Muszáj volt leírnom ezt a szót. Annyira idegen tőlem! Félre ne értsen az esetleges illetéktelen olvasó, vagy senki (amúgy is kinyomom a szemét), nem panaszkodni akarok, vagy ilyesmi, de akkor is furcsa. Eddig üres frázisnak tartottam ezt a szót, olyannak, mint a család, szabadság, egyenlőség, blablabla. Mert ezek igazából javarészt hazugságra épülnek, a gyakorlatban nem valósulnak meg úgy, ahogy azt a nagyokosok valaha elképzelték. Minden az egyéni érdekek körül forog. Ez tartja össze a családot; ezért mondjuk, hogy szabadság, pedig nincs olyan ember, aki tényleg teljes mértékben azt tehet, amit csak akar; egyenlőség természetesen nem létezhet (aki nem hiszi, járjon utána... az utópia és a megvalósíthatatlan címszavaknál keresse); blablabla pedig... nos, majd máskor kitárgyalom, hehe. Szóval mindeddig biztos voltam benne, hogy a barátság is egy ilyen jól hangzó, ámde üres szó. Most viszont azt hiszem, lehet, hogy mégsem így van. Mindjárt le is jegyzem, mi az, ami a változást okozta.

Reggel szokás szerint egész korán felkeltem, és úgy döntöttem, nem ártana tanulni egy kicsit. Nem mintha kedvem lett volna hozzá, de muszáj. Ehhez képest tanulás címén ültem néhány órát a könyveim fölött, és a semmibe bámulva elmélkedtem. Na jó, valamennyit sikerült a fejembe vernem a tananyagból, s mivel az adott körülmények között ez is szép teljesítmény volt tőlem, engedélyeztem magamnak némi szabadfoglalkozást. Mephistóval játszogattam, de neki meg úgy tűnik, ehhez nem volt kedve, legalábbis elég hamar elunta a dolgot, és angolosan távozott. Biztos tőlem látta, hehe. Ezután töprengeni kezdtem, mivel is töltsem az időt, mert tanulni továbbra sem akartam, és kivételesen olvasni sem volt kedvem. Kotorászni kezdtem hát a ládámban a cuccaim között, hátha találok valami jót. Így bukkantam rá némi matatás után egy szerkentyűre, amiről persze jó ideje teljesen megfeledkeztem. Azt hiszem, walkmannek, vagy minek hívják, bár fogalmam sincs, miért, nem hasonlít sétáló emberre. Találtam ilyen izéket is, amiket bele lehet rakni, ilyen kazettákat. Az egész cuccot egy nagyjából korombeli kvibli rokonomtól kaptam, mert jók lettek a vizsgáim. Kedves tőle, főleg ahhoz képest, hogy talán ha ötévente beszélünk. Szóval ügyködtem egy sort a gépezettel, és egész jól sikerült visszaemlékeznem, hogy működik. Mikor kaptam, nem igazán fordítottam rá figyelmet, mugli cucc lévén unalmasnak tartottam. De mégis egész érdekes, kiderült, hogy zenét játszik le, és valahogy jobbnak tűnik a gramofonnál. Tartozik hozzá egy ilyen madzagon lógó valami is, amit az ember beledughat a fülébe, és azon keresztül jön a zene. A kazettákon főleg valami mugli zenekarnak, az Ossiannak a zenéi vannak. Nem angol nyelvű ugyan, de valamiért mégis értettem a szövegét. Érdekes... na mindegy. Szóval zenét hallgatgattam egy darabig és rájöttem, hogy kár lett volna e nélkül felnőni, hehe.

Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy a könyvtár közepén ácsorgok, és tekintetemmel Robot keresem. Meg is találtam, és leültem hozzá beszélgetni. Egész sok dologról eldumáltunk, nem is képzeltem eddig, hogy emberrel ennyi beszélnivalóm lehet. Mesélte, hogy a haverjaival zenekart alapítottak és a Szükség Szobájában szoktak gyakorolni. Jó lehet. Hátha lesz végre egy belevaló mágusbanda. A Beszívott Koboldok meg a Walpurgis Rosszlánykái elég bénák. No és persze szóba jött a rejtélyes hölgy is, aki miatt Robbie kissé kivan. A nevét persze most sem árulta el (nem is nagyon faggattam, tudom, milyen szar, ha cseszegetik az embert), de azt elmondta, hogy van barátja az illetőnek. Ezért is mondta Rob tegnap, hogy reménytelen az ügy. Persze kifejtettem neki, hogy remény mindig van, és attól, hogy most jár valakivel a csaj, még nem jelenti azt, hogy örökre együtt is maradnak. Nem úgy nézett ki, mint akit olyan nagyon meggyőztem volna, de azt hiszem, kezdett neki kínossá válni a téma, mert hirtelen váltott, és megkérdezte, velem mi van. Ilyet se sokan kérdeztek még tőlem! Jólesett, még ha csak azért is, hogy elterelje a szót, egyébként ezt bármi más témával is megtehette volna. Viszont hirtelen nem is tudtam, mit feleljek erre, végül kimondtam, ami először eszembe jutott (jó szokásom szerint):
- Belefutottam Remy Potterbe idefelé jövet, elég zavartnak tűnt. Na nem mintha ismerném, de néha valamiféle felelősségtudat-félét érzek iránta.
Amint gyors egymásutánban elhagyták a számat ezek a szavak, elkezdtem irtó hülyének érezni magam, szerencsémre és meglepetésemre azonban Rob megértően bólogatott:
- Én is vagyok így emberekkel. - Majd hozzátette:
- Ezek szerint te még nem hallottad?
- Mit?
- Ami Remyvel történt tegnap a bálon. A fél iskola erről beszél.
- Jah, én a másik feléhez tartozom.
- Az volt, hogy az egyik srác, állítólag a kísérője erőszakoskodott vele. Aztán odament Rick Malfoy, és leütötte a fickót puszta kézzel. Mondhatjuk, hogy elég jól ismerem Ricket, de még eddig sosem csinált ilyet. Fura, nem?
- Hm... puszta kézzel? Nem semmi... úgy értem, meg is átkozhatta volna. Tényleg fura. Azért Remynek se lehet túl könnyű - motyogtam elgondolkodva, aztán befejeztük a pletykálkodást, és egész más dolgokról dumáltunk tovább. Azt hiszem, jót tett Robnak, hogy elterelődött a figyelme a gondjáról, de az még inkább, hogy beszélhetett róla. Nem tudom, a haverjaival hogy van, de ahogy a mardis srácokat ismerem, azokkal nem nagyon lehet ilyenekről beszélni. Nem is igazán értem, Rob mit keres egyáltalán a Mardekárban... eddig semmi olyat nem vettem észre a személyiségében, ami ide kötné... na mindegy. Holnap is lesz nap, méghozzá hétfő, sajna.