Jelentem, fejlemény van! De akkor is az elején kezdem, mert az önkontroll az új hobbim.
Egész stabilan beállt a rendszer az utóbbi napokban: bájitalfőzés, mikor a cuccnak állnia kell, okklumencia, esténként pedig szabadfoglalkozás. Ami jó is, egyikünk se egy nagy társas lény, ez a meló meg intenzív. Főleg az okklumencia. Imádom! Bár nyilván három nap alatt még nem sikerült akkora látványos fejlődést elérni benne, DE! Most jön a fejlemény! Vagyis az első nagy áttörés.

Úgy volt, hogy mára már abbahagytuk a bájitalozást, az éppen készülő főzetnek egész éjjel állnia kell (az is marha jó amúgy, látni a mestert munka közben). Még viszonylag korán volt, úgyhogy Rigóbácsi* úgy döntött, hogy gyakoroljuk még egy kicsit az „agyturkászást”. Igencsak kimerítő amúgy, és nem túl látványos, mert ha sikerül, akkor nem történik semmi (akkor van a bibi, ha nem sikerül, mert jönnek az emlékek, leperegnek a szemem előtt – ráadásul Varjúbá gyanúsan mintha a Halloween éjszakára fókuszálna). Holnap megkérdem tőle (bár ez meg már a legilimencia témájába tartozik), hogy úgy is be tud-e kukkantani valakinek a gondolataiba, hogy az illető nem veszi észre.

Na, szóval. Áttörés. Gyakorolgattuk az okklumenciát, és már sikerült eljutnom odáig, hogy mikor jönnének az emlékek, lefagyasztom a képet, és nem engedem Apucit tovább nézelődni. Ez már elég stabilan ment is, aztán egyszercsak szintet léptem! Hollótanárbácsi úgy szokta, hogy számol háromig, aztán rám lövi a legilimenciát, és akkor jönnek a képek (mint valami hallucináció – kicsit hasonlít a családi emlékes cuccra is, amit októberben csináltam, csak nem válik olyan intenzívvé).

Azon tipródtam közben, hogy elenged-e vajon a szilveszteri cécóra, vagy nem, de azt már sikerült kitapasztalnom, hogy a félelem elgyengít „az elmére irányuló támadásokkal” szemben. De persze, mire idáig jutottam, már fel is vette a harci állást. Úgyhogy félig pánikban valami olyasmire gondoltam, hogy ha már nem tudom kiüríteni az agyam, akkor a legjobb védekezés a támadás, de semmiképp se tudhatja meg, mi volt Halloweenkor, mert akkor nem enged el sehova. Számolt, támadott, de csak egy szemvillanásnyira rémlett fel a sötét, kihalt harmadik emeleti folyosó képe a szemem előtt, a következő pillanatban már a kastély parkjának egy félreeső helyét láttam, verőfényben, meg két alakot, akik egy fa alatt ülve beszélgettek. Az egyik egy vörös hajú lány volt, a másik meg úgy nézett ki, mintha Jóatyám lett volna fiatal korában. Többet nem tudtam megfigyelni, mert meg is szakította a kontaktust rögtön, és amikor ránéztem, mintha majdnem valami kifejezés lett volna az arcán. A mozdulatai is mintha kicsit suták lettek volna, ahogy megigazgatta a talárját, mielőtt újra felemelte volna a pálcáját. De szólni csak annyit szólt, hogy „szép volt”, meg még magyarázatképpen hozzátette, hogy visszafordítottam a varázslatot és én néztem be az ő elméjébe.

Elgondolkodtam rajta, hogy megkérdezem, ki volt a lány, és mi a helyzet vele, de aztán úgy döntöttem, nem kísértem a szerencsémet. Régen volt, esélyes, hogy már nem fontos, nem ér annyit, hogy felrúgjam a törékeny egyensúlyt, ami kialakulni látszik. Szóval gyakoroltunk még egy kicsit – több áttörés nem volt, de legalább nem is látott semmi olyat a jó öreg Varjú, amit nem kellett volna.

*Igen, ©Vágvölgyi Noémi, vagyis anakronizmus (nem is az első, meg nem is az utolsó), túlságosan adta magát, nem tudtam ellenállni.