Tényleg olyan voltam reggel, mint a mosott szar... ráadásul nehéz nap elé néztem, mert mára terveztem be a PC-hadművelet utolsó mozzanatát és a Rémdenevér Proffal való izgalmas csevejt is.... ugyanis ma volt bájitaltan órám. Rob tök rendes volt, lejött velem reggelizni, pedig az első órája lyukas péntekenként (ezt már lehet, hogy említettem korábban). Bátorított, hogy ne halogassam, meg minden. Tulajdonképpen igaza volt, egyébként is furdalt a kíváncsiság, hogy mi lehet az a titokzatos ügy, amit Jóanyám nem óhajtott levélben közölni. Ezen kívül már egy ideje én is töprengtem azon, hogy valahogy rendezni kéne a kapcsolatomat Poe Hollójával, és ennél jobb ürügyet keresve sem találnék.
Így aztán megpróbáltam összeszedni magam, amit egy lónak való adag kávé megivásával kezdtem. Ez, meg a tény, hogy majdnem elkéstem bűbájtanról, vert belém némi életet. Aztán egész mugliismereten azon agyaltam, hogy "miként fogom szólítani rég hanyagolt atyám", hehe. Ennek persze az lett az eredménye, hogy halvány fogalmam sincs, hogy működik a számítógép. Majd meg kell kérnem valakit, hogy magyarázza el. Valami mugliivadékot, feh.
Végül - de nem utolsósorban - eljött a rettegve várt bájitaltan óra. Persze nem akartam már az elején odaállni a Rém elé, hogy azután egész órán szívasson... tehát megvárom a végét. Igen ám, de ahogy az említett vég közeledett, az elszántságom egyre csökkent. Folyamatosan azon járt az agyam, hogyan lehetne megkerülni a dolgot. Sehogy máshogy, csak Anyu segítségével. Őt viszont ismerem annyira, hogy tudjam, ha egyszer eltökélte, hogy apámtól kell megtudnom a dolgot, akkor fejre is állhatok, belőle nem szedem ki. Tehát egyetlen lehetőségem maradt, és így vissza is kanyarodtunk az elejére.
- Miss Snape! - zökkentett ki morfondírozásomból egy mély, és legalább annyira gúnyos hang.
- Öh, igen, professzor úr!
- Ismertetné az említett bájital hozzávalóit? - Gyorsan a mellettem ülő füzetére sandítottam. Csak a bájital nevét írta fel, márpedig elég stréber (na jah, aki bájitaltanból RAVASZ-ra jár, nem is lehet más), úgyhogy biztos lehettem benne, hogy a prof még el sem mondta. Mázli, hogy nyáron pont ezzel szórakoztam (egy durva hallucinációkat okozó ital, azon kísérleteztem, hogy legyengítsem a hatását, és a dilis szomszéd néni macskáit itattam vele - muhahahaha!). Fel is soroltam az összetevőket, de persze csak húzta a száját, meg olyasmit morgott, hogy "öt pont a Mardekárnak". Persze, ha mondjuk Rick Malfoy nyökögte volna el némi segítséggel a felét, tuti adott volna neki tízet is... feh, vén soviniszta, családgyűlölő... áh. Szép kis kilátások. Naná, hogy egész órán ferdén nézett rám. De én azért csak odaslisszoltam hozzá, mikor már mindenki kiment a teremből. A tanári asztalnál ült, és valami roppant fontos pergamenkupacot rakosgatott.
- Elnézést, tanár úr, lenne egy kérdésem - kezdtem kissé gyámoltalanul, de ő persze fel sem nézett.
- Milyen természetű? - kérdezett vissza foghegyről.
- Személyes. - A keze, amiben a tekercseket tartotta, megállt félúton az asztal fölött, de még mindig maga elé meredt.
- Nem hinném, hogy bármiféle személyes megbeszélnivalónk lenne. - Gondolom, ő maga sem képzelte, hogy ennyivel megússza.
- Szerintem viszont nagyon is van. Édesanyám a legutóbbi levelében írt nekem valami titokról, amiről tudnom kellene, a professzor úrral kapcsolatos, és öntől kell megkérdeznem, mert senki mástól nem tudhatom meg - magyaráztam igyekezetem szerint határozottan, és mintegy igazolásképpen kampós orra alá tartottam a levelet.
- Igazán? - kérdezte erre gúnyos hangon, és már épp kezdtem volna örülni, hogy végre rám néz, de a szeme sötéten villant.
- Akkor mondja meg a kedves mamának, hogy ne ígérgessen a nevemben, és egyikük se ártsa bele magát olyasmibe, amihez semmi közük! - Na tessék. Kicsit bepipultam erre.
- Szóval semmi közünk? Jól van. Mit is várhatnék egy olyan embertől, aki sosincs ott, ha szükségem van rá? Ne is mondd el, nem érdekel! Nehogy már egyszer úgy érezzem, hogy apám is van! - sziszegtem nyugalmat erőltetve magamra. Aztán persze sarkon fordultam, és kiviharzottam a teremből. Most sem értem, hogy bírtam ki, hogy ne vágjam be az ajtót magam után.
Ha jobban belegondolok, nem is egészen magától értetődő, hogy így felhúztam magam a dolgon, elvégre valami ilyesmire számítottam. Tudtam, hogy nem lesz könnyű menet. Talán hagynom kellene az egészet. Rohadtul nincs kedvem a rengeteg tanulnivaló mellett az apámnak könyörögni, hogy ugyan kezeljen már emberként.
Ezután volt egy ebédszünetem, de nem igazán voltam éhes. Inkább kölcsönkértem a szertárból egy seprűt, és tettem pár kört a suli felett. Mivel futni utálok, motorom pedig nincs, ez tűnt a feszültség-levezetés legideálisabb módjának. Tényleg lenyugtatott kissé; jólesett érezni, ahogy felemelkedem a levegőbe, és megszűnnek a korlátok; a szél lehűtött, és mintha kitisztította volna a fejem. Mire visszavittem a seprűt a szertárba, már csak tíz percem maradt a kajaszünetből. Így aztán szedni kezdtem a lábam, mert Robbie-val mindenképp beszélni akartam, és nem tudtam, mikor végez délután. Szerencsém volt, mert éppen kifelé jött a nagyteremből, mikor az ajtóhoz értem. Futólag váltottunk pár szót, mert volt valami dolga, de a lényeg sikerült. Nevezetesen, hogy megbeszéltem vele egy találkozót délután háromra a harmadik emeleti folyosón. Persze, kérdezte, hogy miért pont oda, de erre csak annyit mondtam, hogy majd meglátja, és elköszöntem.
Még végig kellett röhögnöm-unatkoznom-szenvednem-türelmetlenkednem egy SVK-órát Mógussal (az az ürge egy paródia), meg a bamba, széplelkű hugrabugos bandával, aztán pedig elő kellett vadásznom a Weasley-ikreket. Ez azért beletelt némi időbe. Sőt, tulajdonképpen tök véletlen, hogy rájuk akadtam, szó szerint belém rohantak, aztán egyenest behúztak az egyik titkos folyosóra.
- Frics üldöz minket - magyarázta Fred lihegve.
- Már megint - tette hozzá George levegőért kapkodva. Bírom az ikreket, mert nekik nem kell paródiának lenniük (mint amilyen mondjuk Mógus), anélkül is kabaréban érzed magad, ha velük vagy.
- Elintéztétek, amit kértem?
- Igen, nemrég szóltunk Percy bátyánk drágalátos barátnőjének, hogy a Prefibubus háromkor várja a harmadikon - darálta unott képpel az egyikük (takarásban volt a pulcsiján a betű, anélkül nem tudom őket megkülönböztetni).
- Háromkor a harmadikon - kuncogott a másik -, ez olyan, mint valami kém-jelszó. Harmadikán háromkor a harmadikon, három pár zokniban.
- Meg három fejjel - tettem hozzá, de ők persze nem tudhatták, hogy a minden valószínűség szerint a zárolt részben megbúvó háromfejű kutyára céloztam.
- Van egy kép, ami mögül be lehet látni a folyosó nagy részét, odavezetünk - ajánlotta az egyikük (vagy a másikuk? Ha megtaláltam a fonalat, szólok). Én persze örültem, és mentem velük. Elég hosszan kanyarogtunk a titkos folyosókon, és az a vicces, hogy volt olyan, amit én, a "tapasztalt" hatodikos még sose láttam. Ők meg persze csukott szemmel is tudták az utat... talán nem ártana jóban lennem velük, hehehe.
- Egyébként miért is akarod odacsalni és meglesni a hőn imádott Penelope-ot? - O-óóó, kényes kérdés! Felvontam a szemöldököm és igyekeztem mély megvetéssel sugározni, hogy "Ezt most ugye nem gondolod komolyan?", de mint tudjuk, ez egy Fred vagy George Weasley-t marhára nem hat meg. Tehát maradt az egyenes beszéd.
- Semmi közöd hozzá. - Azután pedig a téma-elterelés.
- Egyébként, ha megengedtek némi építő jellegű kritikát, szerintem béna a felirat az ajtótokon.
- Nem engedjük meg. De ha már voltál olyan udvariatlan, hogy ne várd meg a válaszunkat... mi benne olyan béna? - Nem igaz, milyen szemtelenül tudnak vigyorogni.
- Lesír róla, hogy nyögve izzadtátok össze az alliterációt. Ez akkor jó, ha természetesnek hat.
- Oh, tudna egy példát, drága költőnő?
- Mondjuk Ványadt Weasley-k Vacak-Vására - közöltem fölényes vigyorral, ami először eszembe jutott. Na igen, aki tud, az tud, hehehe. Ezután az út maradék fél percében versenyeztünk, ki tud hosszabb - és persze idétlenebb - alliteráló mondatokat összehozni. Sokat röhögtem, de sajna, csak egyet bírtam megjegyezni - naná, hogy a téma adott volt -, éspedig a következőt: "Harmadikán háromkor a harmadikon három hosszú hajszálat háromszor hézagmentesen hurkolt hörögve három háromfejű hóember, héééé!" Azt azért még hozzáteszem, hogy a "hééé!"-t a végén csak azért mondta George, mert Fred rálépett a lábára. De attól még belepasszol a mondatba.
Mikor megérkeztünk, kábé öt perc volt hátra három óráig. Megkértem az ikreket, hogy hagyjanak magamra. Erre olyan arcot vágtak, hogy biztosra vehettem, úgysem nyugszanak, amíg rá nem jönnek, mit tervezek. De nem igazán érdekelt, mert úgy gondoltam, ha sikerül, úgyis mindenki tudni fogja. Úgyhogy nyomatékosan felszólítottam az ikreket, hogy távozzanak, ők pedig el is mentek, mondván, hogy "értenek ők a szóból, nem kell rögtön gorombáskodni". Feh, szemtelen lurkók.
Igazából semmi különöset nem akartam a harmadik emelettel, csak mert ott a tiltott szárny, és így még ez a legnyugisabb hely az egész kastélyban. Senki nem mer erre jönni, mert ha Frics véletlen elkapja őket... Apropó, Frics. Ekkor jutott eszembe, hogy nincs tervem arra az esetre, ha véletlen épp most bukkanna fel. Vagy az a bolhás dög, Mrs. Norris. Egyszer még fellógatom azt a macskát valahova... valami jól látható helyre, hehehe. Persze, az emlegetett szamár mindig megjelenik, még ha csak gondolatban emlegetik, akkor is. Szerencsére még egyik hősünk sem tűnt fel a láthatáron (gondolok itt PC-re és Robra), amikor meghallottam a rozzant macsek nyarvogását, és rögtön a nyomában Frics lépteit és morgását. Enyhén pánikba estem, és körülnéztem, hátha van valami az alagútban, amit odadobhatok, hogy elterelje a figyelmüket. Nem találtam semmit, naná. Főhetek a levemben, ha ilyenen csúszom el - bosszankodtam magamban. De ekkor kisegített egy kellemetlen alak(talan): Hóborc suhant el közvetlenül a gondnok feje fölött és szokásos éles hangján vihogva gúnyolni kezdte Fricset. Az persze a macskával együtt dühösen a nyomába eredt. Hálát adtam Merlinnek, hogy az ostobaságom mégsem tette tönkre a tervet.
Nem sokkal azután, hogy Frics látó- és hallótávolságon kívülre került, fel is bukkant Rob. Előbb óvatosan szétnézett, majd, miután meggyőződött róla, hogy tiszta a levegő, fel-alá kezdett járkálni a tiltott szárny ajtaja előtt. Kissé izgatott lettem, arra gondoltam, most dől el, mi lesz, vagy lesz-e egyáltalán valami. Rob nyugodt volt, persze, mert azt hitte, velem találkozik. Néhány perc múlva, kicsit késve befutott PC. Nyilván váratni akarata "Percyt". A "befutott" egyébként szó szerint értendő, egyenesen beleütközött Robbie-ba. Zavartan nevettek, Rob segített a csajnak felszedni a földről a könyveit (minek vitt könyveket? Fura szokásaik vannak egyeseknek... biztos a tanulás a kedvenc elfoglaltságuk a Prefibubussal), bocsánatot kértek egymástól. Annyira jellegzetes volt a jelenet, hogy biztosra vettem, minden oké lesz. Úgy viselkedtek, mint a félénk szerelmesek, ami Rob esetében azért nem volt meglepő. Nagy nehezen rá is szánta magát, és megkérdezte a csajt, hogy mit keres erre. Persze nem így, sokkal kedvesebben, hehe. Az meg olyasmit mondott, hogy vár valakit, de lehet, hogy nem is jön az illető, mert pontos szokott lenni (itt vágott egy grimaszt, mintha idegesítené a dolog), és korábbra volt megbeszélve. Rob meg erre, hogy micsoda véletlen, vele is pont ez van. Aztán csevegtek valamiről, de olyan halkan, hogy nem értettem. A gesztusaikból ítélve valami szokványos téma lehetett. Végül szét akartak válni, hogy menjen ki-ki a maga dolgára, de valahogy megint összegabalyodtak. Ennek örültem, hehe. És ekkor - tádámm -, megtört a jég, csókolózni kezdtek. Ehh... hát, elég nyálas, sosem szerettem nézni az ilyesmit.
Mikor elengedték egymást, Rob zavartan megköszörülte a torkát, aztán kis szünet után megkérdezte:
- Na és most... mi legyen?
- Én örülnék, ha lenne folytatás - suttogta a csaj fátyolos hangon.
- És a barátod?
- Jah, Percy? Miatta ne aggódj. - Rob ennek hallatán olyan arcot vágott, mint aki legalább három méterrel a föld felett lebeg. Igen ám, csakhogy itt még nem volt vége.
- Amilyen ostoba, sohasem jönne rá - fejezte be a csaj. Kicsit eltátottam a szám. Ki hitte volna, hogy ekkora ribanc? Rob persze teljesen lelombozódott.
- És ha elmondanánk neki? - kérdezte, az utolsó szalmaszálba kapaszkodva. De a ribanc úgy nézett rá, mint egy flepnisre.
- Miért tennénk ilyet, megőrültél? - A srác arcán látszott, hogy egy világ omlott össze benne. Aggódni kezdtem.
- Igen... megőrültem - szólt elhaló hangon, aztán egy lemondó óhaj kíséretében megfordult, és elindult a lépcső felé.
- Most mi a baj? Hová mégy? - kiáltott utána a csaj.
- Felejts el! - Ezt már úgy mondta, hogy vissza sem nézett.
Mint az őrült, rohantam végig a titkos folyosón, hogy én érjek előbb a klubhelyiségbe. Közben mardosott a bűntudat, mert én okoztam ezt az egészet. Péntek délután és egész normális idő lévén mindenki kinn volt a parkban, vagy valahol, mert egyedül voltam a klubhelyiségben, mikor odaértem. Leültem a kandalló elé, de nem bírtam nyugton maradni. Inkább felálltam, és idegbajosan futkostam fel-alá. Úristen, mit mondok neki? Hogy magyarázom meg, hogy én tettem tönkre? Jót akartam, de ehhez nem volt jogom! - ilyen és ehhez hasonló gondolatok gyötörtek, és egyre jobban bepánikoltam. Ő volt az egyetlen barátom, nem akartam elveszíteni. Megérkezett. Belépett az ajtón, lerogyott egy karosszékbe, és a tenyerébe temette az arcát. Úgy tűnt, észre sem vette, hogy ott vagyok. Zavartan odaléptem mellé, és egyik lábamról a másikra állva magyarázkodni kezdtem.
- Figyelj... sajnálom... nem így akartam... nem gondoltam, hogy...
- Mi? - emelte fel a fejét. Olyan sötét tekintettel nézett rám, hogy önkéntelenül is hátráltam egy lépést.
- Te voltál... és végignézted az egészet... - suttogta. Hátborzongató volt.
- Én csak jót akartam... hogy legyen valami... eszembe se jutott, hogy...
- Eszedbe sem jutott, hogy nem kéne belemásznod mások dolgaiba, igaz? Büszke lehetsz magadra! - egész közel jött hozzám, és egyenest a képembe sziszegte az utolsó mondatot. Hirtelen apám jutott róla eszembe. Aztán kirohant a klubhelyiségből.
Én pedig ott maradtam, a dugámba dőlve. A fenébe is, teljesen igaza van! Milyen jogon nyúltam bele? Hogy képzeltem, hogy csak úgy bekavarok? Nem szoktam ilyet csinálni, mi ütött belém? - vívódtam. - De hát én csak jót akartam! - Na jah, és mi van jó szándékkal kikövezve? Nem a sárga köves út, az biztos. - Nem tudhattam, hogy ez lesz belőle! - Az nem változtat semmin. Nem kellett volna beleavatkoznom, mit képzeltem? Hogy istent játszom? Rob megbízott bennem, és én visszaéltem a bizalmával. Megérdemelném, hogy soha többet ne álljon szóba velem. - De én ezt nem akarom! Mit tegyek?!
Újra és újra lepergettem a dolgot magamban - közben, azt hiszem, a kezemet tördeltem, esetleg hol leültem, hol felálltam; nem emlékszem, de ezt szoktam tenni -, de amikor idáig jutottam, mindig megálltam. Kész, nincs tovább, erre nem tudok megoldást. Végül arra jutottam, Rob most biztos kiszellőzteti a fejét, és talán, ha visszajön, megbocsátja a hibámat. Elég nagy baklövés volt, de tényleg csak jót akartam. Közben teljesen besötétedett, és Rob még mindig nem volt sehol. Aggódtam érte. Nem is tudom, mit tettem volna, ha baja esik miattam. Végül, olyan tíz óra felé belépett a klubhelyiségbe. Mint egy holdkóros, elindult a fiúk hálótermei felé. Nem tudtam, vajon úgy tesz-e, mint ha ott sem lennék, vagy tényleg nem vesz észre. Odamentem hozzá, nagy levegőt vettem, és már épp szóra nyitottam a szám, mikor lassan rám emelte tekintetét. Tök üres volt.
- Ne mondj semmit. Hagyjuk az egészet. Nem haragszom, de nem vagyok rád kíváncsi. Csalódtam benned, nem érdekel a mondanivalód. Nagyjából úgyis tudom, mit akarsz. Elvesztetted a bizalmam. Jobb, ha kerülsz ezután. - Ezt mind teljesen kifejezéstelen arccal darálta el, aztán ügyet sem vetve rám többé, továbbment.
Persze, tudom, megérdemlem.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.