Ma a magyar kultúra újabb szeletéről szereztem tudomást, Robby jóvoltából persze (akit újabban Bobnak, avagy Bikacsöknek* hívok). Tudniillik a magyarokhoz a Télapó nem karácsonykor jön, hanem December 6-ára virradóan, és nem a karácsonyi ajándékokat hozza, hanem valami kis édességet és/vagy virgácsot, ami a rosszgyerek fenyítésére szolgáló kis gallycsomó, vagy mostanában már inkább cirok (tüzelő azért ez is, mint a szén. Viszont mekkora terror, várja a kölök a csokit, erre megkapja ajándékba a cuccot, amivel el fogják verni. Persze, mugli hagyomány, de tuti, ha varázslók is követik, van nekik önjáró virgácsuk, ami rögtön el is kezdi csapkodni a delikvenst magától).

Mindenesetre a dolog lényege (szerintem) a névnapokban gyökerezik. Mármint, főleg a keresztény szenteknek, mindnek van egy-egy napja. Amiket a magyarok számon tartanak és ünnepelnek, nem csak párat, mint Szent Patrik nap, hanem kb. minden napra van valaki. Jó, tán nem mind szent, de a lényeg, hogy minden napra van név, és ha valakit úgy hívnak, mint a napot (pl Patriknak március 17-én), akkor megköszöntik – kb., mint egy második szülinap. Király! És mivel a Télapó (Mikulás – Szent Miklós – Saint Nicolaus – Santa Claus) napja December 6, ezért a magyar gyerekekhez ilyenkor jön. Kérdeztem Bobot, hogy akkor a karácsonyi ajándékot ki hozza, azt mondta, a csecsemő Jézus. Mármint a pofa, akit a keresztekre raknak mindig, csak csecsemőkorában. Kérdeztem, azért-e, mert akkor van a névnapja, de kiderült, hogy a szülinapja van akkor. Asszem, nem úgy hozza az ajándékot, hogy konkrétan körbejár, hanem inkább a születésekor történő csodák egyike az áldás. Viccesek ezek a muglik – egyeseket elégetnek, ha bűbájosságon kapnak, másokat meg szentnek kiáltanak ki, és évszázadokig imádnak érte.

Visszaadtam Shadowmannek a könyvét, megköszöntem szépen, mire rögtön elkezdett gyanakvóan pislogni, úgyhogy szükségét éreztem további hablatyolásnak.
- Egész tetszett, van a csávóban spiritusz, de a pofája elég nagy. Meg a stílusa is darabos kissé – magyaráztam, mire „kulturális támogatóm” gúnyosan vigyorogni kezdett.
- Honnan ismersz ilyen magyar cuccokat amúgy?
- Apám diplomata volt Bulgáriában, minden kelet-európai nyelvet megértek többé-kevésbé.
- Akkor vágod a cirill betűket is, meg minden? Úúúú, eredetiben olvasol Dosztojevszkij-t meg Bulgakovot? – lelkesedtem rögtön. Nem tehetek róla, na.
- Ja – felelte tömören, és kissé zavartan tán? Merlin tudja.
- Fene a bűrödet! – próbáltam ellensúlyozni az iménti rajongáshoz hasonló kitörést.
- Ó, mily’ kedves.
- Látod, most el is felejtettem, mit akartam beszólni az előbb.
- Nem én tehetek róla, ha szenilis vagy.
- Kösz, a hangulat kezd visszatérni, hátha eszembe jut.
- Ne fáradj – mondta erre, és már fordított is volna nekem hátat, amikor mégis beugrott, amit mondani akartam neki:
- Tudod, mit? Szerintem kicsit hasonlítasz a költődre.
- Mit nem mondasz – vigyorodott el erre extra gúnyosan. – Mégis miből következtetsz erre?
- Te is rögtön vagdalkozol, ha sértve érzed magad. És mintha nem is lenne ezt túl nehéz elérni nálad.
- Egyeseknek több tehetségük van hozzá, mint másoknak.
- Na, ez meg a másik: a nők iránt mutatott mély, néha már undornak tűnő megvetés. Vagy ezzel is csak engem tüntetsz ki?
- Nem, mind egyformák vagytok.
- Hmpf, kösz szépen.
- Például, csak, hogy reflektáljak, amit most csinálsz, az is tipikus női viselkedés.
- Mármint mi? A beszéd?
- Az is, de még inkább, amit hadoválsz. Elolvasol egy verseskötetet, és azt hiszed, ismered a költőt. Beszélsz velem két mondatot, és azt hiszed, ismersz. És persze rögtön levonod azt a nagyon megalapozott következtetést is, hogy egyformák vagyunk, mert a megfigyeléseid felületesek, túl általánosak, és többnyire a saját előítéleteidből táplálkoznak, amiket kiterjesztesz nagyjából mindenkire.
- Miért, nem hasonlítotok abban, amiket említettem?
- Talán, de legfeljebb azért, mert ezek a legtöbb emberre igazak.
- Azt ne mondd, hogy úgy beszélek, mint egy asztrológus.
- Azok szándékosan csinálják.
- Ha maguk is hisznek a marhaságukban, akkor nem. Amúgy meg te beszélsz, aki a fél emberiséget egy kalap alá veszed?
- Nem én, a természet.
- Nyilván ő is nő, mi? Természetanya.
- Szóval nem bízol az asztrológiában? Pedig biztos menne.
- Menne hát, bármelyik félművelt hülyének, még nekem is. De az még nem jelenti, hogy van is értelme.
- Akkor nyilván nem érint nagyon mélyen, hogy Ady 1877. november 22-én született – közölte fölényes mosollyal, mint aki annyira megsemmisített ezzel az infóval. – Most pedig megbocsáss, ideje valami értelmesbe fognom végre – tette hozzá fensőbbségesen (a görény), és elviharzott.

Ekkor már elég késő délután volt, de persze a sötét nem akadályozta meg Flintet abban, hogy taktikai megbeszélést tartson Bobéknak, ha már a rendes edzést abba kellett hagyni, szóval továbbra is egyedül lévén nem volt más választásom, mint eltöprengeni a hallottakon. Először is kénytelen-kelletlen detektáltam magamban jó adag elismerést, amiért ez a nagypofájú görény képes volt csak úgy szórakozásból megtanulni egy csomó idegen nyelvet, még ha a körülmények ösztönözték meg segítették is. Én csak a magyart beszélem, és az is csak úgy az ölembe hullott kb. Persze az, hogy csomó nyelven beszél és még olvasni is szokott, meg elég tájékozottnak meg intelligensnek is tűnik (rohadjon meg), az még nem ok arra, hogy ilyen lenézően viselkedjen, a nőkről alkotott nézetei pedig vérlázítóan szűklátókörűek. Nyilván dühből (mert ha használná azt a marhasok eszét, rájönne, hogy baromság), ami megerősíti korábbi feltételezésemet, hogy valaki/valami elvette a kedvét a nőktől úgy általában. Nagyon megüthette a bokáját – és ez most egy újabb szimpátiát keltő gondolat, nem lesz ez így jó.

Lágyulok, biztos a jó élet – a békülés Bobbal, meg a további kis haverok is… az emberi kapcsolatok megléte mintha tompítaná a gyanakvásomat meg a beszólásaim élét is. Elkényelmesedek, legyengülök, és a végén majd rózsaszín virágos mindenfélékkel rakom magam körbe. De vajon nem-e megéri, ha közben boldog vagyok?

Mármint tegyük fel, hogy megváltozom, kis csillámos, rózsaszín, kedves-nyájas plüssfigurává válok, az emberek tényleg szeretnek, és tényleg, őszintén boldog vagyok – akkor számít-e, hogy nem ugyanaz vagyok, aki mindig voltam? Gondolom, nem, de tudnék-e boldog lenni, ha nyálas plüssfigurává válnék? Vagy az önmegvetés nem hagyna élvezni az előnyöket? Hmmpf, ez ám a dilemma.

Mintha olyan nagy érték lenne, aki most vagyok. Kérdés, hogy vagyok-e elég idealista ahhoz, hogy tényleg jobb emberré akarjak válni. Meg persze, ha igen, sikerülne-e. Mondjuk ez is elég homályos fogalom, hogy „jobb ember”. Egy fokkal (höhö) világosabb a „jó ember”-nél, mert legalább van viszonyítási pont, hogy milyen nem, hanem annál jobb, de marad a kérdés, hogy mitől lesz egy ember jó? Hm, házi feladat.

*Egyes cimborák közreműködésével egy facebookos comment-thread (szép magyar szó) során választott név, eredetileg Frankenstein Teremtményének szánva