Az első napok elég szokványosan teltek, mint a legtöbb tanévkezdés. Csak annyi a különbség, hogy még többféle idiótával kell együtt lennem, mint eddig. Na igen, arra hiába várok, hogy a házak összekeverésének nemes hagyományát eltöröljék... persze, mindenből felvettem a RAVASZt, akár érdekel, akár nem, de a mágiatörivel kapcsolatban ezt már most elkezdtem bánni. Mondjuk, a gaztant még jobban utálom, de muszáj volt RAVASZra mennem belőle, különben sosem leszek gyógyító. Igazság szerint nem is vagyok biztos benne, hogy az akarok lenni. Ezért vettem fel egy csomó mindent, és majd meglátjuk.

Ma reggel a klubhelyiségben természetellenes népcsoportosulást vettem észre. Nem kíséreltem meg, hogy közelebbről vegyem szemügyre a jelenséget - tekintve kemény százhatvanöt centimet, még eltapostak volna. Szóval inkább messziről szemléltem a tömörülést, és sikerült rájönnöm, hogy a faliújság a központ. Egy hirdetmény. A fiúk fanyalognak, méghozzá furcsán csillogó szemmel, a lányok pedig visítoznak meg minden... azt teszik, amit utálok, tehát nyilván örülnek... akkor valami ilyen páros balhé... - s lám, amint idáig jutottam az okoskodással, valaki tök véletlenül félreállt egy pillanatra, és ez alatt ki tudtam betűzni a címet a plakáton: "TANÉVKEZDÉSI BÁL". No de kérem, bál, ilyenkor? Teljesen érthetetlen, még tök messze van a báli szezon. Egyetlen jó dolog származott az értesülésből: kábé fél percig rettentő büszke voltam magamra, mert bejött a spekulációm. Azután persze más dolgok kötöttek le. Gondolataim szabadon szárnyalhattak egészen becsengetésig, mivel szokás szerint egyedül reggeliztem. Közben időnként a tanári asztal felé sandítottam, mert észrevettem, hogy apám figyel. Nem igazán zavart a dolog, hadd nézzen, ha nem látott még eleget, de azért szöget ütött a fejembe a gondolat, hogy általában semmit nem tesz ok nélkül. De mivel nem tudtam rájönni, ez most épp mire jó neki, hamarosan másfelé terelődtek a gondolataim. Aztán még leszaladtam a klubhelyiségbe a cuccomért, és a pince felé menet kis csoportot vettem észre. Ni csak, a legifjabb Malfoy és testőrsége... - gondoltam magamban. Máris talált magának két agyatlan vadbarmot, akikkel ijesztgetheti a többieket. Hirtelen ötlettől vezérelve megálltam közvetlenül Malfoyka mögött. Nagyon el voltak foglalva a sutyorgással, nem is vettek észre. Kihúztam magam és megköszörültem a torkom, erre persze ijedten rebbentek szét, alig bírtam elfojtani egy mosolyt. Apám stílusát utánozva felvontam kissé a szemöldököm, és igyekeztem nagyon szigorú és fensőbbséges lenni.

- Az iskola nem vásártér, Malfoy, menjetek a dolgotokra - szóltam rájuk kimérten. Még egy rosszalló pillantás, és kész is voltak. Nem tudom, vajon az apámmal való hasonlóság miatt, vagy, mert néven szólítottam Malfoykát, mindenesetre beijedtek. Hebegtek valamit, aztán rém gyorsan eliszkoltak. Mondjuk így az első napokban, ráadásul reggel, a homályos pincében... ha lennének odalenn lovagi páncélok, szerintem azoktól is berezeltek volna. Azért tetszett, jó indítása volt a napnak, hehe. Sőt, csodák csodájára sikerült megőriznem a vidámságomat egészen az ebédszünetig.

Arcomon halvány félmosollyal vonultam be a nagyterembe. Persze, megint tökegyedül voltam. Eleinte. Nemigen szoktak különösebb indok nélkül a közelembe jönni, de nem is bánom. Sosem voltam túl népszerű, Merlinnek hála. Általában az agyamra mennek az emberek, egy idő után az is, aki egyébként nem. Nos, azt hiszem, ők sem lehetnek velem másképp, életem eddigi röpke tizenhat éve alatt még senkit sem kellett levakarnom magamról. Egyvalakit kivéve. Alig telt el pár perc, hangos, idegesítő kiáltozásra lettem figyelmes.
- Susie! De jó, hogy látlak! - először nem is vettem róla tudomást, a Susan nem egy ritka név, és az ilyenek általában nem nekem szólnak. De sajnos hamarosan rá kellett jönnöm, hogy ez kivétel. Egy szőke, kék szemű, jóképűnek mondott fiú közeledett felém: a hang forrása.
- Szia, Susie! - szólalt meg újra - szerencsére halkabban -, mikor a közelembe ért. Szemtelen módon rögtön leült velem szemben, és idegesítően vigyorgott az arcomba.
- Nem mondtam még elégszer, hogy ne szólíts így?! - szűrtem a szavakat a fogaim közt, indulataimmal küzdve.
- Ugyan már, olyan aranyos, illik hozzád! - legyintett a Szőke Borzalom. Becsületes neve egyébként Patrick Sweely, hugrabugos, és tavaly óta nem száll le rólam, egy végzetes hibámból kifolyólag. Tudniillik az egyik roxmortsi kiránduláson összetalálkoztunk, ő le volt törve, én unatkoztam, úgyhogy hosszasan elbeszélgettünk. Vagyis inkább meghallgattam a sirámait, de nagyon lefárasztott, el is határoztam, hogy nem nagyon beszélek vele többet, és gondoltam, biztos ő is így lesz vele, hiszen eléggé szégyellheti, hogy így elgyengült egy ismeretlen mardekáros lány előtt. Csakhogy ő ezt sajnos úgy értelmezte, hogy szívesen beszélgetek vele, ezért egyre többször akart. Én balfék meg nem voltam képes elküldeni a francba. Ezt meg úgy értelmezte, hogy biztos gyengéd érzelmeket táplálok iránta. Szóval közölte, hogy ő is irántam. Persze rögtön megmondtam neki, hogy nem kölcsönös, erre ő engem hibáztatott, de persze továbbra se akarja megszakítani a „kapcsolatot”. Szóval néha „rám tör” véletlenszerűen, és megfürdet a nyáltengerében (képletesen, persze).
- Nem, nem illik, és tényleg fejezd be. - Nos, igen. Mint a mellékelt ábra mutatja, elég nehéz vele megértetni a dolgokat. Mondhatni lehetetlen.
- Hát jó - mondta végre, látványosan elszontyolodva. A következő pillanatban azonban ismét ragyogott (s gagyogott*, hehe):
>- Ugye eljössz velem a bálba? - Merlin! Csak ettől ments meg! - gondoltam kétségbeesve, és buzgón fohászkodtam a mágia ősatyjához, hogy sikerüljön drága Pattike fejébe verni: nem és nem megyek vele.
- Nézd, igazából nem terveztem, hogy... - kezdtem óvatosan (és meglehetős szánalmasan) az adagolást, ám váratlanul félbeszakított egy ismeretlen, de kedves hang:
- Elkéstél, Sweely, a hölgy már foglalt. - Felnéztem, és egy meleg, mogyoróbarna szempárral találtam magam szembe, mely egy magas, barna hajú, kedves mosolyú fiúhoz tartozott. Fél másodperc gondolkodás után arra is rájöttem, ki az: Robert Munroe, a mardekáros kviddicscsapat egyik terelője. Rejtély, miért mondta, amit mondott, de egy életre lekötelezett vele.

A két srác farkasszemet nézett egymással, én pedig lélegzetvisszafojtva lestem, mi történik. Közben átfutott az agyamon, milyen természetellenes a helyzet: sosem hittem volna, hogy két fiú valaha is így nézzen egymásra miattam. Végül Sweely halkan megszólalt:
- Susan, igaz ez?
- Nos, az a helyzet, hogy... igen. - feleltem kissé habozva. Talán szemét dolog volt hazudni neki, de egyébként nem biztos, hogy leszállt volna rólam. Így viszont csalódott, már-már sértett pillantást vetett rám, és egy szó nélkül elhúzta a csíkot. Kicsit meg is lepett, nem rá vall. Azért hamar napirendre tértem fölötte, annál is inkább, mivel a mardekáros srác leült a helyére, és továbbra is kedvesen mosolyogva megkérdezte:
- Hol szedted össze ezt a pojácát?
- Itt a suliban, hol máshol - feleltem kitérően (úgysem érdekes az ügy), aztán hozzátettem: - Kösz, hogy megmentettél tőle.
- Nincs mit.
- De mégis miért csináltad?
- Hogy elhívhassalak a bálba, mi másért - szaladt fülig a szája. - Szóval eljössz velem?
- Naná - feleltem egy hirtelen ötlettől vezérelve. Gondoltam, miért ne. A változatosság kedvéért egyszer én is viselkedhetek úgy, mint egy normális lány. Egyszer, hehe.
- Akkor a klubhelyiségben, hétkor - mondta, és pont olyan gyorsan húzta el a csíkot, ahogy megjelent.

Szóval ennyi a tényállás, ismét elhamarkodott döntésem áldozata lettem. Meglátjuk, mi lesz, hátha színt visz sivár kis életembe ez a dolog.

*a szójáték József Attila Születésnapomra c. verséből van (csak megfordítva)