Még jó, hogy készültem bűbájtanra, sejtettem, hogy számonkérésféle lesz. Flitwick kicsit kiakadt a bandára legutóbb, mikor az Aguamentivel egymást locsolta a griffendéles és a mardekáros tábor (már akinek sikerült a bűbáj)... na igen, nem a mi ötletünk volt, hogy összezárjanak bennünket az "elitkommandóval" (igen, még mindig ez megy, mert bűbájtanból túl sokan jelentkeztünk RAVASZra, kb. mindenki, akinek sikerült az RBF, szóval ugyanúgy osztogatnak minket, mint azelőtt… ugyanolyan előnytelenül). Persze most is ránk, mardekárosokra nézett ferdén a vén gnóm, holott pontosan tudja, hogy a nyavalyás szentségesek is ugyanannyira voltak hibásak. Eh, mindegy. Az azért elégtétel volt, hogy egy csomóan a béna jóslástanra tanultak, és most kétségbeesetten próbáltak agyat erőltetni, meg puskázni, hehe. Szerény személyem természetesen még harmadik után megszabadult Sarlatán Trellytől és émelyítő órájától. Amit erről a mágiaágról tudnom kell, azt anyám révén már amúgy is megtanultam. Például, hogy semmire sem jó. Anyámról jut eszembe, küldtem neki baglyot (egyébként is elvárja, hogy rendszeresen írjak), és megkérdeztem, hogy az a kvibli rokon honnan származik, és létezhet-e, hogy tudtomon kívül értek egy idegen nyelven. Remélem, hamar válaszol.

Délután a klubhelyiségbe mentem tanulni, és Robertet is ott találtam, egyedül. Sejtettem, hogy maga alatt lehet, ha nincs körülötte senki, úgyhogy leültem az asztalához vele szemben. Nem tudtam, mit mondhatnék neki a köszönésen kívül, úgyhogy egy darabig szótlanul körmöltünk, aztán egyszer felpillantott és megszólalt:
- Szánalmas vagyok, mi?
- Hogyan? Nem, dehogy! Miért lennél? - lepődtem meg.
- Szerinted? - nézett rám ekkor már határozottan bánatosan.
- Ugyan már - siettem a válasszal -, észre se vettem, hogy kivagy.
- Akkor most mégis honnan tudod? - kötözködött, mire megpróbáltam utánozni előbbi búsulókutya-arckifejezését, és hozzátettem:
- Olyan képet vágtál az előbb, mint egy spániel.
- Jó hogy nem, mint Zámbó Jimmy!
- Kicsoda?
- Mindegy - legyintett, és elég hülyének éreztem magam, sose tudom az ilyen hírességekről, hogy ki kicsoda. Tulajdonképpen azt sem, hogy vannak... Végül is óvatosan megkérdeztem, a csaj miatt eszi-e magát, akiről a hétvégén beszélt. Naná, hogy igen.
- Tudom, hogy tök gáz ilyen apróság miatt ennyit nyavalyogni, de olyan rossz mással látni őt! Sosem voltam még féltékeny, rohadt érzés!
- Figyi, szerintem ez abszolút nem gáz. Igaz, hogy nem tudom, milyen lehet szerelmesnek lenni, meg féltékenynek, de mások is pont így, sőt, sokkal jobban kilennének a helyedben. Például néhány éve, talán emlékszel, Sarla... akarom mondani Trelawney hiányzott néhány napot, aztán mikor visszajött, úgy nézett ki, mint egy csöves.
- Persze, hogy emlékszem, mindenki kicsődült a folyosóra és ott röhögtünk rajta, de hogy jön ez ide?
- Állítólag amiatt volt ki, hogy Vector megnősült.
- Na ne!
- Nem tuti, csak úgy hallottam, de azt terjesztették, hogy Trelawney folyton zaklatta Vectort, merthogy szerinte "a számmisztika a jóslástan kistestvére", meg hasonló dumák. És mikor szerencsétlen prof megnősült, a néni kiakadt, és lement a Szárnyas Vadkanba lerészegedni.
- Hű... végül is akkor tényleg nem vagyok gáz - nevetett Rob, aztán hirtelen elkomolyodott és folytatta:
- De akkor sem bírom már sokáig.
- Segítek.
- Nem tudsz.
- Talán, ha megmondanád, kicsoda...
- Nem!
- Miért nem? - kérdeztem, és tulajdonképpen nem vártam, hogy erre majd megmondja, de ahogy elhallgattam, úgy éreztem, mégis feszültség van a levegőben. Valami készült, és tényleg. Rob egyszer csak hamiskásan elmosolyodott és halkan, hogy csak ketten halljuk, énekelni kezdett:
- "Mindened, miben hittél még, /Semmivé legyen, hulljon szét, /Ha elárulsz engem!" - egy Ossian-szám két sora volt! Enyhén meglepett vele. Nem is igazán azzal, hogy olyan őrült, és énekelve válaszol (jó hangja van egyébként), hanem hogy honnan ismeri pont ezt a zenekart?! Nyilván roppant értelmes arcot vághattam, mert nevetni kezdett, én pedig észbe kapva gyorsan válaszoltam:
- Naná, hogy bízhatsz bennem, letegyem a Megszeghetetlent?
- Azt azért nem kell. Amúgy is eskető kéne hozzá - mosolygott. Hirtelen nem tudtam, mit kérdezzek meg előbb: nyasztassam tovább, hogy ki a csaj, vagy kérdezzem inkább az Ossianról? Végül megint ő döntött helyettem, odahajolt a fülemhez, és belesúgta:
- Penelope Clearwater. Kint van! - tette hozzá. Pislogtam párat. Ez azért tényleg nehéz ügy - gondoltam, de nem mondtam ki hangosan. A csajszi negyedéves, asszem, és Wörös Percyvel, a Prefektusrémmel jár. Ebből következik, hogy biztos griffendéles.
- Hogyhogy kint van? Másnak nem is mondtad még el?
- Ugyan kinek? A haveroknak? Jó fejek, de csak kiröhögnének. - Ahogy gondoltam.
- Olyan, mintha már ezer éve barátok lennénk. Tudom, hogy érzelgős, de sajna mostanában ilyen a hangulatom - magyarázta.
- Á, ez még elmegy - vigyorogtam, és azért hozzá tettem: - Nekem is olyan egyébként. Amúgy meg, nem is olyan vészes a helyzet, majd kitalálunk valamit! - bíztattam, mire megeresztett egy hitetlenkedő mosolyt, és elterelte a szót:
- Minek is akartad nevezni Trelawney-t az előbb?

Így aztán a tanárok beceneveinek taglalásával folytattuk a beszélgetést: én elmondtam, amiket én találtam ki, Rob pedig a köztudottakat, amikről nekem persze vajmi kevés fogalmam volt, mily meglepő, hehe. Lehet, hogy részben azért is utálom az embereket, mert úgy érzem magam köztük, mintha egy másik bolygón lennék. Nem ismerem a szokásaikat. Persze az is előfordulhat, hogy azért nem ismerem őket, mert nem megyek a közelükbe... ez olyan, mint "az asszony és a sárkánykígyó" ősi dilemmája. Olvastam egyszer, hogy volt egy mágiatörténész, aki azt kutatta egy életen át, hogy "Sárkánykígyóból lett-e az asszony, avagy asszonyból lett-e a sárkánykígyó?" *. Vén soviniszta, feh. Szóval, ami a lényeg, jól eldumáltunk és elhatároztam, hogy megpróbálok kiagyalni valamit, és összehozni Robertet a csajjal. Igazán megérdemli!

* a gondolatot Móra Ferenc Az asszonyok tüköréből című elbeszéléséből vettem.