Egyedül, megint egyedül, csak cseszem el az időt, nem tudok mit csinálni, nincs kedvem gondolkodni rajta, utálom már ezt a küszködést. Utálok a saját fejembe bezárva lenni, utálom ugyanazokat a köröket futni újra meg újra, elegem van! Jó lenne csak úgy megszűnni egy kicsit, nem létezni, feloldódni a semmiben.

Vagy legalább nem kimászni az ágyból. Amit ma megtehetnék, mert vasárnap van és semmi dolgom, de mégse tehetem meg, mert szobatársaim viszont vannak, és határtalan szükségét érzik, hogy visongjanak, csapkodják az ajtót, fel-alá rohangáljanak a szobában, stb. Nyilván. Úgyhogy felkeltem, kóvályogtam, és most itt ülök a könyvtárban és rinyálok írásban, amit szintén utálok, csakúgy, mint a spontán rímeket. Blöe. És fázom, és félig alszom, és ha bárki a közelembe jön ma, bántani fogom. Mondjuk feladat lenne, kiválasztottam a lehető legfélreesőbb zugot, senki se láthat, ha igaz. Legfeljebb akkor jöhet erre élő (vagy holt) lélek, ha pont ilyen rejtett zugot keres. Asszem, jelenleg az sem vidítana fel egy kicsit se, ha ily módon szembesülnék azzal, hogy nem én vagyok az egyetlen szerencsétlen nyomorult az épületben. Ezt már amúgy is tudom – drága Atyám is egyedül üldögél a szobájában valószínűleg, hacsak nem settenkedik valahol. Nem ártana tudni, miben SÁÁNTIKÁÁL, höhöhö, bár nem tudom, mit kezdenék az információval. Nyilván semmit. Az is lehet, hogy csak rajta akarja tartani a szemét a dolgokon, meg a népen. Elég paranoid a lelkem. Lehet, hogy vegzálnom kéne egy kicsit (jó szó!), tán még fel is vidulnék.

***

Kivételesen tettre váltottam a „kéné”-t, és tényleg meglátogattam a jó öreg denevért a barlangjában. Most meg próbálom feldolgozni az élményt. Nem valami felkészülten mentem oda, kopogtatás közben jutott eszembe, hogy tán tudni kéne mondani valamit, ha megkérdi, mit akarok. De nem voltam elég motivált, hogy ürügyet keressek, úgyhogy megmondtam az igazat, nevezetesen, hogy „beszélgetni”. Mire rám mordult, hogy „nem érek rá”, ami aktivizált kissé, nehogy azt higgye már, hogy ilyen könnyen lerázhat!
- Miért, mit csinálsz? – tettem a lábam az ajtórésbe. Tudom, klisé, de élveztem, mert őt jobban idegesíti, mint engem.
- Semmi közöd hozzá.
- Pedig lehetne. Beavathatnál kicsit jobban a dolgaidba, elvégre vér vagyok a véredből, meg minden.
- Mi ez a hirtelen feltámadt családegyesítési vágy? Ha akarsz valamit, mondd meg egyenesen, utálom a színészkedést.
- Mit nem? – morogtam erre, és már kezdtem lemondani az egészről, amúgy se tudtam igazán, mit akartam vele. Ő viszont, mintha varázsigét hallott volna, összébb vonta a szemöldökét és kinyitotta az ajtót, még intett is, hogy menjek be. Nofene! – gondoltam én, midőn beslisszoltam mögötte.

Leült az asztalához, oly módon, hogy a türelmetlen várakozás szobrát simán meg lehetett volna mintázni róla, ami azért is érdekes, mert orczáján a szokásos, semmitmondóan zord kifejezés ült, szóval pusztán a testtartásával produkálta eme összhatást. Én persze nem zavartattam magam, ráérősen körbenéztem – nem jártam arra az utóbbi két évben, de nemigen változott; még több ritka hulla uborkalében, kb. ennyi.

- Azok újak? – mutattam rá két különösen groteszk lényre. Erre olyan csúnyán nézett rám, hogy az még tőle is extra volt, úgyhogy inkább leültem vele szemben a székre, és bűnbánóan vigyorogtam.
- Tényleg csak beszélgetni akartam, semmi hátsó szándék – kezdtem. – De mivel úgy látom, magyarázatot vársz, ha leások egy kicsit a jobb híján lelkemnek nevezett dolog mélyére, biztos találok valamit.
Részéről szarkasztikus szemöldök-felvonás.
- Oké. Szóval… tudod, említettem Jóanyám levelét, nyilván emlékszel.
Szemöldök még összébb, baljós ajak-összepréselés.
- Nem akarok megint faggatózni, vagy ilyesmi, belátom, hogy ez nem így megy – tettem hozzá még mielőtt kizavarhatott volna. – Csak gondolkodtam, mert nem hagyott nyugodni a dolog, és arra jutottam, nem jó ez így, ahogy most van. Hogy semmi kapcsolatunk nincs egymással. Röhejes, látjuk egymást minden nap, mégse beszélünk soha. Nem bánom, ha megtartod a titkaidat magadnak, de jó lenne néha dumálni, vagy csinálni együtt valamit a hivatalos iskolai cuccokon kívül.
Szünet. Csönd. Feszengés (nyilván csak részemről).
- Mit gondolsz?
Ajkak még összébb, aztán nagy levegő.
- Azt, hogy ez csak egy újabb szeszély. Unatkoztál, idejöttél, mert nincs kivel játszanod. De emlékeztetnélek, hogy te magad voltál az, aki mindent megtett azért, hogy a – hatásszünet – kapcsolatunk idáig fajuljon. Bánod? Nem hiszem. Nincs időm a gyerekes játszadozásaidra, mondtam, hogy nem érek rá. Te is jobban tennéd, ha felnőnél, és fontosabb dolgokkal foglalkoznál. Tanulással, teszemazt.
Azzal lendületesen felállt, az ajtóhoz ment, sarkig tárta, és nem mozdult, amíg ki nem jöttem rajta.

Varrhatom a gombot.