Semmi se úgy van, ahogy lennie kéne. Miért is lenne úgy?

Atyám megjelent ma reggel, teljesen valószerűtlenül hatott, ahogy kilépett a kis kandallónkból, mint egy vámpír napfényben. Nagyon távolságtartó-kulturált módon köszöntötték egymást Jóanyámmal, gondosan kerülve egymás tekintetét. Egyik újévi fogadalmam mindenképp az lesz, hogy kinyomozom, mi a frász történt közöttük, legalább hadd értsem már, miért ilyen kínos, ha nagyritkán találkoznak.

Aztán az Öreg rám villantotta a szemét, hogy kész vagyok-e, mondtam, hogy naná, erre nagy nehezen kinyögte azt is, hogy változás történt a tervben. Azt mondta, a Roxfortban kell maradnia a szünetre, mert van valami, aminek még nem járt a végére. Kicsit csillapította a felháborodásomat, hogy hozzátette, azt gondolta, eddigre már lezárul az ügy. Majdnem bűnbánónak tűnt. Majdnem emberinek… szóval nem kezdtem el balhézni, bár elég csalódott voltam. Nem volt nagyon kecsegtető a lehetőség, hogy idő előtt visszatérjek a suliba, ráadásul, akkor már mi értelme lenne később hazajönni még pár napra, aztán megint vissza a suliba? Jóanyámra néztem, amikor idáig értem a gondolatmenetben, ő meg szépen ki is mondta, amire jutottam, és arra bíztatott, hogy menjek csak, majd leszek még otthon a nyáron eleget. Végül is, igaz. Azért vizslattam még kicsit az arcát, hogy tényleg nem bánja-e, de hősiesen állta a sarat, úgyhogy mondtam neki, hogy írok majd. Többet, meg vidámabbat, remélhetőleg, mint szoktam, Pistikám.

 Mindezek után kissé vonakodva bár, de Atyámmal tartottam a kandallóba, hogy aztán a másik oldalon az ő roxforti lakrészében kászálódjunk elő. Nem az irodájában, ahova a félelemtől reszkető áldozatokat (= büntetendő diákokat) viszi, hanem, ahol konkrétan lakik, amíg a suliban van. Elég hasonló egyébként, azzal a különbséggel, hogy a padlótól plafonig érő polcokon nem élőlény-befőttek vannak, hanem könyvek. Piszok sok könyv. Át kell majd böngésznem őket, remélem, megengedi. Amúgy eléggé spártai módon éldegél Apámuram, semmi luxus vagy esztétikum, minden egyes cuccának praktikus haszna van. Szerintem még annak is, amiről elsőre nem gondolnám – nyilván csak nem tudom, mire jó. Nem túl kreatív vagy fantáziadús… de legalább nem is ízléstelen.

 Mivel ilyen bűntudat-közeli állapotot véltem felfedezni Varjúapónál, rögtön meg is kérdeztem, elmehetek-e Szilveszterkor Londonba bulizni. Erre hosszas faggatózás következett, hogy kivel mennék, milyen helyre, minek egyáltalán, stb. A helyről nem tudtam neki sokat mondani, és mikor mondtam, hogy Robbal mennék, és esetleg megkérdezhetem további részletekről, felvonta a szemöldökét, és megjegyezte:
- Mintha azt mondtad volna, Sable-lel jársz.
Erre persze el kellett kezdenem magyarázkodni, hogy találkozgattunk, de végül is nem járunk, Rob meg amúgy is haver. Méregetett egy kicsit, de nem szólt. Én meg kivételesen nem hablatyoltam tovább idegesen, főleg, mert nem jutott eszembe semmi, hogy mit mondhatnék. Végül azt felelte, meglátja, amitől majdnem megint kiakadtam, és elkezdtem győzködni, hogy ugyan már, bízhat bennem, tudok vigyázni magamra, nem keveredek bajba, Robot is ismeri, tudja, hogy megbízható, nem leszek teljesen egyedül. Erre ő, hogy nem biztos benne, hogy elég érett, komoly és felelősségteljes vagyok ehhez, úgyhogy adjak neki időt, hogy lássa, meg minden. Mondtam neki, hogy nem lenne túl jó, ha a következő pár nap vizsga lenne, erre ő, hogy ha tényleg olyan megbízható vagyok, akkor nincs mitől tartanom, meg erőlködnöm se kell. Na ja, nekem meg majdnem kiszaladt a számon, hogy nem magamban, hanem az ő pártatlan ítéletében nem bízom teljesen, de inkább ráharaptam a nyelvemre, és bólintottam. Mert ugye, más választásom nincs.

 Megkérdeztem, mond-e valami közelebbit az ügyéről, ami miatt a suliban kell maradnia, azt mondta, nem. Arra, hogy miért nem, csak morgott valamit, amit további nyaggatásra kiegészített azzal, hogy semmi közöm hozzá, meg amúgy is kényes, titkos, veszélyes. Megint csak majdnem megkérdeztem, van-e köze a zárolt részhez a harmadik emeleten, de aztán inkább tartottam a szám, nehogy felkapja a vizet.

 Ez így elég nyűgösen indult azért. Ő persze látszólag nem zavartatta magát (bár, ha egy kicsit is ismerem, magában már duzzogott is), pakolászott, aztán leült az asztalához dolgozatot javítani. Én meg szintén pakolásztam (van egy vendégszobája, ott fogok tobzódni, ami azért mégis más, mint csak simán visszajönni a suliba, a szokásos hálóterembe), aztán meg elkezdtem átrágni magam a pályaválasztós cuccokon, amiket adott. Kiderült, hogy lélektani fejtegetések, meg személyiségtesztek – nem olyanok, amik a Szombati Boszorkányban szoktak lenni, hanem rendes komolyak, amiket kutatások támasztanak alá, és kevésbé tudod előre, milyen választ kell adnod egy bizonyos eredményhez. Ami még érdekes, hogy mugli eredetűnek tűntek a dolgok (ami elsőre nem esett le, mert elég régi meg kaszvadt a könyv is, meg a tesztek is, de ahogy beleolvastam, semmi utalást nem találtam semmiféle mágiára). Érdekesek a fejtegetések is egyébként, akkor is el akarnám őket olvasni, ha nem akarnám a közvetlen önös céljaimra felhasználni. A könyv egy cikkgyűjtemény, abban a témában, hogy mitől lesz egy karrier sikeres, meg boldogító. Többféle megközelítésből vannak a cikkek, van, amelyikben rendes képletet alkottak rá („szocio-ökonómiai státusz”, elvárások, „saját képességekről alkotott percepció”, meg ilyenek alapján) van, amelyikben meg azon méláznak, hogy a lét kiteljesedése, meg a tudattalan, meg a szülőkkel való kapcsolat az anyaméhben még a születés előtt… meg persze a két véglet között még ezer másik. A személyiségtesztek meg olyanokat mérnek, hogy „mit tartasz fontosnak egy munkahelyen (hatalmat, stabilitást, légkört, stb.)”, „stressz-tűrés és -kezelés”, „introverzió-extraverzió”, meg hasonlók. Nyilván sose hallottam még ezekről, de marha izgisnek tűnik. Elsőre átrágtam magam a könyv nagy részén, aztán kellett egy kis szünetet tartanom, mert zsongott a fejem.

 Ekkor vettem észre, hogy már délután három. Hollóapó is pontosan ennyire belefeledkezett a munkálataiba, úgyhogy felkászálódtam a pamlagról, amin addig tanyáztam, nyújtóztam egyet, és megkérdeztem tőle, hogy akar-é esetleg valamit enni. Úgy késői ebéd gyanánt. Mire ő:
- Ilyenkor már nincs ebéd a nagyteremben. Egyébként sem terveztem itt hagyni csapot-papot.
Itt nem tudtam megállni egy fejcsóválást.
- Ezek miatt nem kell aggódnod, a lehetőségek száma végtelen – kezdtem a felvilágosítást. – Egy: Jóanyám küldött egy csomó sültet, rám sózta, mert nála nem fogyna el soha, úgyhogy van az. Lehet belőle szendvics, saláta, halottnémetkatona. Kettő: ha itteni kaját akarsz, felbattyoghatok a konyhába és kérhetek a manóktól valamit, nem kell megmoccannod se. Három: esetleg főzhetek, bár az időbe telne, meg nem gondolom, hogy tartasz alapanyagot meg edényt, meg miegymást. Vannak még továbbiak, nem fogom mind a végtelent felsorolni, adjál támpontot, és kitaláljuk.
- Milyen támpontot?
- Például, éhes vagy?
- Hm. Tudnék enni.
- Oké. Mit?
Síri csend. Tanácstalan? Makacs? Zavart? Sosem tudjuk meg.
- Jó, akkor nehezebbet vagy könnyebbet?
- Könnyebbet.
- Sósat vagy édeset?
- Sósat.
- Hideget vagy meleget?
- Meleget. Bár… lehet, hogy valami hideg is megfelelne, egy csésze forró teával.
- Jogos. Csirkés szendvics és tea?
- Rendben. De ne rakj bele túl sok húst.
Erre már bólogattam és indultam a Tanárúr lakrészéhez tartozó kis főzőfülke felé, de persze még utánam szólt:
- És cukor nélkül iszom a teát!
- Mintha nem tudnám – dünnyögtem erre magamban.
- Mit mondtál?!
- Azt, hogy IGENIS, FŐNÖK! – kiáltottam vissza, és munkához láttam, a Final Countdown-t dúdolva közben.

 Mikor elkészült a nagy mű, szépen letettem Mindenekatyja szendvicskéjét meg a teácskáját az asztalára, ő meg fel se nézett a cuccaiból, ahogy arra többé-kevésbé számítottam is. Szóval úgy döntöttem, hagyom enni, és amikor befejezte, kezdeményeztem, ismét. Nem mintha nem paráznék halálosan a kezdeményezéstől úgy általában, de hát ugye hegy, meg Mohamed, ez meg itt egy nagy fekete hegy, aki nem megy a másik hegyhez, úgyhogy összeszedtem a tányérját meg a csészéjét, hogy majd elmosogatom, és ugyanezzel a lendülettel elkezdtem nyökögni:
- Öhm… tudom, hogy el vagy foglalva, de… fogunk együtt is csinálni valamit?
Összevonta a szemöldökét, amiről nem tudtam, hogy reakció, vagy csak nehéz kiolvasni az aktuális nebuló kézírását. Aztán visszakérdezett:
- Mire gondoltál?
Höhh! Még azt is találjam ki.
- Nem tudom, van valami hobbid? Mármint pecázni nem sok kedvem van, de nem is nézel ki nagy pecásnak.
Itt lestem, hogy húzódik-e a szája széle, de Denevérapó pókerarca töretlen maradt.
- Nem sok időm van hobbikra. És nem, tényleg nem vagyok nagy pecás.
- Nem mondom, hogy kár. Már csak, hogy folytassuk a negatív mondatok sorát. De hát te hívtál el, mit gondoltál, hogy lesz ez?
Ennél a résznél történt, hogy megint beleestem a jó öreg Pitonpapi-féle csapdába, tudniillik, úgy éreztem, haladunk valamerre, mivel hogy felemelte nemes tekintetét a papírjaiból, és kegyeskedett rám nézni. Tudhattam volna már, hogy ilyenkor jön a csavar. És jött:
- Azért hívtalak el, mert nyaggattál, hogy töltsünk együtt időt, az iskolai kötelező elfoglaltságokon kívül. Megtettem az erőfeszítést, és még akkor sem mondtam le a programot, amikor világossá vált, hogy más dolgom van. Amiket a múltkor a fejemhez vágtál, arra engedtek következtetni, hogy neked van igényed, meg terved arra, hogyan töltsünk időt együtt. Én szakítottam időt. De ha mindent tőlem vársz, akkor lehet, hogy mégsem vagy olyan érett felnőtt, mint ahogy arról próbálsz meggyőzni.
Hmm. Ravasz, mi? Nem is ő lenne. De én meg nem is az ő lánya lennék.
- Éppen ez az, hogy úgy gondoltam, nem csak rajtam kéne múlnia, mit csinálunk. Mármint, nem feltételeztem, hogy nagyon érdekelnének azok a dolgok, amikkel én foglalom el magam, lévén gyerekes és éretlen dolgok, de ha akarsz, mondjuk, elkísérhetsz a bulira Szilveszterkor. Tökéletes alkalom arra, hogy jobban megismerjük egymást iskolai kereteken kívül, és megszűnne az aggály, hogy felnőtt kíséret nélkül megyek; csak azt gondoltam, időpocsékolásnak tartanád. Egyébként meg szeretek olvasni, zenét hallgatni, bájitalt főzni, beszélgetni… ezek közül az egyetlen, amit el tudom képzelni, hogy együtt csinálhatnánk, az a bájitalfőzés. Hacsak nem akarsz tanítani nekem valami újat, bár abban sem vagyok biztos, hogy a tanítás maga annyira a szíved csücske lenne, hogy szívesen csinálnád a szünetben is.
Ezt így nagyjából egy levegőre hadartam el, ő meg felvont szemöldökkel hallgatta. Aztán kicsit a gondolataiba merült, végül, nagy sokára megszólalt:
- Ha már említetted, van néhány bájital, amit el kell készítenem a szünetben, és nem bánnám, ha segítenél. Viszonzásul esetleg adhatok egy-két tanácsot a Felix Felicisedhez. Ami a… bulit illeti, megmondtam, hogy gondolkodom rajta. Tudom, hogy csak blöfföltél azzal, hogy menjek veled, de ráhibáztál, tényleg van jobb dolgom is. Az aggály viszont nem amiatt van, hogy felnőtt nélkül mennél, hanem leginkább, hogy minek mennél egyáltalán. Nem látom be, mitől jó szórakozás az ilyesmi.
- Te nem mentél koncertre, vagy hasonlóra tizenéves korodban?
Kínos csönd. Kicsit, mintha sötét gondolatokba merült volna a Vén Varjú. Tényleg, milyen fiatalkora lehetett?

- Egy dologban tévedtél – pillantott rám megint egy hosszú perc bambulás után. – Nincs ellenemre a tanítás, a tökkelütött tanítványok taszítanak. De te talán nem vagy teljesen reménytelen. Bájitaltanon nem teljesítesz rosszul, és mint a házfőnököd, tudom, hogy más tárgyakból is jó jegyeid vannak. De bevallom, nem világos, mit értettél azon, hogy „valami újat” tanulnál tőlem.
- Hát valamit, amit itt a suliban nem tanítanak! Biztos tudsz olyanokat.
- Mire célzol? – vette fel a vészjósló pozitúrát. Hirtelen eszembe jutott, amiket susognak róla, hogy feketemágus.
- Jaa, semmi sötétre nem gondoltam, csak valami hasznosra. Ha most kérdezek valamit, nem akadsz ki, és nem hárítod el?
- Kérdezz, és megtudod.
Ami azt illeti, ez több bátorítás volt, mint az elmúlt három-négy évben együtt, szóval kinyögtem:
- Te értesz a legilimenciához, igaz?

Na most figyelj (vagy ne, mondtam már, hogy ne olvass bele a naplómba. Lehet ám késleltetett is a következmény!): elkezdett nevetni! Rövid, száraz kacaj volt, az igaz, de!! Perselus Piton, a Bájitalok Mestere, az Apokalipszis Lovasa, etcetera, nevetett! Ide most hatszázhuszonnégy felkiáltójelet írnék, ha nem lenne semmi önkontrollom, de egy kicsit mégis apám lánya vagyok tán. Nyilván kiült a meglepetés (=sokk) az orcámra, mivel Hollóapu ímígyen szólott:
- Egyszer valaki azt mondta nekem, a sikeres nevelés titka, hogy a gyerek azt higgye, gondolatolvasó és mindentudó vagy. Sose gondoltam, hogy a saját lányomnál is beválik.
- Hmpf. De most komolyan, azt akarod bemagyarázni, hogy csak jó manipulátor vagy, és kész? Mármint, nyilván nem lebecsülendő, és elhiszem, hogy a diákok kordában tartásához nincs szükséged többre, de csak nem voltál mindig tanár. Vagy de? Tényleg, te alapból azt tervezted, hogy tanár leszel? Miért? És nem bántad meg? Nem tűnsz nagyon boldognak. Vagy az nem a tanítás miatt van?
- Egy kérdésről volt szó.
- Oké, egyszerre csak egy. Amire még mindig nem válaszoltál nyíltan.
- Rendben. Igen, történetesen értek a legilimenciához. De többnyire nem használom a diákjaimon.
- Többnyire… rajtam használtad már?
- Nem láttam szükségét.
Most rajtam volt a vigyorgás sora, hadd higgye a Vén Róka, hogy az égvilágon semmi titkolnivalóm nincs. Sálálááláláá, nyitott könyv vagyok, muhahaha. A vigyoromat látva még hozzátette:
- Eddig.
- Na, akkor hajlandó lennél tanítani?
- Mi a garancia, hogy nem használnád, mondjuk csalásra?
- Én nem csalok! Eddig se csaltam. Amúgy meg mi van, ha sötét erők ellen akarnám bevetni?
- Miféle sötét erők? Remélem, nem az ex-barátodra gondolsz.
- Miféle ex-barát? Barát se volt még eddig. Nem, hát sötét erők, azok mindig vannak, nem? Vagy azt mondod, nincsenek, és mindenki kedves meg jót akar, és szivárványt hány egymásra?
- Szivárványt hány?
- Hát tudod, ömleszti a mézesmázos cukiságot. Helóhogyvagy, jóhogyvagy. Jólnézelki, temégjobban, puszi-puszi, szercsilávcsi…
- Elég, ne folytasd. Ha tényleg mindenki ilyen lenne, szabad kezet adnék, hogy alkalmazz ellenük, amit csak akarsz.
- Hm, még jó, hogy nem te vagy a miniszter, nem sok szavazód maradna meg. Tudod, mit? Nekem elég, ha okklumenciára tanítasz, az végül is önvédelem, nem? Aztán esetleg, majd ha befejezem a sulit, kérek még továbbfejlesztést.
- Jól van. De ne hidd, hogy kesztyűs kézzel bánok veled, csak, mert a lányom vagy!
- Ugyan, álmomban se gondolnék ilyet. Akarsz egy kis zenét hallgatni?
- Inkább koncentrálnék, ha nem bánod. Egy napra talán elég ennyi kultúrsokk.

 Az este további részében befejeztem a karrieres könyvet, aztán elvonultam naplót írni. Remélem, hamar kezdjük az okklumenciát, menő.