Bizony, most már „kettős lény” vagyok, mint a kentaurok, meg a hippogriffek, meg a sellők, meg a többi ilyesmi. Ősszel pedig nemcsak a magyar-énemnek van oka elmerülni a nemzeti érzésekben, hanem a brit énemnek is, Guy Fawkes miatt, tudniillik. De ez végül is talán nem akkora dolog, csak nem bírtam nem írni róla, ha már lekörmöltem a dátumot.

Ami viszont sokkal érdekesebb (és persze némiképp aggasztó is, hogyafenébene), hogy ma délután, mikor a pincefolyosón őgyelegtem, egyszer csak elém ugrott megint a kedves kis prefi barátném, és elkezdett nekem susogni. Olyasmit mondott iszonyúan túljátszott rosszallással a képén, hogy amúgy mellesleg ne nagyon ugráljak, mert látta, hogy Halloweenkor a harmadik emeleti folyosón futkostam, és persze neki, mint prefektusnak rögtön jelentenie kellett volna a dolgot, de még nem tette meg, a trollos kavarodás miatt, meg minden. Viszont most már nem húzhatja tovább, hiszen kötelesség, és hát az szent, mint ahogy arra a hétvégén is felhívta a figyelmemet. Nem értettem, minek várt ezzel ennyit, és meg is kérdeztem, hogy őrá nem vet-e rossz fényt, hogy napokig visszatartotta ezt a kiemelt fontosságú információt… nyilván felhúzta magát, de lehet, hogy kicsit gúnyosan is mondtam… minek olyan érzékeny mindenki? Szóval forgatta a szemét meg sóhajtozott, és közölte, hogy próbált már beszélni a Fekete Testvérrel, csak mindig elzavarta. „Biztos a fájós lába miatt van rossz kedve” – ennél a résznél muszáj volt egy kicsit röhögnöm, mintha máskor tüneményes modora lenne, azáldóját. No, sebaj, gondoltam, ideje lesz a lényegre térni, nyilván akar valamit ez a bűnözőzseni, még ha nem is igen ismeri a zsarolás protokollját. Szóval egyenesen ezt mondtam neki:
- Gondolom, nem barátilag akartál figyelmeztetni a közelgő végzetemre. Akarsz netalán valamit a hallgatásodért, vagy mi?
- Mire lennél hajlandó?
- Ha van ötleted, hagyjuk a körítést. Bökd ki, aztán eldöntöm, megér-e nekem ez az egész annyit.
- Jól van… – itt gondolkodást imitált, és próbált nagyon ravasz meg szadista fejet vágni, ami kezdett bosszantani, aztán nagy nehezen kinyögte – megcsinálod az összes leckém az év végéig, és a fennmaradó időben lesed minden parancsomat.

Ennél a pontnál kezdtem el hangosan röhögni. Bár csoda, hogy eddig is megálltam. Létezhet, hogy valaki még nálam is rosszabbul van szocializálva? Vagy mi más oka lehet, hogy ennyire nem ismeri a dolgok értékét? Persze lehet, hogy úgy gondolta, nincs veszteni valója, bepróbálkozik… mindenesetre rossz lóra tett, és úgy látszik, egy csipetnyi sütnivalója mégis van neki valahol, mert nem várta meg, hogy abbahagyjam a röhögést, hanem nagy mérgesen faképnél hagyott. Ez most még mindig nem egy gyönyörű barátság kezdete, úgy érzem.

Azért óvatosan körülnéztem, volt-e fültanúja a kis bájcsevejnek, nem hiányzik, hogy olyanok is tudjanak az ügyről, akik gyakorlottabbak a zsarolás terén. Úgy láttam, nem volt ott senki, de ki tudhatja? Reménykedem, és élezgetem a karmaimat. Csak később gondoltam bele, mekkora a valódi vesztenivalóm ebben az ügyben: ha Jóatyám veszi a fáradságot és meghallgatja a preficsaj mondanivalóját, lehetséges, hogy elkezd kombinálni. És ha rájön, mi történt, nem hiszem, hogy megköszöni. Lehet, hogy mégse kellett volna kiröhögnöm a libát. De tényleg nevetséges volt, amit kért! Ráadásul feltűnő is. Ennyi erővel ki is írhatnám a homlokomra, hogy titkolnivalóm van, különben mi másért ugrálnék a prefinek, akit eddig aláztam.

Végül is, elég sok a rés a pajzsomon, de ha szerencsém van, még megvédhet. Egyelőre nem csinálok semmit. Tegnap meg ma igyekeztem elfeledkezni a dologról, és úgy viselkedni, mintha semmi különös nem történt volna. Nem tűnt nagyon megerőltetőnek, és szerencsére általában mindenki szarik a nyomoromra nagy ívben, most kivételesen nem bánom. Viszont a Vén Varjúnak nem szabad szagot fognia, azt hiszem, ért a legilimenciához, egy pillanat alatt elvéreznék, ha faggatni kezdene.