Tegnap reggel edzése volt a mardekáros csapatnak. Eredetileg utána dumáltunk volna Roberttel. Így persze nem lett belőle semmi. "Arra jártam" ugyan, elkullogtam a pálya felé az idő tájt, mikor végeztek; botor fejjel abban reménykedve, hátha mégis megenyhül. Amikor köszöntem neki, nem szólt, csak elfordította a fejét. Olyan képet vágott, mint aki szarba lépett. Na igen, körül-belül.
Így aztán nem tudtam mivel kitölteni üres óráimat, úgyhogy bevettem magam a könyvtárba. Olvashattam volna az Anyutól kapott Rejtő-könyvek egyikét is, de amelyikbe belekezdtem a héten, az túl humoros volt a hangulatomhoz. Megtudtam viszont egy csomó mindent a magyar mágiatörténetről. Találtam utalásokat a régi krónikákban, meg egy egész könyvet is (bár nem túl vaskos), ami magyarokról szól, ezzel elleszek egy darabig.
No meg a tanulással. Mivel a péntek délutánomat a kavarás, a tegnapi napot pedig a punnyadás töltötte ki (a szombatokat már egy ideje tanulásmentes napként kezelem), minden házim mára maradt. Kár, hogy egy délelőtt elég volt rá. Továbbra sem találtam a helyem, és mintha még Mephisto is megorrolt volna rám, egész hétvégén színét se láttam.
A nap további részében, vagyis egész délután a klubhelyiségben punnyadtam. Elfoglaltam kedvenc sötét, félreeső zugaim egyikét, és olvasás címén elmerültem szánalmas, nyomasztó gondolataimban. Azt hiszem, ezért utálnak. Egyébként egy személyiségteszt szerint* - a Szombati Boszorkányban olvastam, 'Melyik vámpír-klánba tartozol?' a címe - a nosferatukra jellemző az efféle... "kedvenc helyem: egy sötét sarok, ahonnan láthatok mindenkit, de engem nem lát senki". A teszt szerint szettita lennék, de most úgy érzem, pont olyan szánalmas vagyok, mint egy nosferatu (állatszerű lények, a csatornában élnek, nem mernek kimenni a fényre, nehogy torz alakjukat bárki meglássa).
Órákon át csak meredtem magam elé, és mindenféléről gondolkodtam. Nem volt kedvem semmihez, szerintem ez valahol érthető. Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy teljesen kiürült a klubhelyiség, egyedül maradtam. Az órámra néztem, fél tíz volt. Felálltam, és kinyújtóztattam elgémberedett tagjaim, abban a hiszemben, hogy nem lát senki. Végül is annyira még nem vagyok paranoiás, és ez, ha egyedül van az ember, szerintem evidens (mármint, hogy nem látja senki). Ám ahogy kinyitottam a szemem, egy hideg, könyörtelen, éjfekete szempár pillantásával találkoztam. Remek - gondoltam. Furcsa módon nem apám jutott eszembe először, hanem egy olyan valaki, akit csak egyszer láttam azelőtt, és az a találkozás is meglehetősen érdekes volt: valaki a bálról.
- Máris ráuntál a lovagodra? - kérdezte maró gúnnyal. Ez az a hang. Ő az - futott át az agyamon. Ezúttal alaposan szemügyre vettem a kellemetlenkedőt, hogy bármikor felismerjem. Ha sokat kekeckedik, rosszul jár. Középmagas, hajlékony termet, aranybarna bőr, hosszú, világos haj (nyilván szőke - gondolatban elhúztam a szám), markáns arc, határozott vonások, szigorú, sötét szemöldök, lángoló fekete szemek, kicsit ferde orr, keskeny, összepréselt ajkak. Egy alig pár hónaposnak tűnő forradás húzódott végig az arcán. Még tetszene is, ha nem lenne szőke... meg, ha nem utálna valami különös okból ennyire - jegyeztem meg magamban. De sajnos még a szokásosnál is kevesebb türelmem volt a kötekedéséhez. Összefontam a karjaim és igyekeztem lesújtóan nézni rá, bár az igazat megvallva némileg érdekelt, mit akar.
- Kiről beszélsz?
- Ne add itt az ártatlant! Jól elvoltatok a bálon Munroe-val. - Ez vicces. Nem is tudtam hirtelen, dühös legyek-e, vagy röhögjem körbe. Mivel egyikhez sem volt kedvem, megcsóváltam a fejem, és nem válaszoltam. Ettől persze rögtön nyeregben érezte magát, és tovább kötözködött:
- Szegény srác, hamar túladtál rajta.
- Feh! - horkantam fel. - Nem tudsz te semmit. Roberttel csak barátok voltunk. Viszont kíváncsi lennék, miért érdekel ez téged. - Na erre iszonyú bősz képet vágott. Odahajolt hozzám, egész közel, és az arcomba sziszegte:
- Csak szeretnéd, hogy érdekeljen! - aztán sarkon fordult, és elviharzott a fiúk hálótermei felé. Höh. Annyira megdöbbentem, hogy nem is szóltam semmit. Egyrészt, amikor a képembe hajolt, enyhe meglepetéssel konstatáltam, hogy a haja nem szőke, hanem fehér. Nem hiszem, hogy így született, kíváncsi lennék, hogy lett ilyen. Állítólag komoly trauma hatására pillanatok alatt megőszülhet az ember, és ez a forradással is összevágna. Másrészt pedig lövésem sincs, honnan veszi, hogy én annyira szeretném, hogy érdeklődjön utánam.
Viszont nem volt hangulatom egy gyakorlatilag ismeretlen emberke dilijein meg sötét múltján tűnődni, sőt, még mindig nincs, úgyhogy el is teszem magam holnapra. Hát még, ha értelme is lenne...
*a teszt eredetileg a quizilla.com-ról származik, és a Vampires - The Masquerade című RPG világán alapul. Sajnos már nem található meg, pedig egész érdekes kis teszt volt.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.