Vicces egy hétvégém volt. Vagyis, ha jobban belegondolok, nem – ez mennyire szánalmas! Nagyrészt ugyanazokat a dolgokat csináltam, amiket mindig. Az egyetlen, ami miatt viccesnek tűnt, az az volt, hogy bármelyik pillanatban vártam Vlad vajda felbukkanását. De ezt most nem úgy értem, hogy számítottam rá, hanem szó szerint vártam! Komolyan, ez már mindennek a legalja, egy kilátásban lévő zsarolás a hétvégém fénypontja! Nem is tudom, sírjak-e vagy nevessek. Bár arra is nő bennem az inger, hogy csak úgy jól megüssek vagy megátkozzak valakit. Mindig ilyen agresszív voltam?

Na, mindegy, közben azért tettem-vettem, fötörtem össze-vissza, szokás szerint (ez annyira jó szó! A múltkor találtam egy régi novelláskötetben mint tájszót, azt jelenti „kelletlen mozgást végez”): tanulgattam, olvasgattam, zenét hallgattam… aztán ma olyan késő délután felé már „le is mondtam” az egészről és úgy döntöttem, kimegyek a parkba ködöt szagolni meg alkonyatot nézni (igen, tudom, giccses, de néha igénylem, mit tagadjam). El is indultam nagy lazán, és közben azon tűnődtem, vajon a pénteki kínvallatás rontott vagy javított Jóatyámmal való kapcsolatomon. Arra jutottam, rövidtávon kétséges, hosszú távon mindenképpen rontott, feltéve, hogy megtudja az igazat, ami előbb-utóbb úgyis be fog következni. Ha addig esetleg elnyerném a bizalmát, attól valószínűleg csak még rosszabb lenne, mert iszonyúan átverve érezné magát, és ő amúgy sem lép túl könnyen az ilyeneken. Mondjuk, meg is értem, én is ki lennék akadva… más kérdés, hogy az én haragom meg sértettségem elég könnyen elszáll, és aztán lehet, hogy bizalmatlanabb vagyok, meg nyeregben érzem magam, de alapjában véve képes vagyok felülemelkedni a dolgokon. Az ilyen fajtákon mondjuk. A súlyosabbakkal már nem tudom, mi a helyzet.

Szóval, hogy haladjunk is valamerre, bóklásztam kinn a parkban, élveztem, ahogy hűl le a levegő és formálódik a köd a bokám (térdem – végül is, amilyen törpe vagyok, majdnem mindegy is) körül, aztán a Rengeteg széléhez értem, és úgy döntöttem, felmászom egy magasabb fára, és onnan nézek szerteszét.

Így is tettem, és marhára élveztem a dolgot, ahogy a nap ment le, és mindennek megváltozott a színe, a sötétség, a hideg és a pára átvette az uralmat… kicsit olyan halálszerű az egész. Milyen vicces, hogy nincs olyan eseménysor a világban, legyen az fél perces vagy fél évezredes, ami ne ezt a születés-levés-halál körforgást követné. Kérdés, hogy mire fel. Mi van, ha az egész Univerzum ezt a kört futja? Miért keletkezett akkor már eleve? És mi van, ha aztán az egész kezdődik elölről? És esetleg tökugyanolyan lesz, mint a mostani? Vagy ha nem lesz ugyanolyan, mi késztetheti változásra, ha ugyanazok az erők mozgatják? A véletlen? Van olyan, hogy véletlen?

- Hallom, kihúztalak a csávából.
- Höhh, mi van? – természetesen a Vajda volt az, aki ily szellemesen megszólított; ott ült a szemközti ágon, én meg annyira belemerültem az öncélú filozofálgatásba, hogy észre se vettem a megjelenését. Persze lehetett ez a jó kis felbukkanós-eltűnős skillje miatt is.
- Ja, igen, köszönöm – kaptam észbe.
- Ugye, te sem gondoltad, hogy ennyivel megúszod? – vigyorgott kajánul, én meg nem álltam meg nevetés nélkül.
- Adósod vagyok, ezt akartad hallani?
- Jól van, akkor vedd úgy, hogy most be is hajtom.
- Mit akarsz? – sóhajtottam lemondóan.
- Kezdetnek azt, hogy mesélj el részletesen mindent, amit 31-én láttál-hallottál.
- Veled voltam, nem emlékszel?
- Ne szórakozz már, amit eddig tudok, az is bőven elég lenne ahhoz, hogy kicsapassalak innen!
- Miért, mit tudsz?
- Nem fogom az orrodra kötni.
- Kár. De nem lep meg. Jól van, gondolom, nincs más választásom. szóval, mikor Mógus berontott a nagyterembe azzal, hogy trollveszély van, észrevettem, hogy a kavarodásban Piton prof meglógott, aztán, amint szabadulni tudott, Mógus is. Kíváncsi voltam, mit ügyködnek, úgyhogy követtem őket, és láttam, hogy bemennek a tiltott szárny ajtaján, a harmadikon. Nem mertem bemenni utánuk, mert nem tudtam, hogy néz ki a hely, és be tudnék-e úgy menni, hogy ne vegyenek észre. Szóval megvártam, míg kijönnek – Piton akkor kezdett sántítani –, aztán visszamentem a klubhelyiségbe.
- Hazudsz – vágta rá rögtön, elég türelmetlenül. Nem tudom, zavaromban-e, de állandó baromkodhatnékom volt, úgyhogy színpadias ijedtséggel visszakérdeztem:
- Honnan tudod??
- Fejezd be a bohóckodást, komoly tétje van a dolognak, nem vagy képes felfogni?

Kicsit meghökkentett, hogy így felhúzta magát, úgyhogy elkomolyodtam, és összeszedtem a gondolataim. Honnan tudja tényleg? És azt honnan tudta, hogy ki kellett húznia a szarból? Ezt mondjuk hallhatta a prefitől. De megér neki annyit az infó, hogy ezért bemártsa magát? Hoppá, vagy esetleg neki se volt alibije? Nem jöttem rá, de úgy gondoltam, bepróbálkozom.

- Nem kell mondanom semmi többet neked. Igazad van, amit az előbb mondtam, nem a teljes igazság, de elég ennyit tudnod.
- Ennyire nehéz a felfogásod? Ne mondd, hogy annyira ostoba vagy, hogy még zsarolni se lehet!
- Lehetni lehet, ha van alapod hozzá, de neked nincs. Nem fogsz beköpni, mert akkor magaddal is el kellene számolnod.
- Mi? Miről beszélsz?
- Ne add az ártatlant, te is tilosban jártál akkor este.
- Jól van, igaz. Véletlenül hallottam a kis beszélgetésedet azzal a minden lében kanál lánnyal a folyosón, tegnap reggel pedig Piton kérdőre vont, hogy hol voltam. Nyilván a csaj mondta neki, hogy nem látott a többiek között, úgyhogy kézenfekvő volt, hogy téged is bemártott, szóval úgy gondoltam, két legyet ütök egy csapásra. De te csavaros eszeddel rájöttél a fondorlatra. Boldog vagy?
- Határtalanul.
- Tudod mit? Elmondom, amit tudok, úgyis arra voltál kíváncsi, te meg elmondod, amit te tudsz.
- És bíznál bennem annyira, hogy te kezdd? – vontam fel a szemöldököm.
- Sok újat úgyse tudok mondani.
- Jól van, kezet rá.
- Mi ez a parola-mánia? – dünnyögte, miközben kelletlenül megrázta a felé nyújtott kezemet. Fura ez a szó. Az egész mondat fura volt, mintha egy másik nyelven lett volna. BASSZUS, MAGYARUL MONDTA! És ez csak most esett le. Tudatosabban kéne használnom ezt a nyelvet. Egyáltalán hogy lehet nem tudatosan?

Na mindegy, a lényeg: elregélte, hogy ő is ott volt a folyosón, látta bemenni a profokat, aztán engem, amint „eltűnök” (ezek szerint elég sötét volt a folyosón ahhoz, hogy ne vegye észre, mivé „tűntem”), és aztán, ahogy egyenként kijöttünk. Persze, hogy elhallgatta a lényeget.

- Senki mást nem láttál? Semmi mást nem csináltál? – Erre csak a fejét rázta. Pedig ha tényleg végig ott volt…
- Tudod, mi van odabenn?
- Nem, ezért kérdeztelek.
- Szerintem hazudsz. Tudod, mi az, mert te hatástalanítottad.
- Mi van?! – Itt próbáltam a lehető legintelligensebben és mindentudóbban nézni, mint aki nem csak találgat újfent, és tádáá: működött!
- Jól van, igaz. Tudom, hogy egy háromfejű kutya van ott, és igen, én bűvöltem a zenét is.
- Zenét? Komolyan ettől aludt el? Király!
- Na, most te jössz.
- Várj, honnan tudtad, hogy zene kell neki?
- Tanultam, „bestiák ártalmatlanítása” órán.
- Így hívják felétek az LLG-t? Veszélyesebben hangzik, az biztos.
- Na, hallgatlak.
- Okéoké.

Ezúttal elmondtam mindent, ami történt, kivéve a párducságot. Ha magától nem vette észre, maradjon az én titkom. Persze, nem hagyta ennyiben.
- Magadra vontad a figyelmét? Hogyan? És miért? És hogyhogy Pitont megharapta, téged meg nem? És hogyhogy nem jöttek rá, hogy te vagy ott? – Na igen, ezt megint nem gondoltam át…
- Van egy trükköm, de nem szívesen mondanám el. Meg nem is biztos, hogy elhinnéd. Legyen elég annyi, hogy a tanáraink nem tudják, hogy én ott voltam, sőt, józan emberi számítás szerint azt se tarthatják valószínűnek, hogy egy diák volt.
- Miért, mit hisznek, ki?
- Nem mindegy?
- Hülyéskedsz? Erre megy ki ez az egész idióta beszélgetés, amit egyébként igencsak kezdek unni. Tudni akarom a trükködet.
- Senki sem tudja.
Majdnem senki – jutottak eszembe az ikrek.
- Mint ahogy a sztori többi részét se. Ha azt rám bíztad, ez már mit számít?
-„Rád bíztam”, milyen kedvesen mondtad. Na jó, tudod mit? Megmutatom, de csak, ha biztos lehetek benne, hogy senki más nem látja. Tudod, komoly tét, meg minden.
- Nem lát senki itt se.
- Hülye vagy, elég, ha valaki kibámul az ablakon… zárt tér kell. Egy szoba, amit beláthatok, és ellenőrizhetek, hogy tényleg senki más nincs ott. Még egyszer nem hagyhatom, hogy kifigyeljenek.
- Hálóterem?
- Mármint a tiétek?
- Oda könnyebb bemenni, de hozzád is mehetünk.
- Most szobára hívsz? – vigyorogtam. Erre rögtön gyanakvó, rosszindulatú fejet vágott:
- Tetszene, mi?
- Nyugi, hülyéskedtem, tudod, a helyzet adta. Én nem vagyok olyan lány.
- Hoogyne. Mind olyanok vagytok.
- Te meg egy bunkó. Na szevasz.

Fogtam magam, és lemásztam a fáról, nagyon felbosszantott ezzel, úgyhogy nagy dérrel-dúrral el is indultam a kastély felé, de persze ott volt a nyomomban, és megfogta a karom:
- Várjál már!
- Mire? Hagyjál!
- De mutasd már meg azt a naagy, titokzatos dolgot, amit ígértél!
- Hiába gúnyolódsz, mondtam már, hogy nem vagyok olyan – nevettem dühösen. Nem is tudtam, hogy ilyet lehet.
- A kedvemért lehetnél – felelte legalább olyan bőszen. Fura ez a fiú. Meg is lepődtem, úgyhogy megálltam, és belenéztem az arcába. Olyan volt, mint egy dacos ötéves. Vagy egy megbántott kamasz… Eszembe jutott valami, és megint nem bírtam ki, hogy ne blöfföljek:
- Nem tudom, ki bántott, de én nem ő vagyok. Úgyhogy megvethetsz továbbra is valamiért, amit nem követtem el, vagy bánhatsz velem emberként.
- Zsákbamacskára ultimátum?
- Ha csak amiatt viselkednél normálisan, amit mutatnék, akkor tényleg nem éri meg. Nem akkora szám.
- Oké, akkor hagyjuk.
- Hihetetlen vagy – csóváltam meg a fejem, és most már végleg otthagytam.

Mi a fene baja van ennek?! Én meg már majdnem elhittem, hogy normális.