Említettem a múltkor azt a kis hülyeséget a roxfortos kvízzel, meg az üzengetős papírokkal. Eleinte szánalmas időtöltésnek indult, és folyamatosan szapultam magam érte, hogy mi a fenét csinálok tulajdonképpen, de most mintha kezdene valami érdekes és enyhén nyugtalanító dolog kibontakozni belőle.

Mostanában már csak akkor vesszük igénybe a papírt, ha ott akarjuk megbeszélni, hol találkozzunk élőben, elég sokat lógunk együtt – ami nagyon fura nekem egyelőre –, kivéve egyikünket, „Kellyt”, amit sajnálok, mert egyelőre ő a legszimpatikusabb. Eddig – pontosabban máig – csak a jegyzetpapíron érintkeztem vele, ahol mindenféle, gondolom kitalált történeteket irkált, saját magával a főszerepben. Szórakoztató volt, de azért kicsit fura is. Viszont messze neki van hármuk közül a legjobb humora. Na és ma, valami különös csoda vagy a bolygók megfelelő együttállása folytán mégis megjelent a megbeszélt helyen és többé-kevésbé a megbeszélt időpontban, így lehullt az identitását övező misztikus fátyol, és megtudtam, hogy Remy Potterről van szó, életnagyságban. Fura volt ez is, persze, még furább, de azért elbaromkodtunk, csak aztán komolyra fordította a szót, és valahogy, mielőtt még észrevettem volna, nagyon komoly lélekkiöntős beszélgetés lett az ökörködésből. Elmesélt egy csomó mindent a szüleiről – azt mondja, az apja Mindenki-Tudja-Ki-Csak-Senki-Nem-Meri-Emlegetni, hiszem is, meg nem is, egyelőre; az anyja pedig Lily Potter, ami megint csak egy csomó megválaszolatlan kérdést meg kétkedő tekintetet hagy maga után. Azt is mondta, hogy Potter örökbefogadta és a nevére vette, de ő gyűlöli, meg a féltestvérét is, és az igazi apját szereti. Ami miatt pedig szóba jött a téma, az az, hogy érzi az apja jelenlétét a kastélyban. Aggasztó ez az egész, nem igazán tudom megállapítani, hogy szórakozik velünk, valami fura szerepjátékot játszik, komplett őrült, vagy ne adj’ Merlin, igaza van…

Mindenesetre kérte, hogy váltsunk témát, nyilván nincs ekkora mértékű kitárulkozáshoz szokva, szóval kínomban feldobtam a Mógussal kapcsolatos aggályaimat. Rögtön elkezdtünk közösen agyalni, meg találgatni, mi lehet a problémája a turbános fejűnek, de persze ehhez sem jutottunk közelebb. De azért jó volt egyszer nem egyedül pörögni rajta.

Aztán persze Bettynek is elő kellett adnia valami drámai történetet magáról, amit szintén hittem is, nem is, úgy érzem, mintha szeretne kicsit túlozni, hogy jobban figyeljenek rá. „Syssy” (akit eredetileg Sylviának hívnak, de szerintem akkor is sok a két ipszilon) viszont, azt hiszem, nem ilyen. Elég könnyen kötődik, és úgy láttam, szívből aggódik mind a két lány miatt.

Nem tudom, mi lesz ebből az egészből, eddig is hülyének éreztem magam miatta, de így, hogy komolyabbra látszik fordulni, most már olyan, mintha felelős is lennék értük valamennyire. Elvégre én vagyok a legidősebb, vagy micsoda… nem mintha alkalmasnak érezném magam bármiféle felelősség vagy nagytestvér-szerep vállalására.