Nos, igen. Megint nem írtam napok óta. Mentségemre legyen mondva, nem is igen volt mit. Ilyenkor ősszel minden nap egyforma. Szürke, esős, vagy ha az nem is, mindig borús. Elég lehangoló. Unalmamban, meg „széles jókedvemben” nem is igen tudtam mást tenni, mint tanulni. Na, azt mindig volt mit. Ha ez így megy egész évben, egyáltalán nem biztos, hogy le tudom majd tenni a vizsgákat… tárgyanként hetente dolgozat, és a tanárok persze úgy tesznek, mintha kizárólag az ő tárgyukra kellene készülni. Fogadni mernék, hogy az ő idejükben még feleennyi sem volt a tananyag… na mindegy. De még ha biztos lehetnék benne, hogy nem maradok hülye! Eh, tényleg hagyom a témát.

Egyik éjjel felvert az esőcseppek kopogása, nem bírtam visszaaludni, úgyhogy kiszöktem a folyosóra, és császkáltam egy kicsit. Közben elállt az eső, és kitisztult az ég, én pedig nem bírtam ellenállni, kimentem a parkba. Gyönyörű volt az éjszaka! A levegő friss volt és tiszta, a Hold magasan világított az égen, meg éjjeli állatok hangja hallatszott, a tónál még szentjánosbogarakat is láttam… szóval minden, ami kell. Egyébként is imádok kinn lenni eső után a szabadban, de így éjjel még jobb! Kár, hogy megfellebbezhetetlenül tilos. Viszont szerencsére nem kapott el senki. Visszaosontam és sokkal jobbat aludtam, mint a héten bármikor. Csak sajnos keveset.

De nem is ez a lényeg. Ma reggel szokás szerint befutottak a baglyok a postával, nem is igen figyeltem oda, nem gyakran kapok levelet. Amit a múltkor írtam jóanyámnak, arról már majdnem teljesen el is feledkeztem, és persze szörnyen kómás lévén beletelt némi időbe, mire felfogtam, hogy jé, az a kis barna füles tényleg nekem hozta, amit hozott, és nem valaki másnak. Kárpótlásul adtam neki egy kis kaját, de persze még mindig morcos volt, mikor felszállt az asztalról. Jellemző, az állatokhoz is csak egy fokkal értek jobban, mint az emberekhez. Mire felbontottam a levelet, többé-kevésbe fel is ébredtem, úgyhogy kellő figyelemmel tudtam olvasni. A következő állt benne:

Drága Kislányom!

Bár ezeket a dolgokat nem levélben akartam közölni Veled, számítottam rá, hogy meg fogod kérdezni. Ha nem ismernélek eléggé, várnék vele, míg hazajössz, de mivel tudom, milyen kis türelmetlen vagy, leírok mindent szép sorjában.
Az egyik, amit nem mondtam el Neked, az, hogy magyar származású vagyok: szüleim (a Te nagyszüleid) magyarok voltak. Legjobb barátnőmmel, Anne-nel felnőtt korunkban is mindig magyarul beszéltünk. Ő időközben hozzáment Jasper Munroe-hoz, és született egy fiuk, Robert. Két évvel később születtél Te. Ezután is tartottuk a kapcsolatot, bár Anne férje nem nézte ezt jó szemmel. Azt hiszem, könnyelmű bolondnak tartott engem, nem hibáztatom érte. Te és a kis Robert gyakran játszottatok együtt, és közben egy keveréknyelvet használtatok, amit ti találtatok ki, és persze csak ti értettétek. Olyan kis aranyosak voltatok! Ne húzd a szádat, ez az igazság! Hároméves lehettél, amikor Anne váratlanul megbetegedett. Legalábbis ezt mondták. Néhány héten belül belehalt. Gyanús volt nekem ez az egész ügy, de nem kérdeztem semmit, és nagyon kérlek, Te se feszegesd a témát! Jobb ez így most már. Sok-sok év telt el azóta, kapcsolatunk a családdal megszakadt. A magyar nyelvről mindig Anne jutott eszembe, és főként vele beszéltünk így, ezért mostanra leszoktam róla. Te elég rosszul élted meg ezt az egészet, különösen az elszakadást a kis barátodtól. Többé egyetlen magyar szót sem hallottam Tőled, ennek ellenére biztos voltam benne, hogy nem felejtetted el.
Van még valami, amit nem mondtam el. Talán nem szép dolog tőlem, hogy megemlítem, de úgy érzem, tartozom - tartozunk Neked ennyivel. Apádról van szó, ez azonban tényleg nem egy olyan dolog, amit levélben közölnék. Úgy vélem, jobb lenne, ha tőle tudnád meg, személyesen. Nyugodtan kérdezd csak meg, ha vonakodna, hivatkozz rám!
Remélem, minden kérdésedre választ adtam. Ha nem, feltétlenül írj, de édesapádat is megkérdezheted. Akár hiszed, akár nem, örülnék, ha javulna a kapcsolatotok. Remélem, jól vagy, bár mindig tudtál vigyázni magadra.

Szeretettel ölel:
Édesanyád

London, 1991. szeptember 9.

U.I.: Küldtem egy kis meglepetést, remélem, örülsz neki.

Ekkor tudatosult bennem, hogy van egy közepes méretű csomag is az asztalon, ugyanolyan szalaggal átkötve, amilyennel a levél is volt. Hm… elgondolkodtatott, amit anyu írt. Na igen, a levél stílusa kicsit fellengzős, vagy inkább mesemondós. Miközben olvastam, egy hintaszékben ülő nagymamát képzeltem el. Fogalmam sincs, mitől ilyen, máskor inkább humoros hangúakat szokott írni, biztos ilyesmit olvasott. Mindenesetre ezek szerint az Ossian magyar, és részben én is. Csak azt nem tudom, Rob mit fog szólni, ha ezt elmesélem neki. Ha tudna erről az egészről, azt hiszem, már említette volna. Persze, ki tudja. Reggelinél nem volt ott, hogy ezt megvitathassam vele, mivel péntekenként nincs első órája (de jó egyeseknek). Viszont megbeszéltük valamelyik nap, hogy a szombat reggeli kviddics-edzés után lézengünk kicsit a parkban. Már ha nem esik. Áh, nem akarom, hogy essen…

Komolyan, annyira szétszórt vagyok mostanában! Az előbb ki akartam nézni az ablakon. Nem azért vagyok hibbant, mert ezt nagy dolognak tartom… persze, hogy nincs abban semmi, ha valaki kinéz az ablakon, de a pincében ez azért problémás… be is fejezem mára, amíg még úgy-ahogy van értelme a mondataimnak.