Megjegyzés: Az "emlékek" leírásához a következő forrást használtam fel: Eörsi László - A Vajdahunyad utcai felkelők (Évkönyv VIII. –2000, Budapest, 1956-os Intézet, 262–273.o., Copyright © 2000 Az 1956-os Magyar Forradalom Történetének Dokumentációs és Kutatóintézete Közalapítvány)
Ma láttam Robertet a folyosón. Piros-fehér-zöld szalag volt rajta. Biztos valami magyar-dolog – gondoltam –, amiről persze nem tudok. Mostantól ez is a társadalom általam nem ismert szabályai közé tartozik.
Gyűlölt szavak listája – 8. társadalom.
Különösen szar napom volt megint. Megint? Akkor lehet, hogy nem is különösen. Mindegy. Egyébként már ott tartok, hogy látni is gyűlölöm. Mármint Munroe-t. Ilyesfajta nehezen magyarázható érzelmeim nyilván kiülnek az ábrázatomra is, mert amikor meglát, újabban a szokásos szarbaléptem-pofa helyett eltaposlakteszánalmaskisféreg-fejet vág. Mondjuk az is lehet, hogy csak utál látni. Neki még oka is lenne rá, de akkor is tele van mer ezzel az egésszel a... tarisznyám. Oké, hogy szar vagyok, de attól ő még nem feltétlenül több, és nem jelenti azt, hogy neki most már örökre jogcíme van megvetni, lenézni, szánandó kis porban csúszó féregnek tartani engem. Aki ilyen kicsinyes és haragtartó, az menjen csak a fenébe, és mást dobáljon kővel.
Viszont arra kíváncsi voltam, mire a szalag, úgyhogy mikor vége lett az óráimnak, utánanéztem – kivételesen nem a könyvtárban, hanem a „Családi Archívumban”. Múltkor ugyanis olvastam egy bűbájról, amelynek segítségével emlékezetembe idézhetek olyan dolgokat is, amik sosem voltak benne – valamelyik (vagy akár az összes) ősöm emlékeit. Csak koncentrálnom kell, mi érdekelne úgy körül-belül, mintha egy címszót keresnék egy nagy lexikonban; kimondom a varázsigét (Reminiscento), és ha jól mennek a dolgok, olyasminek kell történnie, mint amikor merengőt használ az ember. Azóta is ki akartam próbálni ezt, de nem volt rá alkalmam eddig. Úgy gondoltam, ha nagyapám magyar volt, akkor Magyarországról kellett, hogy idejöjjön, és akkor tudnia kellett valamit arról is, mi van október 23-án. Ééééés, tádámm, kivételesen igazam lett!
De ne szaladjunk annyira előre, örömünk első forrása, hogy maga a varázslat sikerült. Koncentráltam, mondtam az igét, és hirtelen, mintha álmodnék, vagy nagyon élethűen hallucinálnék, egy macskaköves utcán találtam magam, egy fiatal férfi mellett. Alkonyodott. A férfi régimódi munkásruhát viselt, és mikor körülnéztem, észrevettem, hogy egész embertömegben állunk, egy részük szintén munkáscuccban, de voltak közöttük eminens-külsejű srácok is – nyílt tekintetükből, lelkes, kipirult arcukból és a rajta ülő értelmes kifejezésből gondolom, hogy diákok lehettek, a korukból meg, hogy egyetemisták. Mindenki izgatott volt, kiabáltak, integettek, és a nép elindult valamerre. Az emberek, úgy tűnt, egytől egyik muglik voltak. Némi rendezetlen hömpölygés után egy hídhoz értünk, igyekeztem közben nem lemaradni attól az embertől, aki mellett az első pillanatban álltam... nem tudom, miért. Nem gondoltam végig határozottan, de úgy éreztem, ő a főszereplő. Úgy vettem észre, a diákok vezették a népet. Megint elkezdtek kiáltozni, hogy „gyerünk, gyerünk, át a hídon”, és egyre többen csatlakoztak a menethez. Itt is, ott is kérdezgették egymástól, hogy most mi van, mi ez a csődület. Az én emberemet is megkérdezte egy hajlott hátú, idősebb asszony.
- Olvasott ma újságot, néni? - kérdezte a férfi.
- Nem érek én arra rá, édes fiam. Amikor én munkába indulok, nincs még reggeli újság.
- És rádió? Azt se tetszett hallgatni?
- Nem hallanám az üzemben, lelkem, akkora a zaj.
A férfi erre elmosolyodott, és elkezdte magyarázni a néninek, hogy reggel óta minden az egyetemisták követeléseivel van tele, és most tüntetni mennek.
- De hát mit követelnek, miért tüntetnek? Nem félnek, hogy elviszi őket az ÁVÓ? - a férfi megint mosolygott, egész fiatalnak nézett ki így, és volt az arcán valami ismerős.
- Nézzen körül, néni. Ennyi embert? Nem bír már velünk az ÁVÓ. Ha Isten segít, az oroszok se.
- Vigyázz, mit beszélsz, fiam! Rendes, jóravaló gyereknek látszol, kár lenne érted, ha elvinnének! Mit szólnának szegény szüleid? – és így tovább a végtelenségig.
Nekem legalábbis úgy tűnt, a néni sosem akarja abbahagyni a sopánkodást, de ekkor kicsit elhomályosult előttem minden, és a hangokat se hallottam tisztán. Levettem a szemüvegem és megtörölgettem, hátha azzal van a baj, és közben füleltem, de addigra már semmit nem hallottam. Ez nem tartott tovább egy pillanatnál, és mire felvettem a szemüvegem, már teljesen sötét volt, mintha legalább egy óra, de talán több is eltelt volna, és a helyszín is megváltozott. Egy hatalmas, díszes, kupolás tetejű épület előtt voltunk egy téren. Hogy maga a tér mekkora volt, azt nem láttam, mert minden talpalattnyi helyen emberek álltak. Több százezren lehettünk ott. Szerencsére az emberem most is ott állt tőlem karnyújtásnyira, és egy magas, vállas férfivel beszélgetett. Néha egy-egy nagyhangú diák kivált a tömegből, talán valakinek a nyakába ült, vagy felállt valamire, és szavalni kezdett szabadságról, forradalomról, győzelemről, de csak pár szót lehetett elkapni az általános zsivajban, meg ordibálásban. Még az egyik leggyakrabban kiabált szöveget is ki tudtam venni: „ruszkik, haza!” Néhány embernél táblákat láttam, volt, amin ugyanez volt, páron egyetemek nevei szerepeltek, és néhány helyen piros-fehér-zöld zászlót lengettek, aminek lyukas volt a közepe. Aztán egyszer csak az épület erkélyén egy alak jelent meg. Nem túl magas, kopaszodó, szemüveges, bajuszos ember. Aki észrevette, rögtön rángatni kezdte a körülötte állók kabátujját, és mondogatták: „Nézz oda, az erkélyen! A Parlament erkélyén! Nagy Imre! Ő az, ő az!” Aztán nagy éljenzés lett, gondolom, addigra esett le mindenkinek, hogy mi a helyzet. A Nagy Imrének nevezett fazon beszélni kezdett. Nem ismertem az előzményeket, de szerintem nagyon okosan beszélt. Megfontoltan. Lelkesítette is a tömeget, éreztette, hogy velük van, de mintha nyugtatni is próbálta volna őket. Kicsit talán túl óvatos is volt, akaratlanul olyan érzésem támadt, mintha a saját helyzetét is féltené, vagy ilyesmi. Persze, nem tudhatom. Abból, amit mondott, azt hámoztam ki, hogy az országot megszállás alatt tartották az oroszok, és az eddigi magyar vezetők orosz-pártiak voltak, de ennek az egésznek vége, mert az oroszok hazamennek, szabad választások lesznek, titkosak, meg ilyesmik. Durva terror lehetett itt! Nem csoda, hogy fellázadtak. Nagy Imre a beszéde végén is józanságra intett: “Töltsön el benneteket a hit, és olyan hit a jövőben, ami engem is eltölt, és olyan hidegvér és józanság, amire ma mindenkinek szüksége van.” És miközben beszélt, a nép egy része egy hatalmas szobrot igyekezett ledönteni. Az emberem és a barátja mozgolódtak, ők is segíteni akartak a szoborral ügyködőknek, de már nem fértek oda. Aztán, mikor ledőlt a szobor, megint nagy éljenzés lett, egy rock-koncerten nincs ekkora tombolás, komolyan! És akkor a cimbora odaszólt a főhősömnek, hogy „gyere, menjünk a rádióba!” És elindultak kifelé a tömegből. Nem tudtam követni őket, mert az ember-fal rögtön összezáródott mögöttük, és egyre közelebb jöttek, mintha ott se lennék. Úgy éreztem, nem kapok levegőt, és rögtön elájulok. Behunytam a szemem, de egy mély lélegzet után ki is nyitottam – nem engedhettem meg magamnak, hogy szem elől veszítsem az emberemet.
Kár volt aggódnom, mikor kinyitottam a szemem, újra ott volt mellettem, és a helyszín megint megváltozott: egy szobában voltunk, csomó kimerült, de boldog ember között. A szobában furcsa asztalok voltak, gombok meg ilyen... csúszkák, vagy minekmondjamok voltak rajtuk, és a falak egy részét is ilyen mugli kütyük borították. A rádióállomáson belül lehettünk. Ünnepélyes zene szólt, mindenki vigyázzban állt, és énekeltek. Szinte megrendítő volt. Egy fiatal srác volt a mikrofonnál, és mikor vége lett a zenének, belemondta, hogy „győztünk”, aztán elkezdte olvasni a követeléseiket. Megint elhomályosult a „világ”, most már nem is küszködtem miatta, csak vártam, hogy kitisztuljon. Az utcán voltunk megint, nappal volt, és láttam egy utcatáblát is: Vajdahunyad utca. Az emberem, meg még négyen bementek egy házba, aminek az ajtaja fölött vöröskeresztes zászló lógott. Bementem utánuk a nyitott ajtón át, és hirtelen nagyon fura lett minden. Elmosódott képek váltották egymást emberekről, akik fegyverrel a kezükben vitatkoztak, parancsokat osztogattak és kaptak, jöttek-mentek, intézkedtek. Aztán más helyszínek is voltak, főleg az utca lehetett, de nagyon gyorsan változott minden. Kiáltás- meg fegyverropogás-foszlányokat is hallottam, aztán úgy észleltem, hogy éjszaka lett és nagy kavarodás, csoportokban mentek az emberek, talán harcoltak is, aztán szétváltak, újra találkoztak, az emberem mintha tiltakozott volna valami ellen, aztán megint szétváltak; úgy láttam, megint a házban vannak, de már csak páran; pakolászás, aggódó arcok, könnyes szemek, sietség... végül az emberek egy-kettesével kiosontak a házból és elindultak valamerre. Megint változott a helyszín, meg az idő is, azt hiszem, mert valamivel nyúzottabbnak nézett ki az emberem, meg a többiek is eléggé meg voltak viselve. Nagyobb csoportban mentek az úton gyalog, aztán újabb váltás és most már valami hivatalos helyen lehettek, egyenruhás, komoly arcú fazonokkal beszélt az emberem németül. Úgy látszott, ő beszél a többiek nevében is, akik aggódva kérdezgették, meg szólongatták (végre sikerült kihámoznom, hogy Attila a neve). Újabb snitt; tél, talán karácsony, és azt hiszem, az emberem otthon volt; nagyon örültek neki, meg megkönnyebbülés is látszott rajtuk, mintha eddig nem tudták volna, él-e, vagy jól van-e. Volt ott egy nő, aki olyan volt, mint a nagymamám a képeken. Lehet, hogy ő volt! És Attila magával vitte, meg egy idősebb párt is, valamelyikük szüleit, gondolom. Ééés eddig tartanak az emlékek.
A következő, amit észleltem, hogy valakik beszélgetnek a közelemben. Próbáltam figyelni, és úgy vettem ki, hogy tanakodtak. És úgy is volt: a szobatársaim vitáztak diszkréten az alélt testem fölött, hogy mit csináljanak velem. Lehet, hogy már épp eldöntötték volna, hogy elásnak a Tiltott Rengetegben... ennél a gondolatnál megijedtem kicsit, úgyhogy gyorsan kinyitottam a szemem és felültem. Eladdig a földön hevertem, mint kiderült, és ötletem se volt, mennyi idő telt el a varázslat megidézése óta, vagy azóta, hogy az utolsó emlékeket láttam. Tele volt a fejem az egésszel, és egyelőre nem volt tiszta, mit is láttam-hallottam, de nem akartam elfelejteni egyetlen apró mozzanatot sem. Tartottam tőle, hogy olyan lesz, mint mikor az ember álmodik valamit, aztán felkel, elkezdi a napi rutint, és azonmód el is felejti, mit álmodott, pedig egy pillanattal előbb még megvolt. Rém bosszantó dolog, és nem akartam, hogy ez legyen. Ezért nem is szóltam a szobatársaimhoz, hanem felpattantam, és kirohantam a szobából, ki a klubhelyiségből, és a folyosón kezdtem el cirkálni, közben pedig megpróbáltam értelmezni a dolgokat. Arra jutottam, hogy (tekintve a civilizáció fejlettségét és a nagymamám-kinézetű nőt) Attila a nagyapám lehetett, aki valamiféle forradalomban vett részt október 23-án, bár azt nem tudtam meg, melyik évben. Aztán valószínűleg külföldre ment, később pedig visszament a feleségéért, aki a nagymamám volt, meg valamelyikük szüleiért. Gondolom ezután keveredett valahogy ide, Angliába. Anyu azt mondta, repülőgépet vezetett, vagy mit. Mugli volt, az biztos, a nagymamám viszont boszorkány. Biztos ő segítette „Attila nagypapit” a boldogulásban, sőt, azt hiszem, olyasmi is volt, hogy elhitették a mugli hatóságokkal, hogy valahol a tengerentúlon telepedett le. Mindenesetre abból, hogy elhagyták Magyarországot, arra következtettem, hogy a forradalom elbukott, és ezért kellett menekülniük. Szóval Rob egy bukott forradalomra emlékezik.
Az jutott eszembe, hogy gyertyát kéne gyújtani. Egyre erősebb lett bennem az elhatározás, hogy ezt meg is teszem. De hol gyújtsak gyertyát? A klubhelyiségben? Akkor nem „emlékezhetne meg” mindenki, aki akar. Aztán arra gondoltam, hogy ugyan már, kit áltatok, úgyse érdekel senkit rajtam kívül. Talán Robert Hólyag Munroe-t igen, de ő meg azért szarná le, mert én csinálom. Végül úgy döntöttem, a szobában gyújtok egy mécsest, az ablakfülkében, és eléneklem azt a dalt, amit a Rádióban hallottam. Igen ám, csak ott vannak a szobatársaim. Nem hiányzik a kommentjük. Szóval inkább mégis úgy döntöttem, hogy a klubhelyiségben cselekszem majd meg mindezt, mikor már mindenki elvonult aludni.
Így is tettem. Nem tudom, mennyire sikerült normálisan elénekelni azt a dalt, de valahogy fontosnak éreztem, és ez volt minden, amit tehettem. De jó volt arra gondolni, hogy valahol, valamikor valakik azért küzdöttek, hogy egy egész népnek jó legyen. És még jobb volt tudni, hogy a nagyapám is köztük volt, sőt, nem is volt akárki köztük: vigyázott a többiekre, segítette őket. Azt hiszem, ez példa.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.