Kezdek úgy állni a naplóíráshoz, mint azokhoz az esetekhez, amikor beszélgetsz valakivel majd’ minden nap, és még ha történik is valami, nem jut eszedbe, úgyhogy ha kérdezik, mi újság, csak annyit mondasz, hogy „semmi”, „csak a szokásos” vagy „minden rendben”. Nincs is már sok kedvem írni, de mivel ma jeles nap van (volt), nevezetesen boldogságos születésem napja (hogy nemzeti ünneppé avagy gyásznappá fogják-e nyilvánítani, még vita tárgya), úgy döntöttem, „megöregítem”, még ha nem is egy „főt téren”.

Nem volt valami izgis nap egyébként, bár annak is örülhetek, hogy nem volt különösebben szar se. Sőt, ha jobban belegondolok… na jó, elkezdem akkor az elején.

Szobatársaim persze ugyanazt csinálták, mint minden reggel – visongtak meg útban voltak, meg telefújták a pacsulijukkal a szobát, naná. Úgyhogy menekültem is ki, mielőtt még megfájdul a fejem. Mentem reggelizni, láttam Munroe-t (pedig továbbra sincs első órája, amennyire tudom), hosszan bámult rám, amit nem értettem, úgyhogy tettem felé egy olyan „miva’?” értelmű fejbólintást, mire elnézett másfelé. Azt gondoltam, biztos konfúziós bűbájt szórtak rá, bár ahhoz nem volt elég zavart, hogy elfelejtse, hogy nem beszél velem, szóval valószínűbb, hogy csak hülyén kelt fel.

Aztán megkaptam Jóanyám levelét, ami szerintem marha vicces lett ezúttal, úgyhogy bemásolom ide:

Susan Snape kisasszony kecses személyének, Rokszfórt, félemelet, natyterem.

Igen kedvelt 1etlen Magzattom!

Foggad szerettetel jó kivánsságajimat szülletés napod al kalmábul, kelt mint fent, sajátúlag.

Tíz Zen 6 ével ezzelőt épen 1 naggyob szem vedésen mentem +ül hoty Te mint dinasztijám 1etlen taglya és őrökössöm létre jöhesen, de meggértte. Közöss őseink is büszkén tekingetnnek Relyád a menyei toloncházból.

Reméllem, jól vaty, zárom kecses soraimat, minden jott!

Kelt, mint fent, királyi kezünk által,

Jóanyád (Süket Szülőd)

Plusz még az utóiratban hozzátette, hogy tekintsem a Rejtő-könyveket az ajándéknak, mert nem áll most annyira jól a bolt, és majd karácsonykor kapok valami új cuccot. Jogos – gondoltam, amúgy se vagyok nagyon rápörögve az ajándékokra.

Órákon semmi különös nem volt, a Vén Denevér persze egyáltalán nem mutatott a szokásostól eltérő viselkedést, pedig nem hinném, hogy elfelejtette volna a szülinapomat. Kérdés, hogy csak nem volt hajlandó foglalkozni vele, vagy esetleg üzenet jellege van a dolognak. Bár szinte mindegy is, ha nem foglalkozik vele, az is egyfajta üzenet.

Órák után meg úgy döntöttem, sütök tortát. Találtam múltkor a könyvtárban valami régi könyvben (mugli életmódról szólt a XIX. században, mugliismeretre kellett, referálok majd belőle) néhány sütileírást is, és a mellékletben még a recept is ott volt; gondoltam, lemásolom, és kipróbálom, milyenek. Szóval most láttam elérkezettnek az időt erre, annál is inkább, mert kívántam is valami jó sütit, meg szeretem is alkalomhoz kötni az ilyesmit.

Felmentem hát a konyhába, és mondtam a manóknak, hogy kénének a hozzávalók. Kicsit elcsöndesedtek, mikor megértették, hogy én akarom megcsinálni, mégpedig ott a konyhában, de aztán túltették magukat rajta, és bele is egyeztek. Persze végig lapos oldalpillantásokat vetettek rám, nyilvánvalóan nem tudták hova tenni, hogy ahelyett, hogy a készet kérném, én akarok dolgozni vele (meg az is lehet, hogy nem bíztak bennem a cuccaikkal, de nem tettem kárt semmiben, még el is takarítottam magam után, ahogy kell, szóval úgy láttam, megnyugodtak végül). Mikor kész lettem vele, megkérdeztem, kérnek-e, erre mind egyszerre kezdték mondani, hogy nekik, manóknak nem tesz jót a sok cukor, persze szívesen megkóstolnák, ha az nekem örömet okozna, de rosszul lennének tőle. Hát jó – gondoltam –, valószínűleg úgyse lenne elég.

Számítottam rá, hogy nemigen lesz „evőcimborám”, úgyhogy egész kicsit sütöttem, olyat, hogy ha véletlenül úgy alakulna, hogy egymagam kell elpusztítanom, ne kelljen kidobni. Nem csípom a pazarlást. Viszont még ha netalántán mindenki megköszöntene, akivel beszélő viszonyban vagyok itt, akkor is meg tudnám őket kínálni. Valamivel kisebb, mint nyolchüvelykes átmérőjű, vagyis jóval kisebb, mint a pálcám hossza (az kilenc és háromnegyed hüvelyk; meggyfa amúgy, szép mélybordó színe van, közepesen rugalmas és főnixtoll a magja – jó cucc).

Nem akartam látványosan körülhordozni a tortát a folyosón meg a klubhelyiségen, úgyhogy megpróbálkoztam azzal a bűbájjal, amiért már kiskorom óta irigyeltem a felnőtteket (hátha megértem már rá) – nevezetesen az, amikor csak úgy eltűntetnek meg elővarázsolnak dolgokat. Olyan alapnak tűnt, hogy azt hittem, az lesz az első, amit megtanulunk… háháhá. Akkor találtam meg, amikor előrelapoztam az idei átváltoztatástan könyvben. Persze non-verbális, úgyhogy megizzasztott egy kicsit, de asszem, kezdek ráérezni. Abban van a trükk (már ha rutinszerűen akarod csinálni), hogy ne mondd a varázsigét magadban se, mert akkor majdnem ugyanott vagy, mintha kimondanád. Csak koncentrálni kell és valahogy elkapni azt a pillanatot, amikor már határozottan ott van a fejedben, mit akarsz, de a szót még nem fogalmaztad meg – és akkor lendíteni a pálcát és szórni az áldást. Először csak a nagy asztalokon teszegettem odébb (a konyhában is van egy hosszú asztala minden háznak, mint a nagyteremben, úgyhogy a manók arra pakolják rá a kaját meg a terítéket, és onnan varázsolják föl), aztán, mikor már elég jól ment, leküldtem a hálónkba az ágyamra. Mindig be van húzva rajta a függöny, úgyhogy a kedves szobatársak nem láthatják. Még képesek lennének hozzányúlni az engedélyem nélkül, vagy megjegyzést tenni rá, mert persze egyáltalán nem lett tökéletes, kissé csámpásan néz ki, de finomnak finom, és elsőre igenis megteszi. Kakaós piskótatorta egyébként, réteges, és csokis-meggyes töltelék van benne. Vajas a krém, nincs benne tejszín, úgyhogy sokáig eláll. Abban az időben még nem találták fel a muglik a hűtőgépüket, úgyhogy kénytelenek voltak ilyeneket csinálni.

Még maradt valamennyi a délutánból, úgyhogy bementem a könyvtárba olvasni (neem tanulok én pénteken, pláne nem a szülinapomon). Úgy döntöttem, verset akarok – általában nem olvasok verseket, mert nem értem őket, de most kedvem volt töprengni rajtuk. Mondjuk már az is kihívás volt, hogy találjak egy verseskötetet, nem tart belőlük túl sokat az öreg Cvikker. Végül egy ilyen középkori izére akadtam rá, volt benne egy-két jópofa, gondoltam, hátha a többi is hasonló.

Aztán, amikor leültem vele, eszembe jutott, hogy az ifjakat is rég láttam már, úgyhogy előhalásztam az üzengetős pergament a talárom zsebéből (kezd már kicsit megviseltté válni), és láttam, hogy Syssy meg Betty már nagyban társalognak, szóval becsatlakoztam. Néha elolvastam egy-egy verset, amíg vártam a válaszukra, de főleg a velük való beszélgetés kötött le. Persze élőben nem tudtunk találkozni, mert mindenki nagyban tanul, meg vannak további barátaik, meg mittudomén, de az senkinek nem tűnik fel, ha a nagy munka közben egy másik papírfecníre írunk pár szót. Egész el is merültem a dolgokban, úgyhogy először észre se vettem, hogy leült velem szemben az asztalhoz valaki. Amikor aztán fölnéztem, láttam, hogy az a gyökér Sweely az, és nem örültem. Szerintem kivételesen látta is, mert visszább vett kicsit a vigyorgásból, mikor megszólalt:

- Helló, Suse… bocs, nem akartalak megzavarni… – itt szünetet tartott, gondolom, azt várta, hogy megnyugtassam, ááá, ugyan már, egyáltalán nem zavar, de én csak néztem rá, és vártam, hogy kinyögje, mit akar.
- Csak azt akartam mondani, hogy boldog szülinapot – azzal a kezembe nyomott egy kissé csicsás szülinapi üdvözlőkártyát.
- Ööö… köszi – motyogtam kényszeredetten. Nem nagyon tudtam mit kezdeni a helyzettel.
- Szívesen – bátorodott fel, naná, ez ő, gondoltam, semmi jelét nem adtam annak, hogy most ez jó pont lett volna, de ő bátorodik, és fog is, hacsak pofán nem vágom, de abból se tanul sokat sajnos.
- Mit olvasol? – erre szó nélkül feltartottam a könyvet, hogy lássa a borítót.
- Á, versek! Még a végén benő a fejed lágya és felhagysz ezzel a fiús viselkedéssel. Nem áll jól.
- Kösz szépen – morogtam, de közben fél szemmel az üzenőpapírt lestem, persze a többiek már kérdezgették, hova lettem, miért nem írok, úgyhogy gyorsan odafirkantottam, hogy egy gyökér gyerek tart fel.
- Mit írsz? – kérdezte a gyökér gyerek.
- Kijegyzetelem a verseket.
- Mi? Miért? – kérdezte, és már kapott is a papírért, hogy beleolvasson, de sikerült elrántanom előle.
- Jobb, ha nem nézed meg, ez nem egy olyan fiús dolog.
- Hát, te se lettél sokkal érettebb – mondta erre, és lelépett. Merlinnek hála.

A lányok persze tudni akartak mindent, úgyhogy nagy vonalakban elmondtam nekik, honnan van, és gyorsan hozzátettem azt is, hogy nem érdemel sok szót. nem tudom, ugyan, hogy ennyi elég lett volna-e önmagában, de szerencsére „befutott” Remy, úgyhogy el is terelődött a szó. Próbáltam megtudni tőle, mit csinált mostanában meg hogy mennek a dolgai, mert őt még ritkábban látom, mint a többieket, de nem volt túl közlékeny. Aztán egyszer csak Syssy ünnepélyesen közölte, hogy „azért gyűltünk itt össze”, hogy meg legyek köszöntve. És mind jókat kívántak nekem, tök cukik voltak. Azt mondjuk nem tudom, honnan tudták, mikor van a szülinapom, mert én az övékét egymástól (régebben ismerik egymást, mint engem). Sebaj, rendes tőlük, ez a lényeg.

Aztán persze előbb-utóbb el kellett köszönjek, mert Cvikker mama kirugdalt a könyvtárból, meg amúgy is jócskán vacsoraidő volt már. Úgyhogy lementem kajálni, bár eszembe jutott a tortám is, úgyhogy csak módjával eszegettem némi sósságot, hogy maradjon hely az édességnek. Kérdeztem a manókat még délután, hogy mit főznek, amire persze rögtön visszakérdeztek, hogy mit akarok, úgyhogy udvariasan javasoltam, hogy jó lenne valami könnyű, és mondjuk valami indiai, teszemazt bhaji, samosa vagy netalán dokhla… erre persze csináltak mindből, háromféle chutneyval, meg curryt is rizzsel, egyem szívüket. Jók ezek a cuccok, bár most elgondolkodtam, hogy a manók vajon mindent tudnak főzni? És tanítja őket valaki? Vagy úgy születnek, hogy vágják a témát? Elég ciki, hogy semmit se tudok róluk… Szóval nota bene, ne felejtsek el utána nézni kicsit ennek!

Visszatérve, még mindig nem volt vége a napnak, mivel ahogy beléptem a klubhelyiségbe, és indultam is rögtön a lányok hálótermei felé, megállított Munroe. Annyira meglepődtem, hogy csak pislogtam rá, ő meg tán zavarban volt, úgyhogy egy fél percig csak tátogtunk egymásra, aztán Munroe nagy nehezen összeszedte magát, és kinyögte:

- Van most pár perced?
- Öö… ja, van – feleltem hasonlóan összeszedett módon. Úgyhogy intett, hogy üljek le vele, aztán, mikor már nem tudott tovább fészkelődni, belefogott:
- Szóval... amit a múltkor tettél... tudod, hogy leállítottál minket, mielőtt Piton... öhm, Piton prof ideért... az... hát, rendes volt tőled, szóval... szóval kösz. És amit akkor mondtam, nem gondoltam komolyan, csak be akartam szólni.
Csönd. Úgy tűnt, befejezte, úgyhogy bólintottam.
- Oké. Szívesen. És sejtettem, hogy csak kötekedtél, nem vettem fel... nagyon.
- Nézd – folytatta –, az után a dolog után... tudod, vele... eléggé haragudtam rád, úgy éreztem, hogy visszaéltél a bizalmammal, meg minden...
- Nem volt jogom szervezkedni, meg rosszul is sült el – vágtam közbe.
- Az nem a te hibád, de még ha jól is sült volna el, ez nem jó módja annak, hogy elérd, amit akarsz, bármilyen jó szándék vezérel is. Ezt meg kell értened, mert nagyon nem lenne jó, ha még egyszer ilyesmi történne.
- Oké, igazad van. Én is sokat gondolkodtam ezen, és ugyanerre jutottam.
- Helyes. Viszont a szándékot attól még értékelem, és legalább, még ha nem is a legszebben, de le lett zárva az ügy. Én is kigyógyultam belőle, szóval, ha egyetértesz, fátylat boríthatunk a dolgokra.
- Az jó lenne – vigyorodtam el óvatosan, mire ő is felhúzta a szája sarkát.
- Már egy ideje rágódtam ezen amúgy, aztán úgy döntöttem, a szülinapod elég jó alkalom a nagy békülésre. Mert akkor most, tegyük hivatalossá, szent a béke, igaz?
- Szent hát, mint Merlin magasságos szakálla. De honnan tudtad, hogy szülinapom van?
- Édesanyádtól kaptam egy baglyot még régebben – vigyorgott erre.
- Na tessék – csóváltam meg a fejem –, és csoda, hogy kavartam, itt a rossz példa!
- Mindenesetre boldog szülinapot – nevetett Rob, és a kezembe nyomott egy pofás kis fekete dobozt.
- Hűha, köszi szépen – nyitottam ki. Tele volt kazettákkal, olyan címek voltak rajtuk, amiket nem ismerek (pl. Metallica, Iron Maiden, meg magyarok is – Auróra, CPG, HétköznaPI CSAlódások). Tértágító bűbáj van a dobozon, úgyhogy marhasok kazetta van benne, meg még a meglévők is beleférnek, és még marad is hely. Mindent tarthatok egy helyen.
- Fú, ez nagyon király, köszi szépen! – lelkendeztem, és azon kezdtem agyalni, hogy viszonozhatnám a törődést, aztán eszembe jutott a torta.
- Na várj! – kiáltottam fel, aztán jóval halkabban azt is hozzátettem, hogy „remélem, sikerül”, és megpróbáltam odavarázsolni a tortát az ágyamra a klubhelyiségbe. Elsőre nem jött össze, kicsit meg is ijedtem, hogy nem-e máshol kötött ki a cucc.
- Mi van, mit ügyködsz? – pislogott Rob is.
- Várjál, várjál – morogtam, tettem ég egy próbát, és ezúttal sikerült.
- Ügyes, most tanuljátok?
- Á, előrelapoztam. Na, kérsz tortát?
- Naná.
- Ó, de kés is kéne, mi?
- Azt hadd szerezzek én – vigyorgott erre, és könnyedén megcsinálta, amivel én ott erőlködtem, persze. Meg esze is volt annyi, hogy tányért meg villákat is előtüntetett. Úgyhogy jól megkóstoltuk a tortát. Elég jó lett, büszke vagyok.
- Mondd majd meg anyukádnak, hogy nagyon finom a torta – mondta Rob is.
- Oké, megmondom, büszke lesz rám.
- Miért, hogy adtál belőle?
- Nem, hanem, hogy megsütöttem. – Erre jól megnézte a villáján lévő falatot, meg a vágatlan nagy darabot is.
- Tényleg te csináltad?
- Most már lassan elég lesz a csodálkozásból.
- Bocs – nevetett –, csak nem tudtam, hogy sütsz. Nem annyira passzol a keménycsaj-imidzsbe.
- Milyen keménycsaj-imidzs?! Megváglak!
- Tessék!
-Pff. Amúgy meg nem is sütök, ez volt az első. De lehet, hogy rákapok, nem rossz.
- Első próbálkozásnak... de ha komolyan ezzel akarsz foglalkozni, van hova fejlődnöd, elég csámpás a cucc.
- Arra még tán jó, hogy betömd vele azt a nagy szádat.

Egész későig elbaromkodtunk, és most ez megint tök nyálas, de a társaság, meg a kibékülés, meg az, hogy rögtön így pofátlankodott velem sokkal jobban esett, mint az ajándék. De azért az is király, persze (most is hallgatom – Iron Maideeeen! Yeah).

Na, és mivel már késő van, és kezdenek csámpázni a soraim, inkább lefekszem. Ja, és jobban belegondolva, eléggé fasza volt a mai nap.