Vége a szünetnek, holnaptól suli. Kicsit még örülök is, hogy lesz, ami elvonja a figyelmemet a nyomoromtól egy kicsit. Péntek este sokáig kóvályogtam a folyosón, de aztán egyszer lépteket hallottam, és mivel nem akartam senkivel találkozni (a büntetés veszélye fel sem merült bennem), inkább visszaiszkoltam apám lakrészébe, ami addigra már tök sötét volt, úgyhogy lefeküdtem. Aludni nem sokat sikerült.

Aztán tegnap is egész nap azon rágódtam, amit megtudtam. Próbáltam rájönni, hogyan kéne állnom ehhez az egészhez, hogy érzem magam tőle – dühös vagyok? Szomorú? Megbántott? Nem tudtam kibogozni. Kicsit mindegyik, de leginkább egyik se. Mintha nem lett volna elég bonyolult az apámmal való kapcsolatom e nélkül is! Nem szóltam hozzá egész nap, ránézni se bírtam. Ő is került, nyilván felkavarta meg kellemetlenül érintette a jelenet, meg hogy annyit kellett beszélnie. Saját magáról. El sem tudom képzelni, milyen lehet, amikor valaki nem tud beszélni magáról, hogy mit gondol, mit érez, szerintem kevés más dolog van, amiről érdemes lenne. Az is eszembe jutott, hogy mennyire keveset tudok róla. Mármint apámról. Ismerem a viselkedését, de arról fogalmam sincs, mikor, hogyan és miért lett ilyen. Eddig alig-alig gondoltam arra, hogy ő is volt fiatal, és hogy milyen lehetett akkor. Hogy volt bizonytalan, szerelmes, nyílt… na jó, nyílt talán soha nem is volt. Elvégre annak a Lilynek se mert bevallani semmit. Ebben egészen biztos vagyok, nem erősítette meg, de olyan, mintha ez a seb még mindig levedzene neki ott belül. Ha megmondta volna neki, talán már begyógyult volna.

Rájöttem, hogy nem haragszom. De fájni azért még fáj. Nem sok ember életében van igényem fontosnak lenni, de ő az egyik. Ő az apám, és igenis azt akartam, hogy én legyek neki a legfontosabb, ahogy anyám életében is én vagyok a legfontosabb. Lehet, hogy ez önző és gyerekes dolog. Talán tényleg elkényeztetett Jóanyám, ahogy az Öreg néha a fejemhez vágja. Kíváncsi vagyok, őt hogy nevelték a szülei. Valószínűleg sose jövök rá, nem hiszem, hogy hajlandó lesz még okklumenciára tanítani, beszélni ilyenekről meg nyilván még úgy se.

Ma átcuccoltam a hálóterembe. Mielőtt elhagytam volna Varjú rezidenciáját, volt egy kis kínos közjáték. Kipakoltam a dolgaimat az ajtó elé, ő meg ott állt, és megkérdezte a nyilvánvalót, hogy akkor megyek-e. Mondtam, hogy igen. Picit vártam, hogy szól valamit, vagy kérdez, vagy akármi, de csak állt. Bennem meg nőni kezdett a feszültség, úgyhogy elkezdtem neki hablatyolni valamit, hogy nem haragszom rá, csak rosszul esett ez a dolog, de nem ítélkezem felette, mert ki vagyok én, hogy ítélkezzek, csak fáj, és értse meg. Kicsit tanácstalannak tűnt, de lehet, hogy csak képzeltem, sose volt könnyű olvasni az arcáról. Kisomfordáltam onnan, cuccostul, mindenestül.

Nem tudom, hogy hányadán állok most vele. Eddig se volt túl világos persze, de úgy tűnt, haladunk valamerre. Most már azt sem tudom, akarok-e haladni. Lehet, hogy ennyiben kéne hagynom a dolgot. Minek erőlködni?

Délután visszatért Rob, kicsit lógtam vele meg a bandával, valamivel jobb kedvem is lett. Szerencsére nem vett észre rajtam semmit, nem lett volna kedvem magyarázkodni, meg terhelni se akarnám a nyomorommal. Végre kezd ő is egyenesbe jönni. Elég sokat beszélt a lányról, akivel a szilveszteri bulin láttam, lehet, hogy lesz belőle valami. Rob eléggé barát-típusnak tűnik, tiszta irónia, hogy mi ketten csak haverok tudunk lenni. Mostanra már majdnem olyan nekem, mint egy báty. Gondolom, bátyám se volt soha.

Egy idő után otthagytam őket, hagy marháskodjanak maguknak, de nem mentem fel a hálóterembe, már ott voltak a szobatársak. Inkább kóvályogtam megint a folyosón egy kicsit, aztán leültem az egyik ablakfülkébe az első emeleten, és néztem kifelé az éjszakai parkra. Békésnek tűnt, megnyugtatott nézni. Aztán egyszer csak megszólított valaki:

- Nem éri meg kimenni, mocsok hideg van.
Vlad volt. Hogy talál meg mindig?
- Nem is akartam, elég nézni. Hogy telt a szünet?
- Megkaptam az ajándékodat – ült le velem szemben. Akkor vettem észre, hogy tiszta víz a haja, lehet, hogy első kézből tud a hidegről. De hát itt volt egész szünetben! Mondjuk, a nyüzsgést nem szereti, lehet, hogy az elől ment ki.
- Milyen ajándékot? – pislogtam rá értetlenül. Egy pillanatra tényleg el is felejtettem, hogy adtam neki valamit, de amúgy se írtam rá, kitől van.
- Hópelyhes bögre, nyálas idézet…
- Nahát, ilyet kaptál? Cuki – vigyorogtam rá.
- Tudom, hogy tőled van, megmondták a manók.
- Kis spiclik, így bízzon rájuk valamit az ember.
- Ne várd, hogy én is adjak neked valamit. Nem az én stílusom, és amúgy se vagyunk jóban.
- Tudom, csak megsajnáltalak, hogy itt kellett maradnod, meg minden. Mint az árvagyerekeknek. Amúgy is, mikor jótékonykodjon az ember, ha nem karácsonykor? – vágtam vissza.
- Velem te ne jótékonykodj. Különben is, te nézel ki úgy, mint akinek nem jutott krumpliföld.
- Micsoda? – röhögtem erre. – Miért kéne nekem krumpliföld? Nem vagyok ír.
- De csalódott, az vagy. Lesír rólad.
- Ha úgy is lenne, mit izgatna az téged?
- Nem izgat – vont vállat. – Csak érdekes, hogy nem a kis barátod vállán sírod el a bánatodat, hanem itt üldögélsz egyedül.
- Semmi érdekes nincs benne. Eddig is megvoltam anélkül, hogy bárki vállán sírjak. Nem tudom, feltűnt-e, de nem vagyok az a sírós fajta.
- Neem, inkább olyan mérges fajta vagy. Általában, de nem most. Nem versz át, láttam már ilyet.
- Meghajlok tapasztalatod előtt, ó Bölcsek Bölcse. Nem is próbáltalak átverni, csupán csak semmi közöd hozzá. És még mindig nem értem, mit érdekel téged, hogy velem mi van.
- Mondom, hogy nem érdekel. Csak kárörvendezni akartam egy kicsit. Magadra is hagylak a nyomoroddal, csak arra vigyázz, ne vegyen észre holmi járőröző prefektus. Nem kéne, hogy pontokat veszítsen a házunk.

És elment. Kiegyensúlyozott, ruganyos léptekkel, mint, akinek minden rendben van a világával. Komolyan, irigylem az ilyet.