Ma szokásom ellenére későn ébredtem, és nem is volt kedvem azonnal felkelni. Megvártam, hogy a hasamra süssön a nap, hehe. Kár, hogy ezt idelenn az alagsorban nem lehet szó szerint érteni. Nem igazán voltam éhes, úgyhogy a bejárati csarnokból egyenesen a könyvtár felé indultam, magammal hurcolászva az időközben elmaradhatatlanná vált walkmant. Tényleg jó cucc. Ráadásul, ha véletlen netalántán valaki utánam szól, és nem hallom meg, nyugodtan ráfoghatom, hogy a zene miatt, nem pedig azért, mert már megint nem ott jár az agyam, ahol kéne.

Ráérősen böngészgettem a „Mágikus lények” feliratú polcok tartalmát, mivel megkérdeztem Mme Cvikkert, van-e esetleg valami új, és azt felelte, ott keressem. Ilyenkor szeptemberben néha előfordul, hogy tényleg bővítik a könyvtárat, de egyébként… jó, persze, rengeteg könyv van, talán egy élet is kevés lenne rá, de nem sok az olyan, ami érdekel is… most viszont találtam egyet a Loch Ness-i, meg az egyéb ilyen misztikus-legendás szörnyekről, és már éppen letelepedtem volna vele valami félreeső helyre, mikor egy apró, borzas kiscsajjal találtam szembe magam. Először majdnem megijedtem tőle, úgy állt mögöttem, mint a cövek, és kis híján beléütköztem, ahogy elfordultam a polctól. Ahogy jobban megnéztem… hát, az sem volt biztatóbb: lapát fogak, tudálékos arckifejezés, Griffendél… és persze újfent megállapíthattam, hogy a fakóbarna bozót, amit a hajának nevez, hírből sem ismeri a fésűt. Nyilván. Vetettem rá egy megvető pillantást, és tovább akartam menni, erre megköszörülte a torkát, és számonkérő hangon megszólalt:

- Mi az ott a kezedben? – először kimérten jobbra, majd balra fordítottam a fejem – persze, pontosan tudtam, hogy nincs a közelben más – aztán enyhén felvont szemöldökkel, meglehetős kelletlenül visszakérdeztem:
- Hozzám beszélsz?
- Persze, hogy hozzád, nincs itt senki más – válaszolt okoskodva és egyben türelmetlenül.
- Susan Snape, örülök, hogy megismerhetlek – nyújtottam kezet maró gúnnyal. Szemmel láthatóan elsős a kiscsaj. Évről évre egyre bunkóbbak a gólyák, komolyan, mivé lesz a világ, ha ez így megy? Kicsit zavarba jött. Nem eléggé.
- Öhm… Hermione Granger. – Jól megropogtattam a csontjait, csak, hogy érezze az erőfölényt. Sajnos hamar visszanyerte a „lélekjelenlétét”.
- Szóval? – topogott a lábával, és a jobb kezemre bámult.
- Egy walkman – feleltem, mintha mi sem lenne természetesebb. Közben az jutott eszembe, hogy ha csak meg akarja bámulni a fantasztikus mugli szerkentyűmet, még inkább jogosan várhatnék némi tiszteletet. Ami egyébként is megillet, persze.
- Igen, tudom – felelte még idegesítőbben és okoskodóbban, mint előtte –, de elektromos tárgy, nem? – rásandítottam a hátoldalon lévő sárga címkére, és úgy gondoltam, de. Ennek hangot is adtam:
- Dehogynem. És? – tettem hozzá undokul.
- Itt nem működnek az elektromos tárgyak. – Erre mindkét szemöldököm az egekig szaladt. Most akkor vagy hülyét akar csinálni belőlem, vagy ő nagyon hülye. Végül úgy döntöttem, a második feltételezés sokkal inkább kedvemre való, ennek megfelelően tovább gúnyolódtam:
- Hoppá, már viszel is az igazgató elé?
- Ha nem hiszed, nézd meg, benne van A Roxfort történetében. – azzal a kezembe nyomott egy bazivastag, szemmel láthatóan halál unalmas kötetet. Áh, iskolánk nagybecsű biográfiája. Na igen, újabban így hallottam emlegetni, és volt is vita erről, mert egyesek szerint a Roxfort élőlény… fehh. Unottan felütöttem a hatalmas adattárat, és végiglapoztam, mintegy jelképesen, jelezve, hogy kívülről tudom, mi van benne. Véletlenül igaz is… de csak büntetésből olvastam el! Igazi diák ilyet önként nem tesz. Végül az utolsó lapnál megálltam. Közben jól megfigyeltem, semmi könyvtári jelzetet nem láttam a köteten, tehát saját. Megengedtem magamnak azt a luxust, hogy azt tegyem, ami először eszembe jutott. Elővettem egy ceruzát a talárom zsebéből (gyors, és könnyen eltűntethető – néha előnyösebb a pennánál), és a következőket firkantottam az utolsó oldalra (igyekeztem olvashatóan):

"Bármely elsőéves griffendéles tanulót, aki a Roxfort-birtok területén felsőbbéves mardekárost zaklat idióta kérdésekkel, titokzatos, végzetes kimenetelű baleset ér három napon belül."

Visszaadtam neki a könyvet, és indulni készültem, de persze azt azért még megvártam, hogy elolvassa.

- Badarság! – rázta a fejét, de azért egyértelműen elsápadt, hehe.
- Pedig benne van a könyvben – feleltem a győztes fölényével, és otthagytam a saját levében főni. Később láttam, hogy odamegy a Potter gyerekhez meg egy vörös hajú égimeszelő-kezdeményhez, és erősen gesztikulálva magyaráz nekik. Őket viszont úgy tűnt, nem igazán érdekli a dolog. Engem sem. Persze, mikor említette, nekem is kezdett rémleni, hogy van valami ilyen a könyvben (nem fordítottam rá túl sok figyelmet, mivel nem sűrűn kerülök elektromos cuccok közelébe), de nem tudok magyarázatot rá, miért működik mégis. Lehet, hogy mégsem árammal megy, vagy meg lett bűvölve, vagy mit tudom én. Mindenesetre, ha valami működik, és jól, pedig nem kéne, azzal simán ki vagyok békülve. Fordítva már bosszantana.

Végül aztán annyira elfeledkeztem magamról olvasás közben, hogy az utolsó pillanatban jutott eszembe Robert, meg az edzés. Meg, hogy mindjárt vége. Eszem nélkül rohantam lefelé (nos, lehet, hogy nincs sok különbség ez és az átlag állapotom között), és út közben beugrott, hogy az Anyutól kapott csomagot sem bontottam még fel. Úgyhogy lerohantam érte, remélve, hogy nem tartalmaz semmi törékenyt (mi olyan lehetne benne?), és szerencsére az edzés utolsó pár percére oda is értem. Rob is észrevett, és színpadiasan a szívéhez kapott, mint aki határtalanul megkönnyebbül. Rávigyorogtam, először azt hittem, ijesztő volt, de visszavigyorgott, úgyhogy nem lehetett olyan vészes, hehe.

Aztán vége lett az edzésnek, és elkezdtünk kóvályogni a parkban. Szokás szerint mindenféléről beszélgettünk, és én a magam részéről teljesen el is feledkeztem a kezemben tartott csomagról. Robnak viszont szemet szúrt, és megkérdezte:

- Mi az, Nyilas, pakkot kaptál? – pislogtam párat, és elég értetlenül nézhettem rá, mire elmagyarázta, hogy egy mugli regényre utalt vele (Légy jó mindörökké, azt hiszem). Mielőtt felbontottuk volna a „pakkot”, megmutattam Robbie-nak Anyu levelét. Szokatlan tőlem ez a bizalmaskodás, tudom, de egyrészt ő is elmondta nekem a (gondolom) legféltettebb titkát, másrészt meg őt is érinti. Kicsit el is kerekedett a szeme, ahogy olvasta, aztán huncutul elmosolyodott. Kiderült egyébként, hogy az említett mugli regény magyar. Rob elmesélte, hogy az apukája ragaszkodott hozzá, hogy Rob anyukája halála után is foglalkozzon a magyar nyelvvel, meg hagyományokkal, meg minden. Robertnek eleinte az agyára ment az egész, de most azt mondja, nem bánja. Megkértem, hogy majd meséljen pár dolgot, mert én viszont semmit sem tudok.

A csomagban olyan dolgok voltak, amiket Anyu mindig szokott küldeni: saját készítésű citromos keksz, bodzaszörp, meg néhány könyvet is becsomagolt, elég réginek látszanak, és furcsán néznek ki. A borítójuk papírból van, és színes. Citromsárga. Meg piros meg kék mintás. Nagyjából egyformák, csak a rajtuk lévő rajzok, meg a címük különbözik. Sorozat. Magyarul van, és mikor Rob meglátta, lelkendezni kezdett, hogy ezek nagyon jók, ő már olvasta őket, és feltétlenül olvassam el én is. Ezzel fel is keltette az érdeklődésemet rendesen, úgyhogy majd elkezdem. Egyébként valami P. Howard, vagyis Rob szerint Rejtő Jenő írta mindet. Vicces neve van, hehe. Robnak a bodzaszörp láttán is elkerekedett a szeme, és megkérdezte, mi az. Mondtam neki, erre ő azt felelte, hogy az anyukája is mindig főzött ilyet nyáron, és hogy már ezer éve nem is látott sehol. Erre nekiadtam. Apám a haját tépné, hogy miféle magatartás ez egy mardekárostól, de nem érdekel. Ihatok még akármikor és láttam, hogy ez sokat jelent Robnak. Apámnak meg túró a fülébe, neki sose voltak barátai. Kicsit félek egyébként megkérdezni arról, amit Anyu írt… mondtam is Robnak, hogy nem biztos, hogy megkérdezem, erre ő szinte lekiabált, hogy dehogynem, kérdezzem csak meg. Mondjuk, igaza van, nem állapot, ami apám és köztem van. Egyébként Rob jót mosolygott Anyu rejtélyes megfogalmazásán (ami miatt én inkább a hajam téptem… teljesen zavaros a dolog).