Még mindig Móguson töröm az agyam. Ma is volt vele órám, teljesen ugyanolyan volt, mint bármikor máskor: halkan, kissé dadogva elmondta, ami a könyvben van a sebfakasztó átkokról (olyan átkok, amik vágó- vagy szúrófegyverként működnek, nyílt sebet okoznak); valaki megkérdezte, melyik védekezési módszert ajánlaná saját tapasztalatai alapján, amire zavartan motyogva felsorolta kb. az összes lehetőséget, amit a könyv említ, aztán hozzátette, hogy mégis az lenne a legjobb, ha félreugranánk az ilyenek elől, de elsősorban ne dühítsünk fel senkit annyira, hogy bántani akarjon minket. Ezen persze röhögtek, és Mógus szokás szerint úgy tett, mintha nem venné észre, hogy rajta szórakoznak. Aztán gyakoroltuk a nonverbális szarakodást, persze. Nem mondom, hogy Mógus viselkedése normális volt, de teljesen megszokott. Szerintem ez két dolgot jelenthet: a) olyan régóta szenved már attól, ami múltkor éjjel is kínozta, hogy nem is ismertem előtte (vagyis „mindig” ilyen volt); vagy b) nagyon jól színlel. Esetleg mindkettő. Bárhogy is van, nyugtalanító. Nagyon szenvedőnek tűnt a hangja. Ha valaki ennyire kivan, és alvajár miatta éjszakánként, és mindezt titokban tartja, az komoly problémákhoz vezethet, nem bírhatja ezt a végtelenségig… persze, lehet, hogy van valaki, akinek beszél róla… de ha így is van, úgy tűnik, nem elég.

Na mindegy, nyilván semmi közöm a tanárbácsi szenvedéseihez. De azért nem bírom ki úgy általában, hogy ne vizslassam aggódó-gyanakvó pillantásokkal a fejét… remélem, nem vette még észre.

Egyébként egészen összehaverkodtam a jegyzetpapíron társalgó kiscsajokkal. Tényleg fiatalabbak nálam. Tizenhárom évesek, harmadikosok Betty és Syssy is. Közben felbukkant egy harmadik kiscsaj is, aki „Kelly” néven fut, ő is az évfolyamukba jár. Betty griffendéles, a másik két csaj mardekárosok, és Syssynek Atyám a kedvenc tanára, ami jópofa, viszont némiképp aggasztó, hogy példaképnek is tekinti. Na mindegy, igazából szánom magam emiatt is, nem lehetek olyan szerencsétlen, hogy csak a fiatalabbak között találok barátokat… jaaa, de!

Segáz, most délután van, az óráknak vége, este csodálatos halloweeni lakoma lesz, embertömeg, kaja-hegyek, émelyítő. Tényleg ennyire el vagyok kényeztetve?

***

Jóég, jóég, jóég, a Merlin Szent Szakállában fészkelő kajadarabokra! Tiszta ideg vagyok, mint a mellékelt ábra mutatja. Mindenképp le kell írnom, ami történt, mert aggasztó, nyugtalanító, veszélyes, és persze, hogy nem hagyhatom a fejemben kavarogni, merengőm meg nincs. Nyilván jobban tenném, ha nem írnám le, mert ha véletlen elolvasná valaki, jó nagy szarba kerülhetnék. Ó igen, imádok veszélyesen élni!

Miután ekkora feneket kerítettem a dolognak, lassan higgadok, úgyhogy el tudom kezdeni az elején. Nagyban zajlott a csodálatos lakoma, elvileg minden tanár és diák ott volt, teljes idillben tömték a fejüket. Kivéve Mógust. Nem nagyon lehetett észrevenni a hiányát, mert valami furcsa oknál fogva eggyel kevesebb szék volt az asztalnál, a többi pedig el volt igazítva szépen, egyenlő távolságra. nem tudtam, mi lehet Mógussal, de a távolléte semmi jót nem sejtetett. Tartottam tőle, hogy felakasztotta magát, vagy kiugrott egy toronyablakból, vagy ilyesmi. Ünnepekkor amúgy is gyakoribb az efféle. Aztán egyszer csak jól rácáfolt a spekulációmra, mivel a lakoma közepén kivágódott az ajtó, és hogy, hogy nem, pont ő rohant be rajta halálra vált fejjel, és azt dadogta, hogy troll van a pincében. Aztán elájult. Nagyon színpadias volt, úgyhogy egy pillanatra meg is fordult a fejemben, hogy mi van, ha csak játssza. De persze rögtön szidtam is a hülye fantáziámat gondolatban, mert hát Mógustól nem áll messze az ájuldozás, de közben újra eszembe jutott az is, amin már korábban rágódtam, hogy jó színész lehet.

Szóval nem tudtam megállni, hogy ne színezgessem ki magamban, hogy Mógus igazából nem is egy szerencsétlen kabaréfigura, hanem egy ravasz, számító alak, aki valami nem egészen tisztességes céllal eljátssza a nyomit. Szórakoztatott az ötlet (Mógus mint kém!), és épp azon kezdtem agyalni, milyen hátsó szándéka lehetne. Közben észleltem, hogy a nép mozgolódik (az utasításokra persze megint nem figyeltem), és épp levettem volna a tekintetem Mógusról (mert ahogy elméláztam, rajta felejtettem), mikor észrevettem, hogy kinyitja az egyik szemét, és kisandít McGalagony kezei közül, aki pofozgatta (varázslattal nem tudta volna észhez téríteni? Namindegy). Mekkora sunyi már! Ez persze csak egy pillanat volt, aztán „felébredt” és megköszönte McGebedsznek az istápolgatást. Én közben bevegyültem a zöldcímeres tömegbe, de továbbra is szemmel tartottam Mógust. Láttam, hogy feltűnés nélkül kioson egy kis mellékajtón, úgyhogy igyekeztem észrevétlenül elsunnyogni, és követni. Nagyjából sikerült is, de közben feltűnt, hogy megint híja van a gyülekezetnek: a Denevérember, azaz Jóatyám nem volt sehol. Pedig vacsorakor még tutira ott ült az asztalnál, biztos ő is a kavarodásban oldott kereket. Persze arról se volt fogalmam, ő hova mehetett – az jutott eszembe, talán lekapcsolni a trollt –, de az azért furának tűnt, hogy rögtön két embernek is jól jött ez a cirkusz.

A lényeg, hogy kiosontam, és lábujjhegyen, tisztes távolból követni kezdtem Mógust. Remélem, nem vett észre; nem adta jelét. És most jön a legcifrább: a harmadikra ment, a tiltott részbe! Kicsit haboztam, hogy utánamenjek-e de annyira izginek tűnt ez az egész, hogy nem bírtam magammal. De azt azért semmiképp sem akartam, hogy felismerjen (márpedig nem tudtam, mi a helyzet az ajtó mögött), úgyhogy átváltoztam (most már teljesen simán megy!), és párducként lopóztam be. Amint betettem a lábam, fülelni kezdtem: a folyosó vége felől morgást, kutyaugatást és emberi kiáltozást hallottam. Persze! – gondoltam – A háromfejű kutya! Ami valamit őriz… de mi lehet az, és miért kell Mógusnak? Közben közelebb mentem, és az események felgyorsultak (nem annyira szeretem ezt, én inkább olyan agyalós-rágódós fajta ember vagyok, azt hiszem). Megláttam, hogy Apám felváltva ugrál el a kutya fejei elől (közben lődözte rá a kábító átkokat, de nemigen használt, az eb csak megrázta az adott fejet, és agressziózott tovább), amik felé kapdostak nagy, erős állkapcsukat csattogtatva, a háttérben pedig Mógus mintha az ebet igyekezett volna szuggerálni (Merlin tudja, miféle céllal). Apám, úgy tűnt, nem látta Mógust, vagy csak nem volt kapacitása foglalkozni vele. Elég kimerültnek tűnt, félő volt, hogy nem bírja már sokáig. Ha nem akartam, hogy kutyatáp legyen az öregemből – márpedig valami oknál fogva nem akartam – cselekednem kellett. Odakaptam a kutya egyik fejéhez, amivel épp harapni készült, és ezzel megakadályoztam, hogy megsebesítse Apámat, aki nem tudott volna kitérni előle. Azzal viszont nem számoltam, hogy a jó öreg Holló úgy meglepődik a láttomra, hogy egy pillanatra leblokkol… gyorsan összeszedte magát, én pedig a kutya teljes figyelmét magamra tudtam vonni, de még az a tizedmásodpercnyi fagyás is sok volt Apám részéről: az a rühös dög megmarta az egyik lábszárán. Nem tudom, mi lett vele, vagy mennyire súlyos a sérülése, mert onnantól kezdve eléggé lekötött az ebbel való viaskodás. Rá kellett jönnöm, hogy nem vagyok sem elég ügyes, sem elég tapasztalt az efféle hősködéshez: macska-egér játékot játszottunk, és párducság ide vagy oda, nem én voltam a macska. Annyi előnyöm azért volt a mezei áldozatszerephez képest, hogy nekem is voltak fogaim meg karmaim, de azt hiszem, nem sok kárt tudtam tenni velük a dögben, legfeljebb jól felbosszantottam. Nem tudom, meddig bírtam volna – lehet, hogy még addig se, ameddig Apám „civilben” –, de történt valami, és így megmenekültem. Egyszer csak, minden átmenet nélkül álmosodni kezdett az eb. Fura volt, mintha valaki altató varázst, vagy olyan bénító lövedéket nyomott volna neki, mint ami a mugli filmekben van: még próbált támadni, küzdött az alvás ellen. De végül is úgy tűnt, hiába – nagy nehezen a földre rogyott (egyenest a csapóajtóra), és horkolni kezdett.

Ezt látva gyorsan körülnéztem, és észrevettem, hogy amíg nagyban küzdöttem, Mógus és Vader nagyúr eltűntek. Nyilván akadt fontosabb dolguk is, de kicsit azért idegesített a dolog, semmivel se lettem így okosabb azt illetően, hogy mi a frászt keresett ott akármelyikük. És nagyon gyorsan elhúztak onnan. Aztán persze én se maradtam ott téblábolni, hátha megtalálnak; annál is inkább, mert arra is rá kellett eszmélnem, hogy iszonyat zaj jött már egy ideje valahonnan kicsit messzebbről. Biztos a troll… bár a pincéből lehet, hogy nem hallatszott volna fel ilyen hangosan, de hát ki mondta, hogy a trollok nem tudnak menni.

A zajra viszont csak akkor lettem figyelmes, mikor már abbamaradt, és furamód kedvenc kis ölebünk mintha a csend beálltakor kezdett volna ébredezni. Úgy döntöttem hát, hogy nem várom meg, tényleg felkel-e, inkább visszaváltoztam humanoiddá és lerohantam a klubhelyiségbe, amilyen gyorsan csak bírtam, és igyekeztem közben nem belefutni senkibe. Ennyiből szerencsém is volt, és jól gondoltam, tényleg a klubhelyiségbe lettünk visszaküldve (úgy tűnik, az iskolavezetés teljesen figyelmen kívül hagyta a tényt, hogy a troll állítólagos helyzete pont a pincében van, ahol a mi klubhelyiségünk is… nem hiszem, hogy előre tudták volna, hogy mégse itt van az a szörnyeteg, de simán lehet, hogy nem is bánták volna, ha megtizedeli a csúnya, rossz mardekáros bandát).

Nagyon remélem, hogy nem kezdenek el kutatni az után, hogy honnan került párduc az épületbe, és mit keresett a tiltott részben… bár nem hinném, hogy a történtek után Darth Vader annyiban hagyná a dolgot… szóval most rettegek, és fogalmam sincs, mit csinálok, ha esetleg meg találnak kérdezni erről-arról.