, hogy tette a dolgát és megpróbálta elkapni a cikeszt, ugyammár, hanem azzal, hogy össze-vissza röpködött, mint aki csak véletlenül ült rá a seprűnyélre, aztán meglepődött, hogy az elvitte. Először azt gondoltam, bénázik (háá-háá), mint ahogy mások is így voltak vele, mert elég sokan ki is röhögték, de aztán a Weasley ikrek (ők a terelőik a vörösöknek) megpróbálták leszedni, Potterke seprűje meg folyton kitért előlük. Ettől világossá vált, hogy valaki irányította a seprűt, még ha nem is a kiskölök. Igen ám, de akkor ki? A célja mindenesetre elég nyilvánvalónak tűnt, azt akarta, hogy Potterke leessen, és mondjuk, lehetőleg a nyakát szegje. Persze figyelemelterelésnek is szánhatta (még a játékosok se figyeltek a játékra onnantól, kivéve Flintet, aki bedobott nekik egy csomó gólt – a kis állhatatos. Mme Hoochnak vagy a griffendéles kapitánynak időt kellett volna kérnie, vagy valami), de annak azért kicsit túlzás, mármint, megölni azért nem kell.

Rásandítottam a jó öreg Hollóra, mit szól mindehhez, és látám ám, hogy nagyban mormog valamit, miközben Pottert bámulja meredten. Persze lehet, hogy csak imádkozott, hogy essen le, de ha így van, elég szenvedélyesen tette, nem is igen pislogott közben. De azért tán nem ő csinálja már! – gondoltam, és tovább nézelődtem, hátha látok még valakit gyanúskodni, de abban a pillanatban valaki végigszaladt a mögöttünk lévő soron, és fellökött többek közt engem is. Aztán meg Hollóapónak tisztázatlan körülmények között kigyulladt a talárja, és hogy, hogy nem, ez a kis kavarodás elég volt arra, hogy Potterke visszaszerezze az irányítást, zuhanórepülésbe fogjon, és lenyelje a cikeszt. Aztán kiköpte és bemutatta bizonyíték gyanánt, úgyhogy a nyomorodott Griffendél végül is megnyerte a meccset. Rob persze megtette, amit tudott, de ezek az utolsó pillanatok túl gyorsan történtek. Nem is hibáztatom, ha egy átok nem tudta lerázni a seprűről a gyereket… akkor biztos oda volt ragasztva – na jó, nem, négykézláb ért földet. Pedig mekkora poén lett volna, nagy nehezen megmenekül a kiscsávó, aztán mielőtt elkapná a cikeszt, leüti a seprűjéről egy gurkó.

Mindenesetre érdekes bemutatkozó meccs volt a részéről, de azért remélem, nem fog eztán minden alkalommal rodeózni, csak mert egyszer bevált… a viccet félretéve, bárki is akart ártani a gyerkőcnek, elég béna (már-már kétségbeesettnek tűnő) próbálkozás volt így mindenki előtt, kicsit se keltett feltűnést.

Meccs után persze újra átrágtuk Robbal az egészet (a mardekáros csapatra nem jellemző az önreflexió, a haverokkal csak akkor beszélnek egy meccsről, ha megnyerték – ami szerintem nem túl hatékony, de mindegy), és arra jutottunk, hogy 1. a Mardekárnak új fogó kéne – milyen ciki már, hogy az egész szarakodás ellenére is megelőzte Potter Higgset! Csomó ideje lett volna, és ha Flintet nem „marasztalták el” amiért gólokat dobált, akkor az is tuti érvényes lett volna, ha az a málé elkapja a cikeszt, ahelyett, hogy a száját tátotta. 2. még így is van esélyünk megnyerni a kupát, és 3. az, aki ki akart szúrni Potterkével, a közelemben ülhetett a lelátón. Pontosabban a vén Varjú közelében, mert nem hiszem, hogy véletlen, hogy Potterke pont akkor nyerte vissza az irányítást a seprűje fölött, amikor Varjúbá talárja kigyulladt. és azt se gondoljuk (Robbal karöltve), hogy spontán öngyulladás lett volna – valaki másnak is szemet kellett, hogy szúrjanak az üzelmek, és nyilván cselekedett. Valószínűleg Vadert gyanúsítja az illető (én legalábbis tuti, hogy biztosra akarnék menni, és azt céloznám meg, akit ártalmatlanítani akarnék). Ami nem teljesen alaptalan, tekintve az öreg Denevér közismert Potterhez állását, meg a viselkedését a meccsen (meredt bámulás, meg minden), de nekem valami azt súgja, nem ő volt. Szeretném azt hinni, hogy több esze van ennél – megtámadni egy diákot mindenki előtt, úgy, hogy még nyilvánvaló is a támadás ténye… ez nem vall rá. Meg hát mi oka lenne rá? Egy dolog, hogy utálja, de azért megölni még mindig túlzásnak tűnik.

Szerintem a merénylőnek nyomósabb okának kellett lennie. Potterke valakinek útban van. Kérdés, hogy kinek, és miben akadályozza. Végül is, csak egy elsőéves gyerek, Merlin szakállára! Mondjuk, az igaz, hogy össze-vissza rohangál a kastélyban éjjelente, bemegy a tiltott részbe, meg ilyenek… lehet, hogy meglátott valamit, amit nem kéne. De máshogy is el lehetne hallgattatni. Hmm… hiába tanakodtunk Robbal, nem találtunk kielégítő magyarázatot a történtekre, úgyhogy végül hagytuk inkább a témát.

***

Ja, azt el is felejtettem említeni, hogy még a meccs előtt összefutottam az Árnyékemberrel is (ez Vlad, új beceneve van, szerintem menő), épp az utamban ácsorgott két könyvvel a kezében, szemmel láthatóan választani próbált közülük. Én nagyon büszke lettem magamra, hogy kivételesen nem mentem neki, úgyhogy gondoltam, akkor meg vegzálom kicsit.
- Csá – kiáltottam rá –, mi a pálya?
- Nem érek rád – mordult rám ingerülten.
- Jólvanmár. Mik a szempontok?
- Mi?
- Amik alapján választani próbálsz.
- Nem mindegy neked? Hagyjál.
- Csak segíteni akartam – feleltem még mindig eléggé vígan, mert mittudomén. Egyszerűen csak nem tudott lelombozni a mogorvaságával, sőt. És úgy láttam, én viszont egyre jobban idegesítettem őt.
- Hát nem jött be, ha nem vetted volna észre, csak feltartasz. Egyébként is, nincs senki más, akit szekálhatsz? Úgy láttam, Munroe-val megint jóban vagytok, menj és boldogítsd őt! – fakadt ki jámbor segítő szándékomra reagálva. Kibújt hát a szög a zsákból – gondoltam erre.
- Egyébként mivel küzdötte vissza magát a kegyeidbe az a szerencsés flótás? Csak, hogy tudjam, mit ne csináljak semmiképpen.
- Háá-há. Megköszöntött a szülinapomon, vagyis megtette az első lépést, botor módon. Jut eszembe, kérsz tortát? Sütöttem egyet.
- Kihagyom inkább – húzta el a száját. – Az viszont még mindig rejtély számomra, hogy miért engem nyaggatsz, és miért nem őt.
- Jaaj, ne aggódj, attól, hogy kibékültünk, még ugyanúgy törődöm veleed! Különben is, hamarabb ki kellett mennie a pályára, nem soká kezdődik a meccs. Te nem nézed?
- Nem igazán érdekel a kviddics. És a tömeget sem szeretem.
- Nem érdekel a sport? Nahát. Mondjuk engem se nagyon, de most támogatom a játékos cimbit, meg hát a Griffendél ellen játszunk, jó alkalom alázni őket.
- Hmpf – mordult fel erre igen stílusosan, aztán egyszer csak vállat vont, és hozzám vágta az egyik könyvet.
- Nem ajándék, kérem majd vissza! – Azzal fogta magát és elcsörtetett valamerre.

Belenéztem a könyvbe, egy magyar csávó, valami Ady Endre versei vannak benne. Elsőre elég nyersnek tűnnek, mondhatni bunkónak, meg néhol szinte primitív, mint a régi skót balladaszerzők kardcsörtető óbégatásai, de abban is hasonlít, hogy van benne spiritusz, mondhatni vagány. Majd még átrágom jobban.

Kezdek úgy állni a naplóíráshoz, mint azokhoz az esetekhez, amikor beszélgetsz valakivel majd’ minden nap, és még ha történik is valami, nem jut eszedbe, úgyhogy ha kérdezik, mi újság, csak annyit mondasz, hogy „semmi”, „csak a szokásos” vagy „minden rendben”. Nincs is már sok kedvem írni, de mivel ma jeles nap van (volt), nevezetesen boldogságos születésem napja (hogy nemzeti ünneppé avagy gyásznappá fogják-e nyilvánítani, még vita tárgya), úgy döntöttem, „megöregítem”, még ha nem is egy „főt téren”.

Nem volt valami izgis nap egyébként, bár annak is örülhetek, hogy nem volt különösebben szar se. Sőt, ha jobban belegondolok… na jó, elkezdem akkor az elején.

Szobatársaim persze ugyanazt csinálták, mint minden reggel – visongtak meg útban voltak, meg telefújták a pacsulijukkal a szobát, naná. Úgyhogy menekültem is ki, mielőtt még megfájdul a fejem. Mentem reggelizni, láttam Munroe-t (pedig továbbra sincs első órája, amennyire tudom), hosszan bámult rám, amit nem értettem, úgyhogy tettem felé egy olyan „miva’?” értelmű fejbólintást, mire elnézett másfelé. Azt gondoltam, biztos konfúziós bűbájt szórtak rá, bár ahhoz nem volt elég zavart, hogy elfelejtse, hogy nem beszél velem, szóval valószínűbb, hogy csak hülyén kelt fel.

Aztán megkaptam Jóanyám levelét, ami szerintem marha vicces lett ezúttal, úgyhogy bemásolom ide:

Susan Snape kisasszony kecses személyének, Rokszfórt, félemelet, natyterem.

Igen kedvelt 1etlen Magzattom!

Foggad szerettetel jó kivánsságajimat szülletés napod al kalmábul, kelt mint fent, sajátúlag.

Tíz Zen 6 ével ezzelőt épen 1 naggyob szem vedésen mentem +ül hoty Te mint dinasztijám 1etlen taglya és őrökössöm létre jöhesen, de meggértte. Közöss őseink is büszkén tekingetnnek Relyád a menyei toloncházból.

Reméllem, jól vaty, zárom kecses soraimat, minden jott!

Kelt, mint fent, királyi kezünk által,

Jóanyád (Süket Szülőd)

Plusz még az utóiratban hozzátette, hogy tekintsem a Rejtő-könyveket az ajándéknak, mert nem áll most annyira jól a bolt, és majd karácsonykor kapok valami új cuccot. Jogos – gondoltam, amúgy se vagyok nagyon rápörögve az ajándékokra.

Órákon semmi különös nem volt, a Vén Denevér persze egyáltalán nem mutatott a szokásostól eltérő viselkedést, pedig nem hinném, hogy elfelejtette volna a szülinapomat. Kérdés, hogy csak nem volt hajlandó foglalkozni vele, vagy esetleg üzenet jellege van a dolognak. Bár szinte mindegy is, ha nem foglalkozik vele, az is egyfajta üzenet.

Órák után meg úgy döntöttem, sütök tortát. Találtam múltkor a könyvtárban valami régi könyvben (mugli életmódról szólt a XIX. században, mugliismeretre kellett, referálok majd belőle) néhány sütileírást is, és a mellékletben még a recept is ott volt; gondoltam, lemásolom, és kipróbálom, milyenek. Szóval most láttam elérkezettnek az időt erre, annál is inkább, mert kívántam is valami jó sütit, meg szeretem is alkalomhoz kötni az ilyesmit.

Felmentem hát a konyhába, és mondtam a manóknak, hogy kénének a hozzávalók. Kicsit elcsöndesedtek, mikor megértették, hogy én akarom megcsinálni, mégpedig ott a konyhában, de aztán túltették magukat rajta, és bele is egyeztek. Persze végig lapos oldalpillantásokat vetettek rám, nyilvánvalóan nem tudták hova tenni, hogy ahelyett, hogy a készet kérném, én akarok dolgozni vele (meg az is lehet, hogy nem bíztak bennem a cuccaikkal, de nem tettem kárt semmiben, még el is takarítottam magam után, ahogy kell, szóval úgy láttam, megnyugodtak végül). Mikor kész lettem vele, megkérdeztem, kérnek-e, erre mind egyszerre kezdték mondani, hogy nekik, manóknak nem tesz jót a sok cukor, persze szívesen megkóstolnák, ha az nekem örömet okozna, de rosszul lennének tőle. Hát jó – gondoltam –, valószínűleg úgyse lenne elég.

Számítottam rá, hogy nemigen lesz „evőcimborám”, úgyhogy egész kicsit sütöttem, olyat, hogy ha véletlenül úgy alakulna, hogy egymagam kell elpusztítanom, ne kelljen kidobni. Nem csípom a pazarlást. Viszont még ha netalántán mindenki megköszöntene, akivel beszélő viszonyban vagyok itt, akkor is meg tudnám őket kínálni. Valamivel kisebb, mint nyolchüvelykes átmérőjű, vagyis jóval kisebb, mint a pálcám hossza (az kilenc és háromnegyed hüvelyk; meggyfa amúgy, szép mélybordó színe van, közepesen rugalmas és főnixtoll a magja – jó cucc).

Nem akartam látványosan körülhordozni a tortát a folyosón meg a klubhelyiségen, úgyhogy megpróbálkoztam azzal a bűbájjal, amiért már kiskorom óta irigyeltem a felnőtteket (hátha megértem már rá) – nevezetesen az, amikor csak úgy eltűntetnek meg elővarázsolnak dolgokat. Olyan alapnak tűnt, hogy azt hittem, az lesz az első, amit megtanulunk… háháhá. Akkor találtam meg, amikor előrelapoztam az idei átváltoztatástan könyvben. Persze non-verbális, úgyhogy megizzasztott egy kicsit, de asszem, kezdek ráérezni. Abban van a trükk (már ha rutinszerűen akarod csinálni), hogy ne mondd a varázsigét magadban se, mert akkor majdnem ugyanott vagy, mintha kimondanád. Csak koncentrálni kell és valahogy elkapni azt a pillanatot, amikor már határozottan ott van a fejedben, mit akarsz, de a szót még nem fogalmaztad meg – és akkor lendíteni a pálcát és szórni az áldást. Először csak a nagy asztalokon teszegettem odébb (a konyhában is van egy hosszú asztala minden háznak, mint a nagyteremben, úgyhogy a manók arra pakolják rá a kaját meg a terítéket, és onnan varázsolják föl), aztán, mikor már elég jól ment, leküldtem a hálónkba az ágyamra. Mindig be van húzva rajta a függöny, úgyhogy a kedves szobatársak nem láthatják. Még képesek lennének hozzányúlni az engedélyem nélkül, vagy megjegyzést tenni rá, mert persze egyáltalán nem lett tökéletes, kissé csámpásan néz ki, de finomnak finom, és elsőre igenis megteszi. Kakaós piskótatorta egyébként, réteges, és csokis-meggyes töltelék van benne. Vajas a krém, nincs benne tejszín, úgyhogy sokáig eláll. Abban az időben még nem találták fel a muglik a hűtőgépüket, úgyhogy kénytelenek voltak ilyeneket csinálni.

Még maradt valamennyi a délutánból, úgyhogy bementem a könyvtárba olvasni (neem tanulok én pénteken, pláne nem a szülinapomon). Úgy döntöttem, verset akarok – általában nem olvasok verseket, mert nem értem őket, de most kedvem volt töprengni rajtuk. Mondjuk már az is kihívás volt, hogy találjak egy verseskötetet, nem tart belőlük túl sokat az öreg Cvikker. Végül egy ilyen középkori izére akadtam rá, volt benne egy-két jópofa, gondoltam, hátha a többi is hasonló.

Aztán, amikor leültem vele, eszembe jutott, hogy az ifjakat is rég láttam már, úgyhogy előhalásztam az üzengetős pergament a talárom zsebéből (kezd már kicsit megviseltté válni), és láttam, hogy Syssy meg Betty már nagyban társalognak, szóval becsatlakoztam. Néha elolvastam egy-egy verset, amíg vártam a válaszukra, de főleg a velük való beszélgetés kötött le. Persze élőben nem tudtunk találkozni, mert mindenki nagyban tanul, meg vannak további barátaik, meg mittudomén, de az senkinek nem tűnik fel, ha a nagy munka közben egy másik papírfecníre írunk pár szót. Egész el is merültem a dolgokban, úgyhogy először észre se vettem, hogy leült velem szemben az asztalhoz valaki. Amikor aztán fölnéztem, láttam, hogy az a gyökér Sweely az, és nem örültem. Szerintem kivételesen látta is, mert visszább vett kicsit a vigyorgásból, mikor megszólalt:

- Helló, Suse… bocs, nem akartalak megzavarni… – itt szünetet tartott, gondolom, azt várta, hogy megnyugtassam, ááá, ugyan már, egyáltalán nem zavar, de én csak néztem rá, és vártam, hogy kinyögje, mit akar.
- Csak azt akartam mondani, hogy boldog szülinapot – azzal a kezembe nyomott egy kissé csicsás szülinapi üdvözlőkártyát.
- Ööö… köszi – motyogtam kényszeredetten. Nem nagyon tudtam mit kezdeni a helyzettel.
- Szívesen – bátorodott fel, naná, ez ő, gondoltam, semmi jelét nem adtam annak, hogy most ez jó pont lett volna, de ő bátorodik, és fog is, hacsak pofán nem vágom, de abból se tanul sokat sajnos.
- Mit olvasol? – erre szó nélkül feltartottam a könyvet, hogy lássa a borítót.
- Á, versek! Még a végén benő a fejed lágya és felhagysz ezzel a fiús viselkedéssel. Nem áll jól.
- Kösz szépen – morogtam, de közben fél szemmel az üzenőpapírt lestem, persze a többiek már kérdezgették, hova lettem, miért nem írok, úgyhogy gyorsan odafirkantottam, hogy egy gyökér gyerek tart fel.
- Mit írsz? – kérdezte a gyökér gyerek.
- Kijegyzetelem a verseket.
- Mi? Miért? – kérdezte, és már kapott is a papírért, hogy beleolvasson, de sikerült elrántanom előle.
- Jobb, ha nem nézed meg, ez nem egy olyan fiús dolog.
- Hát, te se lettél sokkal érettebb – mondta erre, és lelépett. Merlinnek hála.

A lányok persze tudni akartak mindent, úgyhogy nagy vonalakban elmondtam nekik, honnan van, és gyorsan hozzátettem azt is, hogy nem érdemel sok szót. nem tudom, ugyan, hogy ennyi elég lett volna-e önmagában, de szerencsére „befutott” Remy, úgyhogy el is terelődött a szó. Próbáltam megtudni tőle, mit csinált mostanában meg hogy mennek a dolgai, mert őt még ritkábban látom, mint a többieket, de nem volt túl közlékeny. Aztán egyszer csak Syssy ünnepélyesen közölte, hogy „azért gyűltünk itt össze”, hogy meg legyek köszöntve. És mind jókat kívántak nekem, tök cukik voltak. Azt mondjuk nem tudom, honnan tudták, mikor van a szülinapom, mert én az övékét egymástól (régebben ismerik egymást, mint engem). Sebaj, rendes tőlük, ez a lényeg.

Aztán persze előbb-utóbb el kellett köszönjek, mert Cvikker mama kirugdalt a könyvtárból, meg amúgy is jócskán vacsoraidő volt már. Úgyhogy lementem kajálni, bár eszembe jutott a tortám is, úgyhogy csak módjával eszegettem némi sósságot, hogy maradjon hely az édességnek. Kérdeztem a manókat még délután, hogy mit főznek, amire persze rögtön visszakérdeztek, hogy mit akarok, úgyhogy udvariasan javasoltam, hogy jó lenne valami könnyű, és mondjuk valami indiai, teszemazt bhaji, samosa vagy netalán dokhla… erre persze csináltak mindből, háromféle chutneyval, meg curryt is rizzsel, egyem szívüket. Jók ezek a cuccok, bár most elgondolkodtam, hogy a manók vajon mindent tudnak főzni? És tanítja őket valaki? Vagy úgy születnek, hogy vágják a témát? Elég ciki, hogy semmit se tudok róluk… Szóval nota bene, ne felejtsek el utána nézni kicsit ennek!

Visszatérve, még mindig nem volt vége a napnak, mivel ahogy beléptem a klubhelyiségbe, és indultam is rögtön a lányok hálótermei felé, megállított Munroe. Annyira meglepődtem, hogy csak pislogtam rá, ő meg tán zavarban volt, úgyhogy egy fél percig csak tátogtunk egymásra, aztán Munroe nagy nehezen összeszedte magát, és kinyögte:

- Van most pár perced?
- Öö… ja, van – feleltem hasonlóan összeszedett módon. Úgyhogy intett, hogy üljek le vele, aztán, mikor már nem tudott tovább fészkelődni, belefogott:
- Szóval... amit a múltkor tettél... tudod, hogy leállítottál minket, mielőtt Piton... öhm, Piton prof ideért... az... hát, rendes volt tőled, szóval... szóval kösz. És amit akkor mondtam, nem gondoltam komolyan, csak be akartam szólni.
Csönd. Úgy tűnt, befejezte, úgyhogy bólintottam.
- Oké. Szívesen. És sejtettem, hogy csak kötekedtél, nem vettem fel... nagyon.
- Nézd – folytatta –, az után a dolog után... tudod, vele... eléggé haragudtam rád, úgy éreztem, hogy visszaéltél a bizalmammal, meg minden...
- Nem volt jogom szervezkedni, meg rosszul is sült el – vágtam közbe.
- Az nem a te hibád, de még ha jól is sült volna el, ez nem jó módja annak, hogy elérd, amit akarsz, bármilyen jó szándék vezérel is. Ezt meg kell értened, mert nagyon nem lenne jó, ha még egyszer ilyesmi történne.
- Oké, igazad van. Én is sokat gondolkodtam ezen, és ugyanerre jutottam.
- Helyes. Viszont a szándékot attól még értékelem, és legalább, még ha nem is a legszebben, de le lett zárva az ügy. Én is kigyógyultam belőle, szóval, ha egyetértesz, fátylat boríthatunk a dolgokra.
- Az jó lenne – vigyorodtam el óvatosan, mire ő is felhúzta a szája sarkát.
- Már egy ideje rágódtam ezen amúgy, aztán úgy döntöttem, a szülinapod elég jó alkalom a nagy békülésre. Mert akkor most, tegyük hivatalossá, szent a béke, igaz?
- Szent hát, mint Merlin magasságos szakálla. De honnan tudtad, hogy szülinapom van?
- Édesanyádtól kaptam egy baglyot még régebben – vigyorgott erre.
- Na tessék – csóváltam meg a fejem –, és csoda, hogy kavartam, itt a rossz példa!
- Mindenesetre boldog szülinapot – nevetett Rob, és a kezembe nyomott egy pofás kis fekete dobozt.
- Hűha, köszi szépen – nyitottam ki. Tele volt kazettákkal, olyan címek voltak rajtuk, amiket nem ismerek (pl. Metallica, Iron Maiden, meg magyarok is – Auróra, CPG, HétköznaPI CSAlódások). Tértágító bűbáj van a dobozon, úgyhogy marhasok kazetta van benne, meg még a meglévők is beleférnek, és még marad is hely. Mindent tarthatok egy helyen.
- Fú, ez nagyon király, köszi szépen! – lelkendeztem, és azon kezdtem agyalni, hogy viszonozhatnám a törődést, aztán eszembe jutott a torta.
- Na várj! – kiáltottam fel, aztán jóval halkabban azt is hozzátettem, hogy „remélem, sikerül”, és megpróbáltam odavarázsolni a tortát az ágyamra a klubhelyiségbe. Elsőre nem jött össze, kicsit meg is ijedtem, hogy nem-e máshol kötött ki a cucc.
- Mi van, mit ügyködsz? – pislogott Rob is.
- Várjál, várjál – morogtam, tettem ég egy próbát, és ezúttal sikerült.
- Ügyes, most tanuljátok?
- Á, előrelapoztam. Na, kérsz tortát?
- Naná.
- Ó, de kés is kéne, mi?
- Azt hadd szerezzek én – vigyorgott erre, és könnyedén megcsinálta, amivel én ott erőlködtem, persze. Meg esze is volt annyi, hogy tányért meg villákat is előtüntetett. Úgyhogy jól megkóstoltuk a tortát. Elég jó lett, büszke vagyok.
- Mondd majd meg anyukádnak, hogy nagyon finom a torta – mondta Rob is.
- Oké, megmondom, büszke lesz rám.
- Miért, hogy adtál belőle?
- Nem, hanem, hogy megsütöttem. – Erre jól megnézte a villáján lévő falatot, meg a vágatlan nagy darabot is.
- Tényleg te csináltad?
- Most már lassan elég lesz a csodálkozásból.
- Bocs – nevetett –, csak nem tudtam, hogy sütsz. Nem annyira passzol a keménycsaj-imidzsbe.
- Milyen keménycsaj-imidzs?! Megváglak!
- Tessék!
-Pff. Amúgy meg nem is sütök, ez volt az első. De lehet, hogy rákapok, nem rossz.
- Első próbálkozásnak... de ha komolyan ezzel akarsz foglalkozni, van hova fejlődnöd, elég csámpás a cucc.
- Arra még tán jó, hogy betömd vele azt a nagy szádat.

Egész későig elbaromkodtunk, és most ez megint tök nyálas, de a társaság, meg a kibékülés, meg az, hogy rögtön így pofátlankodott velem sokkal jobban esett, mint az ajándék. De azért az is király, persze (most is hallgatom – Iron Maideeeen! Yeah).

Na, és mivel már késő van, és kezdenek csámpázni a soraim, inkább lefekszem. Ja, és jobban belegondolva, eléggé fasza volt a mai nap.

Egyedül, megint egyedül, csak cseszem el az időt, nem tudok mit csinálni, nincs kedvem gondolkodni rajta, utálom már ezt a küszködést. Utálok a saját fejembe bezárva lenni, utálom ugyanazokat a köröket futni újra meg újra, elegem van! Jó lenne csak úgy megszűnni egy kicsit, nem létezni, feloldódni a semmiben.

Vagy legalább nem kimászni az ágyból. Amit ma megtehetnék, mert vasárnap van és semmi dolgom, de mégse tehetem meg, mert szobatársaim viszont vannak, és határtalan szükségét érzik, hogy visongjanak, csapkodják az ajtót, fel-alá rohangáljanak a szobában, stb. Nyilván. Úgyhogy felkeltem, kóvályogtam, és most itt ülök a könyvtárban és rinyálok írásban, amit szintén utálok, csakúgy, mint a spontán rímeket. Blöe. És fázom, és félig alszom, és ha bárki a közelembe jön ma, bántani fogom. Mondjuk feladat lenne, kiválasztottam a lehető legfélreesőbb zugot, senki se láthat, ha igaz. Legfeljebb akkor jöhet erre élő (vagy holt) lélek, ha pont ilyen rejtett zugot keres. Asszem, jelenleg az sem vidítana fel egy kicsit se, ha ily módon szembesülnék azzal, hogy nem én vagyok az egyetlen szerencsétlen nyomorult az épületben. Ezt már amúgy is tudom – drága Atyám is egyedül üldögél a szobájában valószínűleg, hacsak nem settenkedik valahol. Nem ártana tudni, miben SÁÁNTIKÁÁL, höhöhö, bár nem tudom, mit kezdenék az információval. Nyilván semmit. Az is lehet, hogy csak rajta akarja tartani a szemét a dolgokon, meg a népen. Elég paranoid a lelkem. Lehet, hogy vegzálnom kéne egy kicsit (jó szó!), tán még fel is vidulnék.

***

Kivételesen tettre váltottam a „kéné”-t, és tényleg meglátogattam a jó öreg denevért a barlangjában. Most meg próbálom feldolgozni az élményt. Nem valami felkészülten mentem oda, kopogtatás közben jutott eszembe, hogy tán tudni kéne mondani valamit, ha megkérdi, mit akarok. De nem voltam elég motivált, hogy ürügyet keressek, úgyhogy megmondtam az igazat, nevezetesen, hogy „beszélgetni”. Mire rám mordult, hogy „nem érek rá”, ami aktivizált kissé, nehogy azt higgye már, hogy ilyen könnyen lerázhat!
- Miért, mit csinálsz? – tettem a lábam az ajtórésbe. Tudom, klisé, de élveztem, mert őt jobban idegesíti, mint engem.
- Semmi közöd hozzá.
- Pedig lehetne. Beavathatnál kicsit jobban a dolgaidba, elvégre vér vagyok a véredből, meg minden.
- Mi ez a hirtelen feltámadt családegyesítési vágy? Ha akarsz valamit, mondd meg egyenesen, utálom a színészkedést.
- Mit nem? – morogtam erre, és már kezdtem lemondani az egészről, amúgy se tudtam igazán, mit akartam vele. Ő viszont, mintha varázsigét hallott volna, összébb vonta a szemöldökét és kinyitotta az ajtót, még intett is, hogy menjek be. Nofene! – gondoltam én, midőn beslisszoltam mögötte.

Leült az asztalához, oly módon, hogy a türelmetlen várakozás szobrát simán meg lehetett volna mintázni róla, ami azért is érdekes, mert orczáján a szokásos, semmitmondóan zord kifejezés ült, szóval pusztán a testtartásával produkálta eme összhatást. Én persze nem zavartattam magam, ráérősen körbenéztem – nem jártam arra az utóbbi két évben, de nemigen változott; még több ritka hulla uborkalében, kb. ennyi.

- Azok újak? – mutattam rá két különösen groteszk lényre. Erre olyan csúnyán nézett rám, hogy az még tőle is extra volt, úgyhogy inkább leültem vele szemben a székre, és bűnbánóan vigyorogtam.
- Tényleg csak beszélgetni akartam, semmi hátsó szándék – kezdtem. – De mivel úgy látom, magyarázatot vársz, ha leások egy kicsit a jobb híján lelkemnek nevezett dolog mélyére, biztos találok valamit.
Részéről szarkasztikus szemöldök-felvonás.
- Oké. Szóval… tudod, említettem Jóanyám levelét, nyilván emlékszel.
Szemöldök még összébb, baljós ajak-összepréselés.
- Nem akarok megint faggatózni, vagy ilyesmi, belátom, hogy ez nem így megy – tettem hozzá még mielőtt kizavarhatott volna. – Csak gondolkodtam, mert nem hagyott nyugodni a dolog, és arra jutottam, nem jó ez így, ahogy most van. Hogy semmi kapcsolatunk nincs egymással. Röhejes, látjuk egymást minden nap, mégse beszélünk soha. Nem bánom, ha megtartod a titkaidat magadnak, de jó lenne néha dumálni, vagy csinálni együtt valamit a hivatalos iskolai cuccokon kívül.
Szünet. Csönd. Feszengés (nyilván csak részemről).
- Mit gondolsz?
Ajkak még összébb, aztán nagy levegő.
- Azt, hogy ez csak egy újabb szeszély. Unatkoztál, idejöttél, mert nincs kivel játszanod. De emlékeztetnélek, hogy te magad voltál az, aki mindent megtett azért, hogy a – hatásszünet – kapcsolatunk idáig fajuljon. Bánod? Nem hiszem. Nincs időm a gyerekes játszadozásaidra, mondtam, hogy nem érek rá. Te is jobban tennéd, ha felnőnél, és fontosabb dolgokkal foglalkoznál. Tanulással, teszemazt.
Azzal lendületesen felállt, az ajtóhoz ment, sarkig tárta, és nem mozdult, amíg ki nem jöttem rajta.

Varrhatom a gombot.

Aztamocskos-tetves-csempeszobábanfelneveltetett Marinénijét neki! Pedig egész jól indult a nap, de tényleg. Még kajázni is bementem a nagyterembe reggel. Délelőtt. És nem kellett beszélnem senkivel. Aztán meg találkoztam Syssyvel (akinek szülinapja van egyébként, meg is köszöntöttük) meg Bettyvel, és konspiráltunk. Továbbra se jutottunk nagyon semmire, persze, úgyhogy idiótábbnál idiótább elméleteket kezdtünk gyártani inkább (pl. Mógusnak több személyisége van, és ezek viaskodnak egymással… stb.). Az is felvetődött, hogy csak simán alvajáró, és rémálmában motyog, bár ez nem magyarázná a halloweeni kavarást. Kár, hogy nem tudtam jobban megfigyelni, mit ügyködött odabent a kutyulinál. Állítólag a nők képesek többfelé figyelni, bakker… ebből is látszik, hogy nem vagyok teljes értékű nő. A lányoknak egyébként nem mondtam el, hogy voltam a zárolt részben, csak, hogy láttam a tanarakat bemenni meg kijönni. Meg azt, hogy mi van benn, mert azt már korábbról tudtam. Vlad szerepéről is hallgattam, persze. Nagyon nem lett volna fair beszélni róla bárkinek, ezeket a lányokat meg alig ismerem. Különben is kicsik még.

Szóval a lényeg, hogy tök jól elvoltam egész nap, délután a könyvtárban fötörtem, aztán gondoltam, lemegyek a klubhelyiségbe, vagy valami. Persze könyvvel a kezemben közlekedtem, nem bírtam abbahagyni az olvasást (Boleyn Anna naplója és levelei, marhajó! komoly bűbájos volt a nő), úgyhogy csak idő kérdése volt, hogy beleütközzek valakibe. Ami vicces, hogy ketten is elrohantak mellettem (egyikük a kedvenc prefiribink, yaay, mindig örülök, ha az ellenkező irányba tart, mint én), mégse jöttek nekem, ehelyett egy olyan valakinek sikerült, aki még csak nem is szaladt, legfeljebb csörtetett. De ezt valahogy olyan erővel és intenzitással tette, hogy fellökött, szabályosan seggre estem, még a szemüvegem is lepottyant a fejemről.

- Te ugyan miért nem nézel az orrod elé, mint mindenki más rajtam kívül? Egyikünknek nem ártana! – bosszankodtam szemüvegemet keresgélve, nem is nézve az elkövetőre, aki éppen tápászkodott fölfelé.
- Te is lehetnél az az egyik, ha már itt tartunk – jegyezte meg gúnyosan. Vlad. Volt az.
- Szóval te… na várj, direkt csináltad?! – ötlött az eszembe (és persze rögtön ki is mondtam), miközben a szemüvegemet illesztgettem az orromra, hogy tisztábban lássak az ügyben.
- Miért csináltam volna? Gurkónak nézel?
- Most, hogy mondod, sok mindent megmagyarázna – húztam el a számat. – Csak nincs valami gond? Feldúltnak látszol.
- Semmi közöd hozzá.
- Ó, a refrén.
Megforgattam a szemem, és már mentem is volna tovább, mikor utánam szólt az Emberi Gurkó:
- Én a helyedben nem mennék a klubhelyiségbe.
- Hogyhogy? – fordultam vissza.
- Csődület van. Nem szereted a csődületeket, vagy igen?
- Nahát, meghat, hogy így ismersz. Mi a tömegjelenség oka amúgy?
- Néhány őrült, köztük a kedves cimborád, Munroe, rockkoncertesdit játszik az asztal tetején. Már vannak is rajongóik.
- Miii? Nem mondod komolyan!
- Nem kell elhinni.
- Aztarohadt, ezt látnom kell! Na várj… adott erre nekik engedélyt valaki?
- Mit tudom én. Engem nem érdekel, úgyhogy ne tarts fel tovább.
- Oké, bocs, kösz az infót – mondtam erre, és rohanni kezdtem a klubhelyiség felé. A prefiribi, hát hogyne! Tutira árulkodni megy. Mák, hogy ezek szerint a Főesperest nem találta a szobájában, biztos a tanáriban akarta keresni, vagy másik tanárt hívni, vagy valami.

Szóval rohantam, hogy megállítsam őket, mielőtt még valami lesz. Mondjuk büntetés, meg világraszóló balhé. Hogy juthatott ilyen eszükbe egyáltalán? – dühöngtem és értetlenkedtem magamban. Odaértem, bementem, és láttam-hallottam, hogy tényleg. Annyi eszük azért volt, hogy hangbuborékot vonjanak a klubhelyiségre, szóval sehol máshol nem hallatszott semmi, még közvetlenül az ajtó előtt se. De odabent eszméletlen volt a ricsaj. Meg az egész nagyon komoly volt, eleve sötét a klubhelyiségünk (mivel a föld alatt van, meglepően), de most még a fáklyák nagy részét is kioltották, csak a zenekarra vetült némi derengő fény valahonnan. És asszem, sokaknál láttam vajsörös üvegeket, meg papírpoharakat is. Rögtön Batcave-et csináltak a helyből! Épp egy Black Sabbath számot játszottak, a Crazy Traint. Rob középen állt és énekelt meg néha tán gitározott is, meg volt még egy gitáros (gyanítom, ő lehetett a „TonyIommi”), meg basszeros, meg dobos… minden. Utat törtem magamnak közvetlenül eléjük, és elkezdem ordibálni, hogy „megengedte-e ezt valaki”, de persze nem hallották, meg gondolom, nem is akarták észrevenni, úgyhogy fölkecmeregtem az asztalra én is (a dobos hujjogott, szerintem azt hitte, valami szédült gruppie vagyok), és kikaptam Rob kezéből a mikrofont (pont, mikor azt a részt kezdte volna, hogy „you’re gonna listen to my word”), és jó stílusosan mondtam neki, hogy „most akkor meghallgattok”, és megtudakoltam ismét, hogy vajh’ adott-e erre nekik valaki engedélyt. Erre felfogták, hogy egyrészt tönkretettem a számot, másrészt balhé van, úgyhogy abbahagyták a játszást, csak a dobos kocogtatta még nyugtalanul a pergőt.

- Ciki, hogy nem hívtunk meg, mi? – kekeckedett Rob, a „tömeg” meg elismerően morajlott. Ó igen, mindig tudtam, hogy népszerű vagyok.
- Idióta, azt kérdeztem, PITON PROF TUDJA-E? Mert ha nem, akkor mindjárt tudni fogja. Idefelé jövet elhúzott mellettem a prefektus csaj.
- Na és? Assz'ed, megijesztesz minket? Rock and roll!!!
- Na ja, meg a büntetés is marhára rákendroll lesz. Tudjátok, hogy a prof utálja, ha a tudta nélkül van buli. Azt is, ha a tudtával, de azt még eltűri.
- Te, Rob, igaza lehet a csajnak – vetette közbe bátortalanul a basszeros. Láttam Robon, hogy elbizonytalanodik.
- CSELEKEDNI, GYORSAN! – ordítottam a mikrofonba. Nem bírok én ennyi feszkót. Azt hiszem, szerencsém volt, és pont a megfelelő pillanatban sikerült megnyilvánulnom, mindenki villámgyorsan hadonászni kezdett a pálcájával, és egy fél percen belül úgy nézett ki a terem, mintha mindenki csak punnyadt volna egész eddig. Még jó, hogy ilyen gyorsan sikerült „rendet rakni” (felveti a kérdést, hogy nem-e felkészültek erre az eshetőségre), mert az ajtón kívülről már lehetett hallani Prefiribi affektálását:
- Kívülről nem lehet hallani, mert valahogy hangszigetelték a klubhelyiséget, de majd meglátja a tanár úr, hogy mit műveltek! – És persze nyílt is az ajtó, Piton prof belépett, és gúnyosan kitárta a karját, mintegy körbemutatva a teremben.
- Ez itt a maga botrányos felfordulása? Én úgy látom, az unalom már-már a vasárnap délután hangulatát idézi. Lehet, hogy elhamarkodtam a döntést, mikor kineveztem prefektusnak, Miss Mole. Ha gyengék az idegei, mondjon le a posztjáról, de ne zavarjon a képzelgéseivel. – Azzal Frollo sarkon fordult és távozott. A besúgó tátogott, én meg röhögtem.

- Tán te pályázol a helyére? – állt meg mellettem Munroe.
- Hoogyne, minden vágyam.
- Elég jól bejött ez a kis kavarás, megy ez neked…
- Naná, mint mindig, mikor az önző kis céljaim érdekében belepofázok mások életébe. Látod, mekkora sok hasznom származik az ördögi praktikáimból, megállíthatatlanul törtetek felfelé. Egyre jobb az élet! – sziszegtem, és otthagytam.

Idióta, pöffeszkedő majom, ahelyett, hogy megköszönte volna, hogy eszem nélkül rohantam kihúzni a szarból, még nekiáll kötözködni. Legközelebb nem segítek rajta, úgy éljek! Meglátjuk, hogy boldogul, pff.

Említettem a múltkor azt a kis hülyeséget a roxfortos kvízzel, meg az üzengetős papírokkal. Eleinte szánalmas időtöltésnek indult, és folyamatosan szapultam magam érte, hogy mi a fenét csinálok tulajdonképpen, de most mintha kezdene valami érdekes és enyhén nyugtalanító dolog kibontakozni belőle.

Mostanában már csak akkor vesszük igénybe a papírt, ha ott akarjuk megbeszélni, hol találkozzunk élőben, elég sokat lógunk együtt – ami nagyon fura nekem egyelőre –, kivéve egyikünket, „Kellyt”, amit sajnálok, mert egyelőre ő a legszimpatikusabb. Eddig – pontosabban máig – csak a jegyzetpapíron érintkeztem vele, ahol mindenféle, gondolom kitalált történeteket irkált, saját magával a főszerepben. Szórakoztató volt, de azért kicsit fura is. Viszont messze neki van hármuk közül a legjobb humora. Na és ma, valami különös csoda vagy a bolygók megfelelő együttállása folytán mégis megjelent a megbeszélt helyen és többé-kevésbé a megbeszélt időpontban, így lehullt az identitását övező misztikus fátyol, és megtudtam, hogy Remy Potterről van szó, életnagyságban. Fura volt ez is, persze, még furább, de azért elbaromkodtunk, csak aztán komolyra fordította a szót, és valahogy, mielőtt még észrevettem volna, nagyon komoly lélekkiöntős beszélgetés lett az ökörködésből. Elmesélt egy csomó mindent a szüleiről – azt mondja, az apja Mindenki-Tudja-Ki-Csak-Senki-Nem-Meri-Emlegetni, hiszem is, meg nem is, egyelőre; az anyja pedig Lily Potter, ami megint csak egy csomó megválaszolatlan kérdést meg kétkedő tekintetet hagy maga után. Azt is mondta, hogy Potter örökbefogadta és a nevére vette, de ő gyűlöli, meg a féltestvérét is, és az igazi apját szereti. Ami miatt pedig szóba jött a téma, az az, hogy érzi az apja jelenlétét a kastélyban. Aggasztó ez az egész, nem igazán tudom megállapítani, hogy szórakozik velünk, valami fura szerepjátékot játszik, komplett őrült, vagy ne adj’ Merlin, igaza van…

Mindenesetre kérte, hogy váltsunk témát, nyilván nincs ekkora mértékű kitárulkozáshoz szokva, szóval kínomban feldobtam a Mógussal kapcsolatos aggályaimat. Rögtön elkezdtünk közösen agyalni, meg találgatni, mi lehet a problémája a turbános fejűnek, de persze ehhez sem jutottunk közelebb. De azért jó volt egyszer nem egyedül pörögni rajta.

Aztán persze Bettynek is elő kellett adnia valami drámai történetet magáról, amit szintén hittem is, nem is, úgy érzem, mintha szeretne kicsit túlozni, hogy jobban figyeljenek rá. „Syssy” (akit eredetileg Sylviának hívnak, de szerintem akkor is sok a két ipszilon) viszont, azt hiszem, nem ilyen. Elég könnyen kötődik, és úgy láttam, szívből aggódik mind a két lány miatt.

Nem tudom, mi lesz ebből az egészből, eddig is hülyének éreztem magam miatta, de így, hogy komolyabbra látszik fordulni, most már olyan, mintha felelős is lennék értük valamennyire. Elvégre én vagyok a legidősebb, vagy micsoda… nem mintha alkalmasnak érezném magam bármiféle felelősség vagy nagytestvér-szerep vállalására.

Vicces egy hétvégém volt. Vagyis, ha jobban belegondolok, nem – ez mennyire szánalmas! Nagyrészt ugyanazokat a dolgokat csináltam, amiket mindig. Az egyetlen, ami miatt viccesnek tűnt, az az volt, hogy bármelyik pillanatban vártam Vlad vajda felbukkanását. De ezt most nem úgy értem, hogy számítottam rá, hanem szó szerint vártam! Komolyan, ez már mindennek a legalja, egy kilátásban lévő zsarolás a hétvégém fénypontja! Nem is tudom, sírjak-e vagy nevessek. Bár arra is nő bennem az inger, hogy csak úgy jól megüssek vagy megátkozzak valakit. Mindig ilyen agresszív voltam?

Na, mindegy, közben azért tettem-vettem, fötörtem össze-vissza, szokás szerint (ez annyira jó szó! A múltkor találtam egy régi novelláskötetben mint tájszót, azt jelenti „kelletlen mozgást végez”): tanulgattam, olvasgattam, zenét hallgattam… aztán ma olyan késő délután felé már „le is mondtam” az egészről és úgy döntöttem, kimegyek a parkba ködöt szagolni meg alkonyatot nézni (igen, tudom, giccses, de néha igénylem, mit tagadjam). El is indultam nagy lazán, és közben azon tűnődtem, vajon a pénteki kínvallatás rontott vagy javított Jóatyámmal való kapcsolatomon. Arra jutottam, rövidtávon kétséges, hosszú távon mindenképpen rontott, feltéve, hogy megtudja az igazat, ami előbb-utóbb úgyis be fog következni. Ha addig esetleg elnyerném a bizalmát, attól valószínűleg csak még rosszabb lenne, mert iszonyúan átverve érezné magát, és ő amúgy sem lép túl könnyen az ilyeneken. Mondjuk, meg is értem, én is ki lennék akadva… más kérdés, hogy az én haragom meg sértettségem elég könnyen elszáll, és aztán lehet, hogy bizalmatlanabb vagyok, meg nyeregben érzem magam, de alapjában véve képes vagyok felülemelkedni a dolgokon. Az ilyen fajtákon mondjuk. A súlyosabbakkal már nem tudom, mi a helyzet.

Szóval, hogy haladjunk is valamerre, bóklásztam kinn a parkban, élveztem, ahogy hűl le a levegő és formálódik a köd a bokám (térdem – végül is, amilyen törpe vagyok, majdnem mindegy is) körül, aztán a Rengeteg széléhez értem, és úgy döntöttem, felmászom egy magasabb fára, és onnan nézek szerteszét.

Így is tettem, és marhára élveztem a dolgot, ahogy a nap ment le, és mindennek megváltozott a színe, a sötétség, a hideg és a pára átvette az uralmat… kicsit olyan halálszerű az egész. Milyen vicces, hogy nincs olyan eseménysor a világban, legyen az fél perces vagy fél évezredes, ami ne ezt a születés-levés-halál körforgást követné. Kérdés, hogy mire fel. Mi van, ha az egész Univerzum ezt a kört futja? Miért keletkezett akkor már eleve? És mi van, ha aztán az egész kezdődik elölről? És esetleg tökugyanolyan lesz, mint a mostani? Vagy ha nem lesz ugyanolyan, mi késztetheti változásra, ha ugyanazok az erők mozgatják? A véletlen? Van olyan, hogy véletlen?

- Hallom, kihúztalak a csávából.
- Höhh, mi van? – természetesen a Vajda volt az, aki ily szellemesen megszólított; ott ült a szemközti ágon, én meg annyira belemerültem az öncélú filozofálgatásba, hogy észre se vettem a megjelenését. Persze lehetett ez a jó kis felbukkanós-eltűnős skillje miatt is.
- Ja, igen, köszönöm – kaptam észbe.
- Ugye, te sem gondoltad, hogy ennyivel megúszod? – vigyorgott kajánul, én meg nem álltam meg nevetés nélkül.
- Adósod vagyok, ezt akartad hallani?
- Jól van, akkor vedd úgy, hogy most be is hajtom.
- Mit akarsz? – sóhajtottam lemondóan.
- Kezdetnek azt, hogy mesélj el részletesen mindent, amit 31-én láttál-hallottál.
- Veled voltam, nem emlékszel?
- Ne szórakozz már, amit eddig tudok, az is bőven elég lenne ahhoz, hogy kicsapassalak innen!
- Miért, mit tudsz?
- Nem fogom az orrodra kötni.
- Kár. De nem lep meg. Jól van, gondolom, nincs más választásom. szóval, mikor Mógus berontott a nagyterembe azzal, hogy trollveszély van, észrevettem, hogy a kavarodásban Piton prof meglógott, aztán, amint szabadulni tudott, Mógus is. Kíváncsi voltam, mit ügyködnek, úgyhogy követtem őket, és láttam, hogy bemennek a tiltott szárny ajtaján, a harmadikon. Nem mertem bemenni utánuk, mert nem tudtam, hogy néz ki a hely, és be tudnék-e úgy menni, hogy ne vegyenek észre. Szóval megvártam, míg kijönnek – Piton akkor kezdett sántítani –, aztán visszamentem a klubhelyiségbe.
- Hazudsz – vágta rá rögtön, elég türelmetlenül. Nem tudom, zavaromban-e, de állandó baromkodhatnékom volt, úgyhogy színpadias ijedtséggel visszakérdeztem:
- Honnan tudod??
- Fejezd be a bohóckodást, komoly tétje van a dolognak, nem vagy képes felfogni?

Kicsit meghökkentett, hogy így felhúzta magát, úgyhogy elkomolyodtam, és összeszedtem a gondolataim. Honnan tudja tényleg? És azt honnan tudta, hogy ki kellett húznia a szarból? Ezt mondjuk hallhatta a prefitől. De megér neki annyit az infó, hogy ezért bemártsa magát? Hoppá, vagy esetleg neki se volt alibije? Nem jöttem rá, de úgy gondoltam, bepróbálkozom.

- Nem kell mondanom semmi többet neked. Igazad van, amit az előbb mondtam, nem a teljes igazság, de elég ennyit tudnod.
- Ennyire nehéz a felfogásod? Ne mondd, hogy annyira ostoba vagy, hogy még zsarolni se lehet!
- Lehetni lehet, ha van alapod hozzá, de neked nincs. Nem fogsz beköpni, mert akkor magaddal is el kellene számolnod.
- Mi? Miről beszélsz?
- Ne add az ártatlant, te is tilosban jártál akkor este.
- Jól van, igaz. Véletlenül hallottam a kis beszélgetésedet azzal a minden lében kanál lánnyal a folyosón, tegnap reggel pedig Piton kérdőre vont, hogy hol voltam. Nyilván a csaj mondta neki, hogy nem látott a többiek között, úgyhogy kézenfekvő volt, hogy téged is bemártott, szóval úgy gondoltam, két legyet ütök egy csapásra. De te csavaros eszeddel rájöttél a fondorlatra. Boldog vagy?
- Határtalanul.
- Tudod mit? Elmondom, amit tudok, úgyis arra voltál kíváncsi, te meg elmondod, amit te tudsz.
- És bíznál bennem annyira, hogy te kezdd? – vontam fel a szemöldököm.
- Sok újat úgyse tudok mondani.
- Jól van, kezet rá.
- Mi ez a parola-mánia? – dünnyögte, miközben kelletlenül megrázta a felé nyújtott kezemet. Fura ez a szó. Az egész mondat fura volt, mintha egy másik nyelven lett volna. BASSZUS, MAGYARUL MONDTA! És ez csak most esett le. Tudatosabban kéne használnom ezt a nyelvet. Egyáltalán hogy lehet nem tudatosan?

Na mindegy, a lényeg: elregélte, hogy ő is ott volt a folyosón, látta bemenni a profokat, aztán engem, amint „eltűnök” (ezek szerint elég sötét volt a folyosón ahhoz, hogy ne vegye észre, mivé „tűntem”), és aztán, ahogy egyenként kijöttünk. Persze, hogy elhallgatta a lényeget.

- Senki mást nem láttál? Semmi mást nem csináltál? – Erre csak a fejét rázta. Pedig ha tényleg végig ott volt…
- Tudod, mi van odabenn?
- Nem, ezért kérdeztelek.
- Szerintem hazudsz. Tudod, mi az, mert te hatástalanítottad.
- Mi van?! – Itt próbáltam a lehető legintelligensebben és mindentudóbban nézni, mint aki nem csak találgat újfent, és tádáá: működött!
- Jól van, igaz. Tudom, hogy egy háromfejű kutya van ott, és igen, én bűvöltem a zenét is.
- Zenét? Komolyan ettől aludt el? Király!
- Na, most te jössz.
- Várj, honnan tudtad, hogy zene kell neki?
- Tanultam, „bestiák ártalmatlanítása” órán.
- Így hívják felétek az LLG-t? Veszélyesebben hangzik, az biztos.
- Na, hallgatlak.
- Okéoké.

Ezúttal elmondtam mindent, ami történt, kivéve a párducságot. Ha magától nem vette észre, maradjon az én titkom. Persze, nem hagyta ennyiben.
- Magadra vontad a figyelmét? Hogyan? És miért? És hogyhogy Pitont megharapta, téged meg nem? És hogyhogy nem jöttek rá, hogy te vagy ott? – Na igen, ezt megint nem gondoltam át…
- Van egy trükköm, de nem szívesen mondanám el. Meg nem is biztos, hogy elhinnéd. Legyen elég annyi, hogy a tanáraink nem tudják, hogy én ott voltam, sőt, józan emberi számítás szerint azt se tarthatják valószínűnek, hogy egy diák volt.
- Miért, mit hisznek, ki?
- Nem mindegy?
- Hülyéskedsz? Erre megy ki ez az egész idióta beszélgetés, amit egyébként igencsak kezdek unni. Tudni akarom a trükködet.
- Senki sem tudja.
Majdnem senki – jutottak eszembe az ikrek.
- Mint ahogy a sztori többi részét se. Ha azt rám bíztad, ez már mit számít?
-„Rád bíztam”, milyen kedvesen mondtad. Na jó, tudod mit? Megmutatom, de csak, ha biztos lehetek benne, hogy senki más nem látja. Tudod, komoly tét, meg minden.
- Nem lát senki itt se.
- Hülye vagy, elég, ha valaki kibámul az ablakon… zárt tér kell. Egy szoba, amit beláthatok, és ellenőrizhetek, hogy tényleg senki más nincs ott. Még egyszer nem hagyhatom, hogy kifigyeljenek.
- Hálóterem?
- Mármint a tiétek?
- Oda könnyebb bemenni, de hozzád is mehetünk.
- Most szobára hívsz? – vigyorogtam. Erre rögtön gyanakvó, rosszindulatú fejet vágott:
- Tetszene, mi?
- Nyugi, hülyéskedtem, tudod, a helyzet adta. Én nem vagyok olyan lány.
- Hoogyne. Mind olyanok vagytok.
- Te meg egy bunkó. Na szevasz.

Fogtam magam, és lemásztam a fáról, nagyon felbosszantott ezzel, úgyhogy nagy dérrel-dúrral el is indultam a kastély felé, de persze ott volt a nyomomban, és megfogta a karom:
- Várjál már!
- Mire? Hagyjál!
- De mutasd már meg azt a naagy, titokzatos dolgot, amit ígértél!
- Hiába gúnyolódsz, mondtam már, hogy nem vagyok olyan – nevettem dühösen. Nem is tudtam, hogy ilyet lehet.
- A kedvemért lehetnél – felelte legalább olyan bőszen. Fura ez a fiú. Meg is lepődtem, úgyhogy megálltam, és belenéztem az arcába. Olyan volt, mint egy dacos ötéves. Vagy egy megbántott kamasz… Eszembe jutott valami, és megint nem bírtam ki, hogy ne blöfföljek:
- Nem tudom, ki bántott, de én nem ő vagyok. Úgyhogy megvethetsz továbbra is valamiért, amit nem követtem el, vagy bánhatsz velem emberként.
- Zsákbamacskára ultimátum?
- Ha csak amiatt viselkednél normálisan, amit mutatnék, akkor tényleg nem éri meg. Nem akkora szám.
- Oké, akkor hagyjuk.
- Hihetetlen vagy – csóváltam meg a fejem, és most már végleg otthagytam.

Mi a fene baja van ennek?! Én meg már majdnem elhittem, hogy normális.

Sebaj, a diáktársakkal való konfliktus azért kevésbé stresszes, mint Varjak lakomájává válni.

Hjajj, nehéz egy szabályszegő tizenéves élete!

 Még mindig nem történt semmi! Mármint párduc-ügyben. Teljesen tönkretette a hosszú hétvégémet a folyamatos rettegés, hogy mikor hívat a Holló, alvó démonhoz hasonló, vagy mikor kérdezi meg, kinek nincs alibije a halloweeni marháskodás idejére. Felváltva vívódtam Atyám lehetséges lépésein és azon, mitől aludt el az eb odabenn. Fenn. Fennen. Höh, mindegy.

Én pedig folytattam a játékot még pár percig, de a preficsaj felidegesítése épp eléggé megszabadított a felgyülemlett feszültségtől, úgyhogy csakhamar abba is hagytam a dolgot, és idejöttem a szobába, naplót írni. Remélem, kitart egy darabig a gonoszságom mágikus ereje, rég aludtam már egy jót, rám férne.

Még mindig Móguson töröm az agyam. Ma is volt vele órám, teljesen ugyanolyan volt, mint bármikor máskor: halkan, kissé dadogva elmondta, ami a könyvben van a sebfakasztó átkokról (olyan átkok, amik vágó- vagy szúrófegyverként működnek, nyílt sebet okoznak); valaki megkérdezte, melyik védekezési módszert ajánlaná saját tapasztalatai alapján, amire zavartan motyogva felsorolta kb. az összes lehetőséget, amit a könyv említ, aztán hozzátette, hogy mégis az lenne a legjobb, ha félreugranánk az ilyenek elől, de elsősorban ne dühítsünk fel senkit annyira, hogy bántani akarjon minket. Ezen persze röhögtek, és Mógus szokás szerint úgy tett, mintha nem venné észre, hogy rajta szórakoznak. Aztán gyakoroltuk a nonverbális szarakodást, persze. Nem mondom, hogy Mógus viselkedése normális volt, de teljesen megszokott. Szerintem ez két dolgot jelenthet: a) olyan régóta szenved már attól, ami múltkor éjjel is kínozta, hogy nem is ismertem előtte (vagyis „mindig” ilyen volt); vagy b) nagyon jól színlel. Esetleg mindkettő. Bárhogy is van, nyugtalanító. Nagyon szenvedőnek tűnt a hangja. Ha valaki ennyire kivan, és alvajár miatta éjszakánként, és mindezt titokban tartja, az komoly problémákhoz vezethet, nem bírhatja ezt a végtelenségig… persze, lehet, hogy van valaki, akinek beszél róla… de ha így is van, úgy tűnik, nem elég.

Na mindegy, nyilván semmi közöm a tanárbácsi szenvedéseihez. De azért nem bírom ki úgy általában, hogy ne vizslassam aggódó-gyanakvó pillantásokkal a fejét… remélem, nem vette még észre.

Egyébként egészen összehaverkodtam a jegyzetpapíron társalgó kiscsajokkal. Tényleg fiatalabbak nálam. Tizenhárom évesek, harmadikosok Betty és Syssy is. Közben felbukkant egy harmadik kiscsaj is, aki „Kelly” néven fut, ő is az évfolyamukba jár. Betty griffendéles, a másik két csaj mardekárosok, és Syssynek Atyám a kedvenc tanára, ami jópofa, viszont némiképp aggasztó, hogy példaképnek is tekinti. Na mindegy, igazából szánom magam emiatt is, nem lehetek olyan szerencsétlen, hogy csak a fiatalabbak között találok barátokat… jaaa, de!

Segáz, most délután van, az óráknak vége, este csodálatos halloweeni lakoma lesz, embertömeg, kaja-hegyek, émelyítő. Tényleg ennyire el vagyok kényeztetve?

***

Jóég, jóég, jóég, a Merlin Szent Szakállában fészkelő kajadarabokra! Tiszta ideg vagyok, mint a mellékelt ábra mutatja. Mindenképp le kell írnom, ami történt, mert aggasztó, nyugtalanító, veszélyes, és persze, hogy nem hagyhatom a fejemben kavarogni, merengőm meg nincs. Nyilván jobban tenném, ha nem írnám le, mert ha véletlen elolvasná valaki, jó nagy szarba kerülhetnék. Ó igen, imádok veszélyesen élni!

Miután ekkora feneket kerítettem a dolognak, lassan higgadok, úgyhogy el tudom kezdeni az elején. Nagyban zajlott a csodálatos lakoma, elvileg minden tanár és diák ott volt, teljes idillben tömték a fejüket. Kivéve Mógust. Nem nagyon lehetett észrevenni a hiányát, mert valami furcsa oknál fogva eggyel kevesebb szék volt az asztalnál, a többi pedig el volt igazítva szépen, egyenlő távolságra. nem tudtam, mi lehet Mógussal, de a távolléte semmi jót nem sejtetett. Tartottam tőle, hogy felakasztotta magát, vagy kiugrott egy toronyablakból, vagy ilyesmi. Ünnepekkor amúgy is gyakoribb az efféle. Aztán egyszer csak jól rácáfolt a spekulációmra, mivel a lakoma közepén kivágódott az ajtó, és hogy, hogy nem, pont ő rohant be rajta halálra vált fejjel, és azt dadogta, hogy troll van a pincében. Aztán elájult. Nagyon színpadias volt, úgyhogy egy pillanatra meg is fordult a fejemben, hogy mi van, ha csak játssza. De persze rögtön szidtam is a hülye fantáziámat gondolatban, mert hát Mógustól nem áll messze az ájuldozás, de közben újra eszembe jutott az is, amin már korábban rágódtam, hogy jó színész lehet.

Szóval nem tudtam megállni, hogy ne színezgessem ki magamban, hogy Mógus igazából nem is egy szerencsétlen kabaréfigura, hanem egy ravasz, számító alak, aki valami nem egészen tisztességes céllal eljátssza a nyomit. Szórakoztatott az ötlet (Mógus mint kém!), és épp azon kezdtem agyalni, milyen hátsó szándéka lehetne. Közben észleltem, hogy a nép mozgolódik (az utasításokra persze megint nem figyeltem), és épp levettem volna a tekintetem Mógusról (mert ahogy elméláztam, rajta felejtettem), mikor észrevettem, hogy kinyitja az egyik szemét, és kisandít McGalagony kezei közül, aki pofozgatta (varázslattal nem tudta volna észhez téríteni? Namindegy). Mekkora sunyi már! Ez persze csak egy pillanat volt, aztán „felébredt” és megköszönte McGebedsznek az istápolgatást. Én közben bevegyültem a zöldcímeres tömegbe, de továbbra is szemmel tartottam Mógust. Láttam, hogy feltűnés nélkül kioson egy kis mellékajtón, úgyhogy igyekeztem észrevétlenül elsunnyogni, és követni. Nagyjából sikerült is, de közben feltűnt, hogy megint híja van a gyülekezetnek: a Denevérember, azaz Jóatyám nem volt sehol. Pedig vacsorakor még tutira ott ült az asztalnál, biztos ő is a kavarodásban oldott kereket. Persze arról se volt fogalmam, ő hova mehetett – az jutott eszembe, talán lekapcsolni a trollt –, de az azért furának tűnt, hogy rögtön két embernek is jól jött ez a cirkusz.

A lényeg, hogy kiosontam, és lábujjhegyen, tisztes távolból követni kezdtem Mógust. Remélem, nem vett észre; nem adta jelét. És most jön a legcifrább: a harmadikra ment, a tiltott részbe! Kicsit haboztam, hogy utánamenjek-e de annyira izginek tűnt ez az egész, hogy nem bírtam magammal. De azt azért semmiképp sem akartam, hogy felismerjen (márpedig nem tudtam, mi a helyzet az ajtó mögött), úgyhogy átváltoztam (most már teljesen simán megy!), és párducként lopóztam be. Amint betettem a lábam, fülelni kezdtem: a folyosó vége felől morgást, kutyaugatást és emberi kiáltozást hallottam. Persze! – gondoltam – A háromfejű kutya! Ami valamit őriz… de mi lehet az, és miért kell Mógusnak? Közben közelebb mentem, és az események felgyorsultak (nem annyira szeretem ezt, én inkább olyan agyalós-rágódós fajta ember vagyok, azt hiszem). Megláttam, hogy Apám felváltva ugrál el a kutya fejei elől (közben lődözte rá a kábító átkokat, de nemigen használt, az eb csak megrázta az adott fejet, és agressziózott tovább), amik felé kapdostak nagy, erős állkapcsukat csattogtatva, a háttérben pedig Mógus mintha az ebet igyekezett volna szuggerálni (Merlin tudja, miféle céllal). Apám, úgy tűnt, nem látta Mógust, vagy csak nem volt kapacitása foglalkozni vele. Elég kimerültnek tűnt, félő volt, hogy nem bírja már sokáig. Ha nem akartam, hogy kutyatáp legyen az öregemből – márpedig valami oknál fogva nem akartam – cselekednem kellett. Odakaptam a kutya egyik fejéhez, amivel épp harapni készült, és ezzel megakadályoztam, hogy megsebesítse Apámat, aki nem tudott volna kitérni előle. Azzal viszont nem számoltam, hogy a jó öreg Holló úgy meglepődik a láttomra, hogy egy pillanatra leblokkol… gyorsan összeszedte magát, én pedig a kutya teljes figyelmét magamra tudtam vonni, de még az a tizedmásodpercnyi fagyás is sok volt Apám részéről: az a rühös dög megmarta az egyik lábszárán. Nem tudom, mi lett vele, vagy mennyire súlyos a sérülése, mert onnantól kezdve eléggé lekötött az ebbel való viaskodás. Rá kellett jönnöm, hogy nem vagyok sem elég ügyes, sem elég tapasztalt az efféle hősködéshez: macska-egér játékot játszottunk, és párducság ide vagy oda, nem én voltam a macska. Annyi előnyöm azért volt a mezei áldozatszerephez képest, hogy nekem is voltak fogaim meg karmaim, de azt hiszem, nem sok kárt tudtam tenni velük a dögben, legfeljebb jól felbosszantottam. Nem tudom, meddig bírtam volna – lehet, hogy még addig se, ameddig Apám „civilben” –, de történt valami, és így megmenekültem. Egyszer csak, minden átmenet nélkül álmosodni kezdett az eb. Fura volt, mintha valaki altató varázst, vagy olyan bénító lövedéket nyomott volna neki, mint ami a mugli filmekben van: még próbált támadni, küzdött az alvás ellen. De végül is úgy tűnt, hiába – nagy nehezen a földre rogyott (egyenest a csapóajtóra), és horkolni kezdett.

Ezt látva gyorsan körülnéztem, és észrevettem, hogy amíg nagyban küzdöttem, Mógus és Vader nagyúr eltűntek. Nyilván akadt fontosabb dolguk is, de kicsit azért idegesített a dolog, semmivel se lettem így okosabb azt illetően, hogy mi a frászt keresett ott akármelyikük. És nagyon gyorsan elhúztak onnan. Aztán persze én se maradtam ott téblábolni, hátha megtalálnak; annál is inkább, mert arra is rá kellett eszmélnem, hogy iszonyat zaj jött már egy ideje valahonnan kicsit messzebbről. Biztos a troll… bár a pincéből lehet, hogy nem hallatszott volna fel ilyen hangosan, de hát ki mondta, hogy a trollok nem tudnak menni.

A zajra viszont csak akkor lettem figyelmes, mikor már abbamaradt, és furamód kedvenc kis ölebünk mintha a csend beálltakor kezdett volna ébredezni. Úgy döntöttem hát, hogy nem várom meg, tényleg felkel-e, inkább visszaváltoztam humanoiddá és lerohantam a klubhelyiségbe, amilyen gyorsan csak bírtam, és igyekeztem közben nem belefutni senkibe. Ennyiből szerencsém is volt, és jól gondoltam, tényleg a klubhelyiségbe lettünk visszaküldve (úgy tűnik, az iskolavezetés teljesen figyelmen kívül hagyta a tényt, hogy a troll állítólagos helyzete pont a pincében van, ahol a mi klubhelyiségünk is… nem hiszem, hogy előre tudták volna, hogy mégse itt van az a szörnyeteg, de simán lehet, hogy nem is bánták volna, ha megtizedeli a csúnya, rossz mardekáros bandát).

Nagyon remélem, hogy nem kezdenek el kutatni az után, hogy honnan került párduc az épületbe, és mit keresett a tiltott részben… bár nem hinném, hogy a történtek után Darth Vader annyiban hagyná a dolgot… szóval most rettegek, és fogalmam sincs, mit csinálok, ha esetleg meg találnak kérdezni erről-arról.

És most itt vagyok. És még mindig nem értem, min van úgy kiakadva Mógus. Lehet, hogy alvajáró? Elég labilis idegzetűnek tűnik, nem lenne meglepő tőle. De alva szenvedő? Na, ilyenről még nem hallottam. Ami persze nem zárja ki a lehetségességét, persze. Perszehogypersze. Mindenesetre magas a dolog, mint az Északi Torony, úgyhogy hiába agyalok rajta. Alszom is inkább. 

*Babits A lírikus epilógja című verséből