Az utóbbi napokban úgy éreztem, Hollópapi került, mint a sárkányhimlőst, bár nála nehéz megmondani, hogy ez miattam volt, az általános emberundora miatt, vagy csak rengeteg volt a dolga – végül is, mondta, hogy elfoglalt lesz, azért is maradtunk a kastélyban. Tegnap nem is főztünk együtt (mármint bájitalt… se, de mást se, az is igaz), meg még csak az okklumenciát se gyakoroltuk, úgyhogy az adott időben jobb híján meditálni próbáltam, meg kiüríteni az elmém, meg ilyeneket, bár az meg rém unalmas így céltalanul.

Aztán ma végre gyakoroltunk, meg is lepődtem, mert annyira húzta magát a Vén Varjú, hogy azt hittem, az utolsó pillanatban még sikerül előjönnie valamivel, hogy lemondhassa megint. Az első alkalommal kicsit készületlenül is ért a dolog, nem tudtam megállítani a képeket, már ott tartott a sztori, hogy láttam Mógust meg Varjúpapit eltűnni a tiltott szárny ajtaja mögött. Épp csak sikerült visszanyernem a kontrollt, mielőtt engem is meglátott volna, párducalakban, ami nem kis problémát okozott volna most.

Kezdett már egy kicsit idegesíteni ez is – hogy képzeli, hogy ürügyként használja ezt a különóraféleséget arra, hogy kiszedjen belőlem dolgokat? Így marhára könnyű, ahelyett, hogy próbálná elnyerni a bizalmamat, és úgy kikérdezni, vagy valami… én is megtehetném ezt! Nyilván azért nem is akart legilimenciára tanítani, mit érdekelné, hogy csalok-e vagy nem, csak ellene ne használjam. Jogos is a gyanakvás, lenne egy-két dolog, amit én is szívesen kiszednék belőle, és ha neki lehet ilyen eszközökhöz folyamodni, nekem miért ne lehetne? – Ilyesmik jártak a fejemben, úgyhogy egy villanásnyi időre az is eszembe jutott, hogy ez most megint rosszul fog menni, mert messze nem volt üres az elmém, mikor elkezdett számolni. De ahelyett, hogy elbénáztam volna, ahogy villant volna fel megint a harmadik emeleti folyosó, megfordult a dolog, és más képek kezdtek jönni, amik nem az én emlékeim voltak – következésképpen az övéi. Fiatal volt, nagyjából, mint én most, és itt valahol a Roxfortban ugyanazzal a vörös hajú csajjal vitatkozott, akit már láttam a múltkor, és aki, úgy tűnt, most elküldte a fenébe. Aztán Jóanyámat láttam fiatalkorában, valamit mondott Apámnak kicsit félve, amitől ő kiakadt, Anyu meg elkezdett sírni. Aztán azt kiabálta, „nem is vártam tőled mást, de ne aggódj, nem kell a segítséged, egyedül is felnevelem! Még jobb is lesz, ha nem jössz a közelébe, nem hiányzik neki egy ilyen apa!”, aztán kiviharzott a szobából, ahol voltak, és rávágta Apámra az ajtót. Itt megszakadt a film, de elég is volt.

Kérdőn néztem a Varjúra, vártam, hogy esetleg elkezdi magyarázni, vagy valami – nem tudom, miért várok még mindig ilyeneket –, de a szokott pókerarcával meredt maga elé, még csak nem is nézett rám. Nyilván. Úgyhogy egyenesen megkérdeztem, ki volt a vörös. Semmi válasz. Még egyszer megkérdeztem, hangosabban, erre azt morogta, hogy egy régi barátja. Kérdem erre:
- Mikor voltak neked barátaid?
- Régen. Nyilván, mielőtt megszülettél.
- Azt ne mondd, hogy most miattam nincsenek, az elragadó modorod ellenére.
- Feleseléssel nem érsz el semmit.
- Szerintem nem nekem kéne küzdenem azon, hogy kihúzzam belőled a magyarázatot.
- Nem tartozom neked magyarázattal. Akaratom ellenére néztél bele az emlékeimbe.
- Talán akkor jobban kellett volna rájuk vigyázni, nem? Ez a hajó már elment, láttam, amit láttam, és biztos lehetsz benne, hogy nem fogom ennyiben hagyni. Igenis tartozol magyarázattal, nem vagyok teljesen hülye. Miattam szakítottál a vörössel? Azért, mert Anyu terhes lett velem? Erről van szó? Jogom van tudni. Ha nem mondod el, kiszedem Anyuból, de valami az súgja, jobb lenne neked, ha a te verziódat hallanám.

Csend. Egy darabig nézett maga elé összehúzott szemmel, aztán alig hallhatóan azt mondta, üljek le. Úgy is tettem, keresztbe vetettem a lábam, összefontam a karom, és ebben a szörnyen nyitott pózban meg lelkiállapotban vártam, hogy mit fog mondani. Először csak járkált fel-alá, aztán nagy nehezen, halk, színtelen hangon hozzáfogott:
- A vörös hajú nőt… Lilynek hívták. Már nem él, de valaha… nagyon közel állt hozzám. Általa ismerkedtem meg Édesanyáddal is – pillantott rám, de el is kapta a tekintetét rögtön.

- Anyáddal elég hamar rájöttünk, hogy nem illünk egymáshoz. Olyasmi idősek lehettünk, mit te most. Gyerekek. Áltattuk magunkat, meg egymást. Ő vigaszt keresett nálam egy szakítás után, én meg… mindegy. Lily nem örült, mikor megtudta, hogy szakítottunk, azt mondta, elüldöztem magamtól anyádat, és ha nem vigyázok, magányos, megkeseredett vénemberként fogom végezni. Azt mondta, nem tud rajtam segíteni, ha én nem segítek magamon. Korábban már előfordult egyszer, hogy elzavart, de gyerekkorunk óta ismertük egymást, jó barátok voltunk, úgyhogy később megenyhült. Az emlék, amit láttál… megint azzal jött, hogy nem akar látni többet. El akartam neki mondani, hogy sokat jelent nekem, meg akartam kérni, hogy ne küldjön el, de… nem tudtam. Még aznap este találkoztam anyáddal. Ő keresett meg engem – nézett rám megint, mintha biztos akarna lenni benne, hogy nem vágok közbe. Eszemben sem volt közbevágni.

- Megkeresett, és azt mondta, gyermeket vár. Én akkor már… nekem már… mondjuk úgy, hogy el voltam köteleződve egy olyan tanítómester mellett, aki nem tűrte, hogy bármi is elvonja a figyelmemet a közös munkától. Rájött volna, hogy családom van, és talán még bántott volna is benneteket. Ezt nem akartam. Anyád azt mondta, mindenképpen megtart téged. Én… megszakítottam vele a kapcsolatot. Meg kell értened, nem volt jövője… az egésznek. Jobb volt nektek nélkülem. Megtanultam az okklumenciát, hogy a mesterem ne szerezhessen tudomást a létezésedről. Aztán… később úgy alakult, hogy elhagytam őt, ellene fordultam. Még kevésbé mertem a közeledbe menni. Életed első néhány évében nem voltam jelen. Bánom, de így volt a legjobb. Csak így tudtalak megvédeni – itt megállt, rám nézett, a tekintete, arca kifejezéstelen, mint mindig.

Nem tudtam, mit mondjak. Töprengtem egy kicsit a hallottakon, aztán megkérdeztem:
- Szeretted?
- Ahogy mondtam, bonyolult volt a dolog édesanyáddal…
- Nem rá gondoltam. A vörösre. Lilyre. Szeretted?
Megint csend. Csak állt, lehajtott fejjel, úgyhogy ezt igennek vettem.
- Megmondtad neki valaha?
Alig észrevehetően megrázta a fejét.
- A mestered… a Sötét Nagyúr volt, igaz?
- Ezt meg honnan…
- Ki más lehetett volna? – vágtam közbe. – Egy mester, aki teljes elköteleződést vár, bánthatja a családodat, és később ellene fordultál. Időben is passzol. Mióta az eszemet tudom, itt tanítasz, talán akkor kezdted, mikor Ő elbukott. Mert már nem szolgáltad. Sötét Jegyed is van?

Megint nem szólt semmit, de a jobb kezével mintha a bal karja felé nyúlt volna.
- De nem az én kedvemért hagytad ott. Megtanultad az okklumenciát, magára hagytad Anyut és engem, de nem a Nagyurat. Már nem él, eh? Hadd találjam ki: a csodálatos Mestered megölte a nőt, akit szerettél, de sosem volt merszed bevallani neki… ezért átálltál a másik oldalra. Egy halott nő fontosabb volt neked, mint a saját, hús-vér, élő gyereked.

Felugrottam, és kirohantam a szobából, ki a lakrészéből, ki a folyosóra. Közben az járt az eszemben, nem is tudom, miért vártam mást. Már megint. Miért várok mindig többet? Hányszor veri még az orrom a szarba, mire megtanulom, hogy nem várhatok tőle semmit?