Jajj, annyira boldog vagyok! Szokatlan módon rengeteg minden történt velem az utolsó szünet előtti napon. Megpróbálom az elején kezdeni.

Az órák olyanok voltak, mint minden óra a héten, és a szünetek is, persze: kapkodás az utolsó utáni pillanatokban, hogy javítsak abból, amiből rosszul állok; hogy beadjam a végsőkig halogatott házi dolgozatokat; hogy megtanuljam még azt a pár sort, amihez este már nem volt kedvem és/vagy erőm; hogy végiggondoljam, mit kell még elintéznem, mielőtt hazamegyek – a tetteket persze, már amit lehetett, délutánra meg estére halasztottam, ma reggel indult a vonat.

De mint minden évben, a hajtás meg a naggyon szigorú fegyelem mögött most is ott volt a tanárok és dráága diáktársaim arcán is az izgatottság, a várakozás, alig fértünk a bőrünkben. Kinn hullt a hó egész nap, és jégvirágosak az ablakok. Benn meg a szokásos karácsonyi csicsa-dömping: fagyöngyök, karácsonyfák, gyertyák a lovagi páncélokon... szerintem elég ízléstelen és giccses az egész, de a sok fenyő szép. Kár, hogy nem illatos. Naná, a lucfenyőt nem sokra tartják, vagy csak ezüstfenyő nő a Tiltott Rengetegben... na mindegy.

Kajázni persze nem sok időm volt se reggel, se ebédkor, de nem is tartottam igazán fontosnak, egyrészt az esti lakoma miatt, ami épp eléggé megterhelő, másrészt mert tudom, hogy Anyu megint egy hónapra elég kajakölteményt alkot. Mindig azt mondja, hogy idén nem fog annyit sütni-főzni, mint eddig, de mégis legalább annyit konyhaszolgálatozik minden évben.

Szóval az ebédszünetet arra használtam fel, hogy míg elrágok pár falatot, összeírjam a további teendőket. Nem azért, mert annyira precíz volnék (höhh!), hanem, mert így talán kevesebb az esélye, hogy elfelejtek valamit. Pontosabban, talán kevesebb dolgot felejtek el. Épp a havas mennyezet felé bandzsítottam, és a tollammal doboltam a pergamenen, nagyban agyalva, mit hagytam ki, mikor árnyék vetődött rám. Naná, bizony, ő az, aki mindig árnyékot vet, és vihart arat, hehehe. Drága Jóatyámra gondolok, természetesen. Várakozón ránéztem, de ő csak állt. Sőt, mintha kifejezetten álldogált volna. Ilyet még nemigen láttam tőle ezelőtt, pedig az utóbbi hetekben viszonylag tevékenyen részt vett az életemben.

- Segíthetek valamiben, tanár úr? - kérdeztem végül, és kivételesen (mert mégiscsak karácsony lesz, vagy mifene) elhagytam a szokásos gúnyos élt a megszólításból.
- Nos... arra gondoltam, ha ráérsz, és nincs ellenedre... – itt megakadt, lehet, hogy azért, mert a szemem kezdte megközelíteni egy csészealj méretét, gyorsan rendeztem is a vonásaim, nehogy ettől ijedjen meg – szóval mit szólnál, ha nálam töltenéd a szünet egy részét?
A mondat végét elhadarta, és a hangja is egyre inkább átment dörmögésbe, így csak sejthetem, de asszem, ezt mondta. Gondolom, nem kell ecsetelnem, mennyi ideig tartott felvakarni az állam a padlóról. Sokáig. Aztán újabb megpróbáltatás: úgy tenni, mint aki nem ugrik ki a bőréből, sőt, erősen fontolóra veszi az ajánlatot... mardekárosság ide vagy oda, ez utóbbi nem ment. Inkább vidám (=idétlen) vigyorral válaszoltam:
- Hogyne. Pontosan mikor?
- Mondjuk huszonhetedikén érted megyek, és... maradhatsz, ameddig kedved van, nekem nincs más dolgom.
- Megbeszéltük.
Erre már fordult is sarkon, de sajnos utána kellett szólnom:
- Professzor!
- Igen, Miss Snape? - nézett vissza felvont szemöldökkel.
- Addig is boldog karácsonyt! - vigyorogtam még idétlenebbül, mint addig.

Rajta persze semmilyen érzelem nem látszott, hiszen már túl volt a nehezén, hehe. Csak pislogott egyet, bólintott, és ment tovább, annak rendje és módja szerint. Izgis szünetem lesz! – gondoltam, de még magamhoz sem tértem igazán, mikor valaki mögöttem megköszörülte a torkát. Visszafordultam az asztal felé, és a hang irányába néztem. Ééés, tádámm, a kettesszámú nehéz eset... ööö, akarom mondani, érdekes személyiség az életemben, kedves Árnyékember barátunk nézett vélem farkasszemet, nyilván leült mellém időközben. Ha már annyira belejöttem a majomkodásba, rá is villantottam egy igéző vigyort.
- Szia! Hogy s mint? - kérdeztem... hát zavaromban, na. Most mit szépítsem?
- Hát ő? - intett fejével a távozó Kaszás felé.
- Nem jársz RAVASZ-ra bájitaltanból?
- Tudom, hogy ki – legyintett –, csak azt nem, hogy mi volt ez.
- Ugye azt akarod kérdezni, no nem mintha rád tartozna, hogy miért is hívott el a kedves professzor úr karácsonyozni? Mert a beszélgetés értelmét azért felfogtad, ugyebár – cukkoltam. Nem bírom kihagyni!
- Igen, azt – húzta a száját.
- Tudod, ő az apukám.
- Ha-ha.
- Tényleg! Olyan hihetetlen?
- Túl egyszerű, és túl gyorsan elárultad.
- Ajánlom figyelmedbe a Black Sabbath második albumát.
- Mit?
- Paranoid vagy – veregettem meg a vállát, aztán hozzá tettem még valami olyasmit, hogy a többi albumuk is jó. Nem, fogalmam sincs, miért csináltam, és arról sem, hogy miért beszéltem hülyeségeket – már megint. Ő nem válaszolt, csak nézett rám egy darabig.
- Hol töltöd a szünetet? - kérdeztem hirtelen felindulásból.
- Itt a suliban.
- Aha... hát akkor boldogat! - vigyorogtam még egyet búcsúzóul, és felálltam az asztaltól.

Integettem neki – sajnos; szoktam, ha zavarban vagyok –, és otthagytam. Utólag belegondolva, asszem, csak azért mondta meg, hogy itt lesz a suliban, mert meglepte a kérdés. Nem tudom, vannak-e barátai, vagy egyáltalán valakije. Sőt, most esett le, hogy azt sem tudtam meg, mit akart. Nyilván nem csak kihallgatni a magánbeszélgetésemet, és kérdőre vonni érte. Ehh... minden jel arra mutat, hogy ezt már nem tudom meg. Viszont nekem van egy meglepim a számára. Gőzöm sincs, mi jött rám, talán idén kezdődik az elmebajom (nem csak ez enged erre következtetni). Szóval készítettem neki egy kis ajándékot, és este meg is kértem az egyik manót, hogy juttassa el neki karácsony reggelre. Nem valami nagy dolog, vettem egy bögrét még múltkor Roxmortsban, keskeny, magas és fekete; meg festéket is (speckósat persze); és most festettem rá neki hópelyheket, meg megbűvöltem, hogy szállingózzanak. Tudom, nyáron hülyén fog kinézni, de legalább mindig eszébe jut majd, hogy karácsonyra kapta. Írtam mellé egy rövid idézetet is: „Könnyű azért szeretni valakit, mert megérdemli”*. Elég giccses, meg nyálas ezzel a szeretni-dologgal, meg bölcselkedős, de ez jutott eszembe róla, meg szerintem illik is a „kapcsolatunkra”. Nemigen vívtuk ki egymás rokonszenvét eddig, bár neki az elismerésemet sikerült. Mégis, asszem, hiányozna, ha nem találkoznánk többet... jajj, ezt most hagytam abba.

Egyébként nem láttam a nap további részében, és őszintén szólva nem is igen volt időm keresgélni, vagy akár gondolni rá, rengeteg tervezni- meg pakolásznivalóm volt. Meg hát ott voltak drága szobatársaim is, akik, amint kihúztam a lábam a szobából, telepakolták az ágyamat a kacatjaikkal, mert ugye nem volt nekik elég a hely a saját ágyukon, hogy szétosztályozzák a rengeteg göncüket meg kenceficéjüket. Az én számomra persze a legnagyobb problémát a könyvek jelentették. Örök dilemma, mert hát ugye, az értelem azt diktálná, hogy minél kevesebb cuccot hurcoljak oda-vissza, és hát minek vizet vinni a tengerbe, azaz könyvet haza. Igen ám, de amit épp elkezdtem, az itt van; és mi van, ha nem lesz kedvem azokhoz, amik otthon vannak; és így tovább. Eléggé a hangulatomtól függ, mit akarnék éppen olvasni, és ha nem áll rendelkezésre megfelelő könyv, nagyon szenvedek. Lehet, hogy függő vagyok? Új stréber-rekord lenne. Talán könyvtárosnak kéne mennem. Bár rendszerezni azért nem szeretek annyira. A könyv megmarad hobbinak, tán.

A témával viszont – mármint, hogy „minek kéne mennem” – muszáj lesz foglalkoznom a szünetben. Egyrészt szorít az idő, nyilván; másrészt meg elképzeltem, ahogy csöndben ülünk Jóatyám elnyűtt kis nappalijában, és megkérdezi, elolvastam-e már, amit adott, én meg azt mondom, hogy nem. Nagyjából eddig jutottam a képzeléssel, ez után végtelenített kínos csönd következett. Ha tehetem, ezt inkább elkerülném.

***

Még akkor is, amikor ma reggel felszálltam a vonatra, kavargott a fejem a sok mindentől, amit tervbe vettem a szünetre. Bob a haverjaival szállt egy kocsiba, én meg Syssyvel. Jól eldumáltunk, mindketten rá vagyunk kicsit kattanva a vámpírokra, úgyhogy volt beszédtéma. Megtudtam, hogy van egy állítólag kizárólag vámpírokból álló rockbanda is („Kárhozottak”), majd megpróbálok szerezni valamit tőlük, nem tudom, van-e kazettájuk. Syssy szerint elég depresszív zenét játszanak, de azért tán érdemes belehallgatni.

Valahogy délután felé átjött a fülkénkbe Bob meg az egyik haverja, a bandájuk dobosa (Timnek hívják, vézna, hosszú hajú, egérfülű gyerek), azt mondták, akarnak velünk is vegyülni. Kedves volt tőlük, mily’ cukik. Úgyhogy onnantól teljesen a zenére terelődött a szó, amit nem bánok, legalább volt alkalmam megkérdezni, vannak-e saját számaik, meg mi a nevük egyáltalán, meg ilyeneket. A néven folyamatos vita megy, nyilván, Bob szerint „A Magyar és a Mennydörgők” (amiből persze ő lenne a Magyar), Tim viszont ragaszkodott a „Boszorkányvadászokhoz” (nagy KISS-fan, mint kiderült, és számára a csajozás a bandatagság legnagyobb előnye). Elhívtak szilveszter estére valami helyre Londonba, mondtam nekik, hogy még egyikünk se múlt el tizenhét, úgyhogy nyilván nem engednének be. Azt mondták, nem gond, ismernek ott mindenkit, be leszünk engedve. Syssy persze rögtön kijelentette, hogy őt a szülei nem engedik el (szigorúan fogják, de mondjuk érthető is, még csak tizenhárom a szentem). Én meg mondtam, hogy majd megkérdezem. Nemigen ismerem az idevágó protokollt, mert nem nagyon jártam el eddig, de nyilván jelen helyzetben mindkét őstől engedélyt kell kérnem, lévén, hogy atyai felügyelet alatt leszek az adott időben. Remélem, elenged, különben megint rossz világ lesz.

No, most megyek aludni, holnaptól nagytakarítás, meg mindenféle itthoni munkálatok várnak rám, jön pár rokon az ünnepekre, úgyhogy riadókészültség, vörös kód, meg minden ilyen.

* Az idézetet egy ilyen pici idézetes könyvben láttam, egy bizonyos Feleki Lászlótól származik, akiről sajnálatos módon nem tudom, kicsoda. Igen, giccses és borzasztó, mint egy csomó más tizenéves cucc is ;)