Ma órák után elhatároztam, hogy megpróbálom megfőzni a Felix Felicist. Már egy ideje szemezek vele, csak marha nehéz, sok hozzávalója van és sokáig tart, úgyhogy hosszabb távú elkötelezettséget jelent. Ma viszont úgy éreztem, kihívásra van szükségem. Bobnak edzése van, mint mindig, a kiscsajok fiúznak (ehh…), én meg teljesen elszoktam a régi tevékenységeimtől, amiket azelőtt űztem, hogy ilyen veszettül nyüzsgő szociális életre tettem volna szert.

Persze többnyire nem is volt kedvem olvasgatni vagy gyújtogatni, a parkban való kóválygáshoz meg kissé hideg van már. De bájitalt főzni majdnem mindig van kedvem – azzal meg az a gond, hogy észen kell hozzá lenni, és mostanában nehezen megy a koncentráció (nyilván fáradt is vagyok, meg minden).

Ma viszont nem volt sok órám, és viszonylag frissnek éreztem magam, meg hát a jól bevált módszerhez akartam fordulni: kipróbálni valami nehezet, és ha jó lesz, ott a sikerélmény. Ha meg nem, hát túl nagy falat volt, azon nem bánkódom sokat.

Szóval jól elindultam a bájitaltan terem felé a könyvemmel meg a kis batyummal (nincs meg minden hozzávaló a szertárban, úgyhogy vittem sajátból), és amint odaértem, látám ám („… hogy egyenest a karanténba” – neeeem), hogy valaki már volt ott, mégpedig a Feketeköpenyes Igazságtalanság-osztó, személyesen. Azaz Jóatyám. Én persze nem hátráltam meg, bemasíroztam, és kis töprengés után úgy döntöttem, kommunikálni fogok (ahelyett, hogy egy szó nélkül hozzáfognék a munkához, ami szintén merésznek és csábítónak tűnt). Valami ilyesmi lett a dologból:
- Üdv!
Morgás.
- Mit főzöl?
- Ne zavarj.
- Jól van, elnézést.

Azért persze megnéztem, milyen hozzávalókból dolgozik, sőt, még az üstjébe is bele mertem sandítani, hogy lássam, mit forral, haha. Miután mindezeket szemügyre vettem, sötét gyanú kerített hatalmába, miszerint Vakapám esetleg Veritaserumot kavar ottan (és nem málnaszőrt… de azért habzott). Amiről persze olvastam már rengeteget, és nyilván iszonytatóan bonyolult, nagyfokú koncentrációt, precizitást és még gyorsaságot is igényel (főleg ez utóbbi miatt nem is álmodom arról, hogy kipróbáljam).

Éppen kavarta (mint fent), és úgy rémlett, utána nincs túl sok ideje, míg a további ötféle cuccot hozzá kell adnia, szóval csodálkozva konstatáltam, hogy még semmi sincs előkészítve. De már ott voltak a dolgok az asztalon, úgyhogy szó nélkül hozzáfogtam, és elkezdtem őket hámozni meg aprítani, igyekeztem olyan sorrendben, ahogy logikusnak tűnt belerakni őket a főzetbe, de hát nagyképűség lenne azt állítani, hogy ezt csak úgy hasból megállapíthatnám, vagy, hogy emlékeznék a receptre pontosan. Atyám persze recept nélkül dolgozik, mint a házi vajákos, de úgy gondoltam, így is előrébb van, mint ha rá se bagóznék. Lestem közben, mert nyilván észrevette, mit művelek, de nem reagált, nagyon bele volt esve a kavarásba. Mire végzett vele, az utolsó darab macskagyökeret aprítottam, de persze volt még mit csinálni, csak azt a kettőt többféleképpen lehet használni, és amiben nem voltam ezer százalékig biztos, azt inkább hagytam. Nem ildomos pluszmunkát csinálni, meg pazarolni; pláne, ha nem muszáj.

Egyszer, amint végzett, rám nézett; elkaptam a tekintetét, ahogy vette le rólam éppen, de persze a pókerarc maradt, hang nélkül elkezdte porrá törni a holdkövet. Aztán, amint befejeztem a gyökeret, halkan mormogva odaszólt nekem, hogy belezzem már ki a piócákat (a piszkos munka, persze, de nála már ez is nagy szó), amit meg is tettem, és egy ferde pillantásából (meg nyilván, mint a tanárom, ismeri a munkámat) tudta, hogy használható az eredmény.

Úgyhogy ahogy elkezdte adagolni a főzetbe a mindenféléket, adott még feladatot! Szóval végül is egész este a keze alá dolgoztam – hosszadalmas volt ez a főzet (vagyis ez a fázisa, mert van neki ezer, nyilván), már majdnem takarodó volt, mire végeztünk. Úgy nézett ki, még napokig állnia kell majd. Ahogy pakoltunk el, meg is kérdeztem tőle, nem-e segéddel kéne ezt csinálni, mert nehéz elképzelni, hogy egy ember egymaga képes legyen rá. Mire azt válaszolta, hogy „de”. Nyilván a fejébe vette, hogy neki egyedül is megy, és végül is lehet, hogy emberfeletti erőfeszítések árán még meg is tudta volna csinálni, amilyen makacs.

Aztán kis csend után azt is meg mertem kérdezni, otthagyhatom-e a cuccaimat a tárolószekrényben, mert úgyis megyek vissza reggel. Bólintott. Újabb pár perc szünet. Aztán megérdeklődte a fogai között, hogy ’mert amúgy mit akarok majd főzni’. Én meg zavarba jöttem, miért ne, és azt feleltem, hogy inkább nem mondanám el, mert – és itt majdnem kicsúszott a számon, hogy „mert ki fogsz röhögni”, de még időben rájöttem, hogy ez elképzelhetetlen, szóval azt mondtam inkább, hogy „komolytalannak tűnne”, aztán hozzátettem, hogy ha jól sikerül, viszek belőle. Erre felvonta a szemöldökét, úgyhogy szükségét éreztem további hablatyolásnak:
- Úgyis főleg a főzésért csinálom, nem tudom, mit kezdjek a végeredménnyel.
Erre összevonta a szemöldökét (kifejleszthetne egy egész nyelvet csak szemöldökre*), nekem meg persze magyaráznom kellett tovább:
- Azért ki nem dobom, jól jöhet, de ritkán van szükségem bármire. Tényleg, van valami módja annak, hogy az ember előre megállapítsa, meddig áll el egy bájital? Már ha nem akar feltétlen a tankönyvre támaszkodni.
- Hmmm – felelte erre elgondolkodva. – A legtöbb esetben elég, ha az összetevőkre figyelsz, némelyek romlandóbbak, meg persze az is számít, milyen hőmérsékleten és meddig főződik az ital. Minél forróbban és minél tovább, nyilván rendszerint annál tartósabb. Azonban bonyolultabb főzeteknél előfordul, hogy a procedúra az egész folyadék természetét és tulajdonságait megváltoztatja – magyarázta, hosszú ujjaival a száját simogatva. Eszembe is jutott, hogy tán bajusz hiányzik neki, de gyorsan elhessegettem a gondolatot, figyelni akartam.
- Ilyenkor, attól tartok, nem tehetsz mást, mint hogy a receptben leírtakra, vagy saját tapasztalatodra támaszkodsz.
- Értem – bólogattam lelkesen –, köszönöm. Hát akkor… ömm… jó éjszakát, professzor.

Erre persze már csak bólintott, és esze ágában sem volt megköszönni önzetlen segítségemet, de nem is vártam tőle. Ő ment az ő szobája felé, én meg a klubhelyiség felé, és kész. De ez most jó volt, tetszett. És akár bemelegítésnek is felfoghatom a holnapi Felixhez.

* A Doctor Who-ban emlegették ezt, egész pontosan a harmadik doktor (John Pertwee) – azt mondta, van egy bolygó, ahol szemöldökhuzigálással kommunikálnak. (és valami őrült fan megjegyezte erre, hogy Matt Smith meg lenne lőve ott, muhahaha)