Nagy volt a kísértés ma reggel, hogy magasról leszarjam a bájitalfőzést, mivel éjjel marhasok hó esett, de aztán reggeli után kinéztem az egyik ablakon, és láttam, hogy mindenki kint nyüzsög. Ez, meg az, hogy következésképpen a hó már össze is van mászkálva, elvette a kedvemet a kimenéstől, és visszafordított a kotyvasztás felé. Szeretek az érintetlen hóban mászkálni, meg esetleg szobrászkodni, de a csatározásban béna vagyok, úgyhogy nem nagyon élvezem.

Szóval reggeli után egyenest le is mentem a laborba, ami ezúttal szerencsére üres volt. Hozzá is fogtam, gondosan előkészítettem mindent, háromszor is végiggondoltam, mit és hogy fogok csinálni, mielőtt alágyújtottam az üstnek, aztán uccu neki.

Egy ponton majdnem elkezdtem pánikolni, mert a könyv szerint aranybarnának kellett volna lennie, az enyém meg olyan narancsos-barnás volt. Jól nézett ki, de nem mondanám, hogy aranybarna volt. Ez is annyira el tud bizonytalanítani, ezek a színek… több kép kéne a tankönyvekbe, honnan tudjam, hogy Tinctor bá ugyanazt érti-e aranybarna alatt, amit én? Bár végül is mindegy, a végeredmény (vagyis az egyik köztes állapot, mert nyilván még hónapokig el kell szerencsétlenkedni vele), úgy tűnt, olyan lett, amilyennek kell: paradicsompiros, narancsos felhővel. Miután kipalackoztam, úgy döntöttem, arra is érdemes, hogy tényleg vigyek mintát belőle a Messsternek – mire végleg kész lesz, nem tudom, milyen viszonyban leszünk, inkább ütöm még a vasat most, amíg meleg. De azért előbb elmentem vacsorázni, jó éhes lettem a nagy koncentrációra.

Utána meg gyűjtöttem némi erőt szellemileg is, és visszamentem a pincébe. Bekopogtam a Vén Varjúhoz egy fiolával a művemből, és hőn reméltem, hogy nem rosszkor jövök. Kissé bizalmatlanul méregetett, mikor ajtót nyitott, én meg szó nélkül felvillantottam az üvegcsét, és vigyorogtam, mintha muszáj volna. Erre kicsit szélesebbre tárta az ajtót és hátrébb lépett, hogy be tudjak menni.

- Leosztályozni nem fogom, ha azért jöttél – morogta, miközben leült az asztalához, és a szemközti székre mutatott. Milyen előzékeny – somolyogtam magamban.
- Ja, nem, szerintem jó lett. Amúgy ha hiszed, ha nem, nem mutogatok meg mindent, amit főzök – tettem le a fiolát az asztalra, magamat meg a székbe. Felvonta a szemöldökét, naná.
- Na jó, egy kérdésem azért van – vigyorodtam el ismét. Ő meg várakozóan összetámasztotta az ujjait, és imígyen szóla:
- Hallgatlak.
Furcsamód úgy tűnt, mint aki tényleg figyel, nem csak arra vár, hogy nyögjem ki, aztán beszólhasson és kizavarhasson.
- Miután beletettem a gránátalmalevet, aranybarnának kellett volna lennie, de szerintem az enyém kissé vöröses volt. Aztán a további lépések után olyan lett, ahogy a leírásban is szerepel, de azért szeretném tudni, mit csináltam rosszul – köhömm, stréber, köhöm-köhöm.
- Felix Felicisről van szó ugyebár.
- Ja, igen.
- És azt várod tőlem, hogy csak így látatlanban megmondjam, mit műveltél?
- Hát… mármint, nem ezt teszed mindig az órákon? Vagy figyeled, ahogy valaki hülyeséget csinál, hagyod, hogy elrontsa, aztán meg legorombítod utólag?
- Nem – húzta félre a száját, majdnem mosolyszerűen. - Bár megtehetném, a hibákból inkább tanultok, mint a majdnem-hibákból.
- Szóval? Tudod, mit vétettem? Súlyos?
Erre először nem felelt, csak megfogta a fiolát, megnézegette, meglötykölte, kinyitotta és beleszagolt (beleütötte az orrát!), aztán visszazárta, letette, majd jelentőségteljesen rám nézett.
- Nem súlyos – mondta. Várakozóan felvontam a szemöldököm (már csak, hogy lássa, nekem is van, és nem félek használni). Erre már határozottan mosolyra húzta a szája egyik sarját. Gúnyosra, de mégis. Aztán nagy kegyesen magyarázni kezdett:
- Amit most mondok, az nemcsak erre a munkádra igaz – mutatott a fiolára –, hanem általában is. Hajlamos vagy egy leheletnyivel többet használni a hozzávalókból, nehogy kevés legyen, és gyakran túl sokáig szöszmötölsz, olykor majdnem későn adod hozzá a következő alapanyagot. Ebben az esetben, úgy gondolom, mindkettőről szó lehetett – picit több gránátalmalevet adtál a főzethez, éppen az utolsó pillanatban. Szerencsére a végeredményen ez nem változtatott, és máskor is többnyire a határértékeken belül mozogsz, de azért figyelj oda erre.
- Rendben – bólogattam elszántan –, oda fogok, köszönöm a szakvéleményt.

Annyira fura volt, hogy gúny nélkül mondta! És igaza is volt még a tetejébe, tényleg azt szoktam csinálni, amit mondott. Furcsamód nem annyira akadtam ki a kritikán, pedig általában rosszul tűröm. Talán, mert ebben most TÉÉNYLEG éreztem a segítő szándékot. Tőle! Őrület. De lesz még cifrább is: kis szünet után azt is megkérdezte, mit akarok magammal kezdeni!

Nyilván ötödévestől felfelé én lehetek az egyetlen a házunkban, akiről nem tudja, mert annak idején a pályaválasztási beszélgetés kissé kínosan zajlott köztünk. Bár – szerintem főleg az én erőfeszítéseimnek hála – legalább gyors volt, és többé-kevésbé fájdalommentes. Csak bementem, megkérdeztem, feliratkozhatok-e mindenre, amiből megszerzem a megfelelő RBF-et; ő felhúzta a szemöldökét, közölte, hogy nincs akadálya, bár olyan kevés órával nem megyek sokra. Erre azt válaszoltam, hogy bájitaltan tanárnak még tán felvesznek, ő levont öt pontot meg rám nézett csúnyán, és mehettem.

Örültem amúgy az újonnan támadt érdeklődésnek, csak az volt a bökkenő, hogy nemigen tudtam érdemleges választ adni, mivel még mindig nem döntöttem el. Mikor ezt megmondtam neki, elkomorodott, elkezdte simogatni a száját (eltöprengett, nyilván), és azt mondta, ad pár dolgot, ami segíthet. Felállt, kihúzta az asztala egyik fiókját, kotorászott benne, aztán a kezembe nyomott egy könyvet meg egy csomó pergament. Szerencsére nem a minisztériumi röplapok voltak, azt rögtön láttam.

Megköszöntem, és eljöttem. És még mindig pislogok. Fura volt. De hátha tényleg segítenek azok a cuccok, nem ártana lassan kitalálnom, merre tovább innen.

*A dűne gyermekeiben (Frank Herbert) mondja ifjú Letónak egy Namri nevű illető (úgy érti, hogy egyelőre nem öli meg. Szeretem a fura (nyakatekert?) utalásokat, még akkor is, ha senki mást nem izgatnak).