Ma volt az első roxmorts-szombat. Már nagyon rám fért. Hiába bazinagy ez a kastély, és még nagyobb a parkja, meg minden egyéb tartozéka, bezárva éreztem magam, mintha négy nyomorodott, egymáshoz nagyon közel elhelyezkedő fal között lettem volna. Hmm... most, hogy így ezen gondolkodom, talán az lehetett az oka, hogy ugyanazokat a pofákat láttam minden egyes nap. Bár ők is elég sokan vannak, és változatosak... de azért öt év és két hónap alatt eléggé meg lehet unni az összeset. Pláne, ha amúgy se mutatsz irántuk túl nagy érdeklődést, hehe.
Bár tény, hogy Roxmorts se akkora szám, és nem is igen tudtam mit csinálni ott, csak lézengtem. A gondolataim meg persze csapongtak. Lehet, hogy azért osztom be minden egyes percemet valami „értelmes” időtöltéssel, hogy ne érezzem, hogy egyedül vagyok, és ne unatkozzak? Hoppppáá, egy újabb eget rengető felfedezés, és mindez egy oldalon belül! Nagyon sziporkázom ma.
Azért jó volt sétálgatni kicsit, az őszi napsütésben minden olyan más. Mintha egy külön szemüvegen keresztül nézné az ember a dolgokat. Kár, hogy az egész menthetetlenül, giccsesen romantikus. Mint a természet maga. Ami akkor is jelen van, ha házak közt, macskaköves utcán sétálsz (a felhőkarcolók között az aszfaltdzsungelben már nem biztos, hogy ilyen határozottan felfedeznéd a jelenlétét, de szerencsére ritkán van alkalmam ellenőrizni ezt). Igen, a természet tényleg maga a romantika. Minden egyes átkozott tulajdonságával rendelkezik: giccses, naiv, egyszerű befogadni, mégis hihetetlenül változatos, az érzelmekkel manipulál, és ha akarod, sem tudod magad kivonni a hatása alól. Egyszerre ébreszt bennem csodálatot és megvetést. Hmpf, ebből is látszik, hogy valamennyire a része vagyok, de nem teljesen. Ezt a körülményt mindenesetre marha jól tudom hasznosítani arra, hogy kívülről figyeljek meg más embereket és dolgokat, aztán jól magamra vonatkoztassam az egészet. Mert „én vagyok az ómega, s az alfa”*... jobb híján.
Most is ezt műveltem, leüldögéltem egy padra, és nézelődtem. Igyekeztem a roxforti diákokat teljesen figyelmen kívül hagyni, őket már láttam eleget, ráadásul, ha észrevennék, hogy figyelem őket, még azt hinnék, hogy a személyük érdekel, meg a béna kis dolgaik. Fheh! Én vizsgálatot végzek, hehehe. És, hogy ne legyen parttalan az egész, ma arra koncentráltam, hogyan viszonyulnak roxmorts lakosai a falujukba özönlő diáksereglethez. Persze, van pár dolog ezzel kapcsolatban, amit megfigyelés nélkül is meg lehet állapítani: a jelenség (a diáksereglet rendszeres megjelenése) nagyon nem újdonság, valamelyest beletörődhettek már; sokaknak komoly anyagi jövedelmet jelentenek a kölkök; valamint ez is némi változatosság a csendes kis falu állóvizében. Itt viszont azt is meg kell említenünk, hogy Roxmorts, mint Anglia egyetlen muglimentes települése egyébként is elég sok látogatót vonz, akiktől simán „bezsebelhetik” a fent említett előnyöket. Szóval az egyetlen előre leszögezhető tény, ami eszembe jut, hogy biztos megszokták már. De attól még nem muszáj szeretniük. Úgyhogy figyelgettem, milyen képet vágnak a kisebb csoportokban császkáló diákok láttán a szatyros nénikék, a gyerekektől körülrajzott anyukák, a kertben dolgozgató apukák, a hóbortos vén tudós-mágusok, akik magukban motyogva, az orruk elé sem nézve cirkáltak az utcán, meg bárki, aki a látóterembe került. Persze, mivel jegyzeteket nem készítettem, ez nem volt igazi megfigyelés, és nem ért semmit, önnön szórakoztatásomat leszámítva, amely feladatát viszont egész jól betöltötte. Tök sokan forgatták a szemüket, meg vonták össze a szemöldöküket, hehehe.
Ééés amint így szemlélődtem, véletlenül megláttam valakit, aki pediglen engem szemlélt. Picit dühös lettem, de aztán inkább jókedvem lett tőle, arra gondoltam, milyen kis béna, ha még én is észreveszem. Inkvizítor volt az, naná. És a tény, hogy figyelget, valahogy (ki érti?) sokkal érdekesebbnek bizonyult, mint fantasztikus „vizsgálatom” (jut eszembe, Gyűlölt szavak listája – 9. projekt – tudom, hogy beletartozik a külföldi jövevényszavakba, de ezt még külön utálom), úgyhogy rövid gondolkodás után el is hagytam őrhelyemet, hogy teljesen óvatlanul és minden elővigyázatosság, stratégia, satöbbi nélkül szemtől-szemben, lőtávolságon belülre megközelítsem az ellent. Magyarul odamentem hozzá, no. Mondtam neki, hogy szia. Ő biccentett és morgott valamit, a szemébe sütött a nap és hunyorgott, nagyon jópofa volt. El is döntöttem, hogy megkérdezem tőle, hogy tudott így nézni, meg látni bármit, de előbb persze afelől tudakozódtam, mi a fenét tart rajtam oly’ érdekesnek, hogy szeréény személyemre áldozza a szabadidejét. Na jó, ez vicces volt, úgyhogy leírom szó szerint.
- Szia.
- *Morgás, biccentés*.
- Miért figyelsz?
- *Felhorkanás* Persze, pont téged figyellek.
- Ugyan, ne játssz már, követsz, figyelsz, nem először. Miért?
- Nem téged figyeltelek.
- Akkor kit?
- Az embereket.
- Mit figyeltél rajtuk?
- Semmi közöd hozzá.
- Ki hitte volna. És hogy tudtál így látni bármit, hogy a szemedbe süt a nap?
- Másfelé néztem.
- Aaha. Na jó, lásd, kivel van dolgod, megmondom, mit írj a titokban rólam készített jegyzeteid fölé *grimasz, kéznyújtás*: Susan Snape.
- *Szemforgatás, kéz kelletlen megfogása és rögtön el is engedése* Vlad Sable.
- Hmm... Vlad... *tűnődés, hamiskásnak szánt vigyorgás* bemegyek a Seprűbe inni valamit. Jössz?
- *Durcás fintor* Nem vagyunk haverok. *Sable out*
Azaz sarkon fordult, és határozott léptekkel otthagyott. Én meg vigyorogva megcsóváltam a fejem, és tényleg bementem a Három Seprűbe. Egész vicces fazon ez a Vlad. Fura neve van, most szokom. Különben is rá kellett, hogy jöjjek, az Inkvizítor nem illik rá, mégse olyan vallatós, inkább settenkedős. De akkor is fúrja az oldalam, hogy mi a frászt les rajtam. Biztos nem szórakozásból csinálja, lehet, hogy ki akar velem szúrni valahogy (mintha ezt nem oldanám meg magamnak amúgy is). De még mindig kérdés a miért. Mondjuk az is igaz, hogy túl gyanakvó vagyok, pedig tudom, hogy a jónép messze nem foglalkozik velem annyit, hogy bántani akarjon. De ez még így is gyanús. És ismerjük a bölcs mondást: „az, hogy paranoiás vagy, még nem jelenti, hogy nem üldöznek”.
A Három Seprűbe egyébként talán hiba volt bemennem. A fél Roxfort ott lézengett, tanárok és diákok egyaránt, ami azt jelenti, hogy egyrészt émelyítően zsúfolt volt a hely, másrészt olyan emberekkel volt tele, akikkel gyakran látjuk, és egyáltalán nem szeretjük egymást. Ott volt például Munroe is a bandájával, persze rögtön észrevett, amint beléptem, és bár nem néztem nagyon szét, megvárta, míg én is észreveszem őt, és akkor vágott látványosan undorgó fejet. Naccerű. A többiről inkább nem is ejtenék szót, ennyi épp elég volt belőlük. A drága „közösséggel” való konfrontáción kívül egyébként egész kellemes napom volt. Este olvastam Rejtőt, haláli jó tényleg. Most fejeztem be a Piszkos Fred, a Kapitányt. „Eszt a Warinst most mekkeresem, és a vasbottal kipuhatolom a fejit, hogy légüres tér van-e ott? Ezzel tartozom népemnek, és őseimnek, akik bizonyára letekingetnek néha rám a menyei toloncházból.” Ez hatalmas! Meg a „megfojtása következik”, hehe. De már ahogy kezdődik, az se semmi: Fülig Jimmy betér egy kocsmába azzal, hogy nem látták-e a kését, mert az kéne neki, mire egy fazon közli, hogy de bizony, ott van az ő hátában. Nagyon bírom ezt a fajta humort, hehehe. Bár itt-ott nehéz volt megérteni, mivel teljesen mugli környezetben játszódik, ráadásul talán a harmincas évek körül... de ez nem von le semmit az értékéből, sőt, nagyon eredeti hangulata van tőle. Holnap elkezdem a Piszkos Fred közbelép-et.
*Babits A lírikus epilógja című verséből
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.