Az első kérdést illetően arra jutottam, hogy én a helyében megpróbálnám kikövetkeztetni előbb csak úgy deduktíve, kérdezősködés nélkül, mert semmi szükség rá, hogy bárki is tudjon róla, hogy firtatom a témát (azt az eshetőséget, hogy nem firtatja a témát, kizárhatom szerintem). És akkor esetleg végiggondolhatta, hányféle módon kerülhetett oda egy ilyen párduc: 1 – valaki bevitte – ki és miért? Mógus? Akkor már hamarabb ott lett volna (mint maga Mógus). Ha nem ő, akkor ki? Nem tűnik valószínűnek. 2 – valaki megidézte – ki, miért? Mógus? Az, mondjuk, lehet. Miért? Hogy megvédje saját magát? Netalán Piton Atyuskát? Nem tudom, mit tud Mógus gyanús viselkedéséről az öreg, és azt sem, hogy mit keresett ott egyáltalán. Hamarabb ott volt, mint Mógus, ez biztos, hiszen utóbbit követtem, és Vadert nem láttam eközben sehol. Tehát ő nem követte Mógust, hanem elébe ment, kérdés, hogy direkt őelébe, vagy valami tök más miatt ment oda, esetleg tudta, hogy valaki oda készül, de azt nem, hogy ki az. Mindenesetre hiheti, hogy Mógus idézte meg a párducot, védekezésül. Viszont meglepődött, mikor meglátott (annyira, hogy megharaptatta magát). Sosem próbáltam még famulust idézni, de erőteljes varázslat lehet, biztos igényel némi készülődést, meg erős koncentrációt, minimum. Ha Mógus egy ilyen komoly műveletbe kezdett volna, azt talán csak észrevette volna az öreg Kígyónyelvű, bár az is igaz, hogy a háromfejű kutyus eléggé le tudja kötni az ember figyelmét. 3 – a helyes megfejtés (valaki – név szerint én – animágiát használva odasettenkedett és beavatkozott az üzelmekbe). Szerintem, ha ezek mind eszébe jutnak, az utóbbi kettő között vacillálhat Jóatyám (de persze, mivel sokkal többet tud, mint én, valószínűleg még további eshetőségek is felmerülnek nála).

 

Ezen csodálatos következtetési láncolaton persze már pénteken végigrágtam magam, és az volt a következő briliáns gondolatom, hogy felmegyek a könyvtárba, és keresek valamit a famulus- vagy akármilyen állatidézésről. Aztán elkezdtem parázni, hogy az nem lenne-e gyanús? Úgyhogy előbb a jegyzeteimet és a tankönyveimet néztem át, hátha tanultunk már erről, csak nem emlékszem a részletekre. Persze beletelt másfél napba, hogy mindent átnézzek, és megállapítsam, hogy futólag volt róla csak szó, az SVK-könyvben, meg átváltoztatástanon az elővarázsolás törvényszerűségeinél.

 

Tehát félretettem a problémát, tanultam egy kicsit, és elkezdtem azon rágódni, mitől alhatott el az eb. Itt sokkal hamarabb zsákutcába futottam, tekintve, hogy egyáltalán nem tudtam megfigyelni a körülöttem zajló eseményeket, mialatt a rémkutyával küzdöttem – Merlinre, még azt sem vettem észre, hogy pár emelettel odébb lebontják az épületet, trollsegédlettel. Arról nem is beszélve, hogy nem láttam, Holló és Mógus mikor léptek le (sorsomra hagyva engem, ami nem volt szép – de talán ez a legbiztatóbb jel arra nézve, hogy nem sejtették, egy diákjuk van a dologban/párducbőrben).

 

Mindezek után már tényleg végképp nem tudtam magammal mit kezdeni, a feszültség viszont egyre nőtt bennem, mivel továbbra sem tudtam, sőt, még most sem tudom, hogy Jóatyám tud-e, illetve tervez-e valamit, és teljesen fölöslegesen kockáztattam a bőrömet Halloweenkor, hiszen afelől sem lettem okosabb ugyebár, hogy Mógus mit kavar (azon kívül, hogy „málnaszőrt”).

 

Egy szó, mint száz, feszült voltam, mondhatni ideges. Van egy régi szokásom ilyenkor, amit eddig csak otthon csináltam ugyan, de most annyira nem érdekelt már semmi (vesztem éreztem, „minden mindegy” hangulatom volt), hogy lementem a klubhelyiségbe, és látszatra nagy lelki nyugalommal (belül meg a felrobbanás határán) belefogtam szokott kis tevékenységembe. Ez a következőkből állt: papírrepülőket hajtogattam, majd néhány gyufaszálat pálcikaemberkévé változtattam, és beleültettem a repülőkbe pilótának. Elröpítettem őket, aztán rövid időn belül lőttem rájuk egy-egy kis szikrát. Ettől a gép kigyulladt, a „pilóta” pánikolni kezdett, és ha volt ejtőernyője (azaz, ha csináltam neki), akkor kiugrott. Ilyenkor igyekeztem a gyufafigura fejét még pluszban meggyújtani. Amikor sikerült, a kiskoma rángatózni kezdett, meg kapálózni, aztán „meghalt”, és ernyedten lógva ereszkedett alá a kandalló előtti asztalra, ami a fenti hadgyakorlat földi terepéül szolgált. Mire leért, kialudt a feje, persze, az „ejtőernyő” (szintén egy darab pergamen) pedig líraian ráereszkedett a „holttestre”, mintegy szemfedőül. Nem annyira tudom megmagyarázni, miért, de ez valahogy megnyugtatott. Lehet, hogy kissé szadista vagyok.

 

Mindenesetre nem sokáig gyilkolhattam békében az általam életre hívott figurákat, mivel az egyik nyomorodott prefektusfajzat, a nőnemű, aki egyébként is utál (naná, mért is ne tenné), rögtön megragadta az alkalmat, odajött hozzám, és elkezdett nekem prédikálni, hogy mit gondolok magamról, ez veszélyes, zavarom a többieket a tanulásban, blablabla. Körülnéztem, kábé csak elsősök és másodévesek voltak a közelemben, úgyhogy rájuk villantottam a szemem, és megkérdeztem, zavarja-e őket. Ők pedig, jó kiskölykök (=gyáva férgek) lévén tisztelettudóan azt hebegték, hogy „nem, dehogy”. Szóval jelentőségteljesen a prefektuscsajra néztem, és folytattam tovább. Ő persze izézett, hogy mi lesz a balesetveszéllyel, fel akarom-e tán gyújtani az iskolát. Mondtam neki, hogy amilyen csodálatosan nyirkos idelenn a levegő, már az is különös, hogy a kandallóban lévő fahasábok képesek égni, semmi más nem fog, mint ahogy az utóbbi negyedórában sem történt ilyen, amióta csinálom. A prefi persze továbbra sem tágított, hanem egyre hisztérikusabban pattogott nekem tiszteletről, meg kötözködésről, meg kötelességről, meg mit tudom én még, mikről. Aztán elhallgatott. Lehet ebben némi szerepe annak is, hogy a figurának, amit éppen különös kegyetlenséggel kinyuvasztottam, az ő neve volt az ejtőernyőjére/szemfedőjére írva. Rápillantottam (kb. először, mióta odajött hozzám), és felvontam a szemöldököm. Erre ő hápogott némit, felfújta magát, és kiviharzott a klubhelyiségből.