Ma egész nap iszonyat parában voltam, mert reggeli közben hallottam két csajt arról susmorogni, hogy a Vén Varjú nyomoz. Az egyik libát láttam többször beszélni a kedvenc prefiribimmel, most meg azt pletykálta, hogy Varjúapu megkérdezte a prefit, volt-e valami probléma a halloweeni kavarodásban. Leért-e mindenki hiánytalanul épségben. Persze az infó hírértéke az volt, hogy eddig miért volt ez a kérdés leszarva, illetve, hogy mitől véres a Varjú-varjú-gilice lába. Vagyis, hogy miért sántít. A kis nyomik azt gondolták, a troll tett neki keresztbe. Pfhehh! Mintha nem intézne el csukott szemmel is röhögve egy ilyen trollt.

 

Szóval tartottam ettől az egésztől, mert a prefiribi tutira nem hagyta ki a lehetőséget, hogy árulkodhasson rám, és ha Varjóca hajlandó volt meghallgatni és odafigyelni, még szöget is üthetett a fejébe a dolog. Ráadásul ma volt dupla bájitaltan, természetesen. Jó buli pénteken (amikor az embernek amúgy is tele van már a mindene az egész mindennel) másfél órahosszán át pszichés nyomás alatt kotyvasztani, miközben az „ellenfél” keresi, mibe köthet bele, meg amúgy is gyanakvó, és kivételesen még oka is van a gyanakvásra…

Így aztán nyilván lesújtva, remegő lábakkal indultam meg a pinceterem felé, mikor eljött az idő. Ámde alig tettem pár vánszorgó lépést, mikor észleltem, hogy valaki megáll mögöttem, és a fülembe súgja: „velem voltál. Remélem, a nevemre még emlékszel. Na, most fejezd be az idegbajoskodást.” A hangot persze rögtön felismertem, kedvenc Vladunk volt az. Mit akarhat ezzel? Honnan tudja, mi bajom van? Honnan ilyen biztos benne, hogy tényleg faggatni fognak? Miért akarna segíteni? Hajjaj, lehet, hogy most csak még nagyobb szarba kerülök – vívódtam, és persze rögtön hátranéztem a vállam fölött, de már nem volt ott. Nagyon menő ez a titokzatos eltünedezés, csak tudnám, hogy a fenébe’ csinálja.

 

Mindenesetre úgy gondoltam, ha nem jut eszembe semmi más, élni fogok a lehetőséggel, amit adott. Sokkal rosszabb nem lehet, őt azért még talán valamivel nagyobb eséllyel szerelem le, mint Varjúapót. Vagy ki tudja. Nem is tudom, miért mászom bele ilyen gyanús dolgokba, annyira hülye vagyok hozzájuk…

 

Lényeg, hogy elszenvedtem eddigi életem legszörnyűbb bájitalóráját (még annál is rosszabb volt, amikor egyszer még lázadó korszakomban elkezdtem üvöltözni apámmal a folyosón, rögtön óra előtt, ő pedig aztán egész órán cikizett, és olyanokat kérdezett, amiket még most se tudnék, ha nem néztem volna utána dacból), és már éppen azt hittem, hogy ennyivel meg is úsztam. Igazából semmi különös nem volt Varjúbá viselkedésében, szóval már kezdtem megnyugodni, hogy vaklárma volt a dolog. Erre, mikor már mind elkezdtünk pakolászni és mászni kifelé, egyszer csak odaszólt nekem, mintegy mellékesen, hogy menjek már oda hozzá.

 

Persze rögtön a torkomban kezdett dobogni a szívem, meg minden ilyen borzasztóság. Odamentem, és ránéztem várakozóan, hogy most mi lesz. Ő meg visszanézett rám, a Röntgen-nézésével (asszem, így hívják azt a sugarat a muglik, amivel átvilágítanak az embereken, hogy lássák a belsejüket). Eszembe jutott a legilimencia, és igyekeztem semleges dolgokra gondolni, mint a délutánra tervezett elfoglaltságaim, vagy a személyes ellentéteink… aztán nagy nehezen megszólalt, de valami idegtépően vontatottan:

- Miss Snape… emlékszik-e… a harmincegyedikei eseményekre?

- Mármint a trollra?

- Igen, arra az estére gondolok. Tapasztalt esetleg… valami szokatlant? – na most ez csapda vagy csapda? Hm… nem tudom eldönteni, mennyit tudhat, de sokáig nem húzhatom a választ, mert az is gyanús – morfondíroztam. Végül úgy döntöttem, próbálok nyerni még egy kis időt.

- Hát… nem tudom, mire gondol, tanár úr, de szerintem elég fura volt Mógus professzor felbukkanása.

- Igazán? – villant a szeme. – Kérem, fejtse ki bővebben, mire gondol!

- Eleve arra, hogy nem volt ott a lakomán. Persze, tudom, hogy semmi közöm hozzá, de azért elég furcsa. Meg az is, hogy nem volt üres szék az asztalnál. Ha a professzor intézte így a dolgot, akkor azt tehette akár azért is, hogy ne legyen feltűnő a hiánya. És ha azt akarta, hogy ne vegyék észre, hogy nincs jelen, az azt jelenti, hogy olyasmit akart tenni, amiről nem akarta, hogy mások tudjanak. Ehhez képest az se valami logikus, hogy aztán mindenki figyelmét magára vonva berontott, és közölte, hogy itt a troll. Persze, érthető, hogy a diákok épsége volt neki a legfontosabb, és lehet, hogy nem jutott eszébe diszkrétebben intézni a dolgot… szóval nem akarom gyanúsítgatni Mógus professzort, amit elmondtam, annak nagy része csak feltevés, és biztos jó oka volt arra, hogy azt tegye, amit tett, de azért szokatlannak szokatlan volt. Miért kérdezi?

- Kíváncsi voltam, észrevett-e valamit az eseményekkel kapcsolatban, amit én nem. Úgy hallottam, mozgalmas estéje volt.

- Hogy érti ezt, tanár úr?

- Na jó, hagyjuk a játszadozást. Véletlenül tudom, hogy a harmadik emeleti folyosón jártál aznap este, amíg mindenki a trollal meg a biztonságba vonulással volt elfoglalva. Miért tettél ilyet, és mit láttál? – hm, tegez, rossz jel. Semmiképp sem kéne most pofátlankodni. Persze, megijedtem. És ilyenkor persze, kimondom, ami először az eszembe jut. És mi volt az?

- Hát… izé… találkoztam valakivel. A troll a pincében volt, a harmadik biztonságosnak tűnt, és elég kihalt is, mióta nem szabad odamenni, szóval… de nem láttam semmit. Mit kellett volna látnom?

- Eleve nem lett volna szabad ott lenned! Azt hiszed, véletlen, hogy tilos? Képzeld, nem véletlen: veszélyes ott lenni! Sokkal veszélyesebb, mint holmi troll. Ti kölykök, ahogy fittyet hánytok mindenre, komolyan, mintha azzal a nyavalyás Potterrel beszélnék! Tőled azért többet vártam volna.

- Megtisztelő. Mit kellett volna látnom? Ott sebesült meg a lábad? Te miért mentél oda?

- Elég legyen! Hogy képzeled?!

- Gondoltam, ha már személyeskedünk…

- Fejezd be, mert megbánod!

- Nincs deja vu-d? Mintha ilyen beszélgetésünk már lett volna… figyelj, tényleg hagyjuk a játszadozást. Meggondolatlan voltam, elismerem. Nem lett volna szabad ott lennem. És hogy tudd, semmit sem láttam. Ha csak azt nem, hogy Mógus meg te kicsivel egymás után kijöttök a tiltott szárnyból. Előtte nem bicegtél, akkor meg igen. Ott történt valami, igaz?

- Ehhez meg aztán végképp semmi közöd.

- Nincs hát. De aggódnom csak szabad?

- Te csak ne aggódj, minden rendben van.

- Jah, látom…

- Kivel találkoztál?

- Nneeemm fontos.

- Akkor megmondhatod. Egyáltalán miért kellett „kihalt” helyet keresnetek? Ha nem mondod el, mit csináltál, kénytelen leszek megbüntetni.

- Hát… nem akarhatok ekkora fájdalmat okozni neked… Jó, jó, nyugi, elmondom. – Francba, milyen ciki már… még ha igaz lenne, de így még gázabb – Egy… fiúval találkoztam. És azért kellett kihalt hely, hogy… hát, hogy kettesben legyünk, na. Nem akartam, hogy bárki más tudjon róla, nem tudom észrevetted-e, de egyesek szeretnek szekálni, én meg próbáltam nem adni alájuk a lovat. Ez a része azért ismerős, nem?

- Hmmpf. Ki a fiú?

- Vlad. Vlad Sable. Ismered? Nemigen láttam itt ezelőtt.

- Hogyne, a Durmstrangból jött át. Hogyhogy nem tudod? Nem jóban vagytok? – francba, már megint francba! Kell jártatni a számat folyton…

- Ehh… nem valami beszédes. Legfeljebb, ha kötözködni kell. – ó igen, nincs is jobb, mint az őszinteség, fehh. Csönd. Szinte hallom, ahogy apám agyának fogaskerekei kattognak. De hát, ha igaz, van alibim. Remélem, nem vert át az a görény Vlad. Bár jobban jár, ha lekötelez inkább, és ezt valószínű, ő is tudja. Mondjuk az meg a másik ezergalleonos kérdés, hogy ő mit és mennyit tud.

- Hát akkor remekül megtaláltátok egymást – felelte Varjúpapa egy örökkévalóság múlva. – Rendben van, elmehetsz.

- Hálásan köszönöm, öröm volt önnel beszélgetni, tanár úr. Kellemes hétvégét! És jobbulást a lábának, amit bizonyára csak beütött egy páncélba véletlen.

- Tűnés!!

 

Úgy is tettem, bár még nem megy olyan elegánsan, mint újdonsült cinkosomnak… na, csak összegzésképpen: apuci gyanúja – elvileg, remélhetőleg – elaltatva, bár mintha láttam volna rajta némi csalódottságot, hogy normális tizenéves-marhaságokkal foglalkozom, a konspirálás meg settenkedés helyett. Pedig, ha tudná, hogy a valóságban pont olyan szánalmas kémfajzat vagyok, mint amilyennek őt mondják a régi iskolatársai… Mindegy, lényeg, hogy ő most így oké, ahogy van, nem piszkáljuk, hátha életben hagy. Ezzel együtt prefiribi szintén kiiktatva, hállelújá. Viszont többszörösen aggódhatom kedves Vlad barátunk miatt, hogy vajon mit és mennyit tud, és milyen indíttatása van az információival való visszaélésre… mert, hogy van, az azért elég valószínű.