Rémesen unom, hogy össze vagyok zárva az elfuserált gondolataimmal. Megtanultam, amit muszáj, és most nézek. Az egyetlen eseménynek nevezhető dolog a szobatársaim fantasztikus balhéja, ami hétfő óta folyamatosan zajlik.
Most épp két hetedikessel és egy negyedikessel lakom, őt most költöztették be annak a csajnak a helyére, aki tavaly férjhez ment, miután letette az RBF-eket. Fheh. A veszekedés tárgya pedig az, hogy minden év elején át szoktuk rendezni egy kicsit a szobát, hogy több hely legyen. Úgy néz ki eredetileg, hogy mikor az ember belép az ajtón, szemben vannak neki az ágyak sorban egymás mellett, térbe fordítva. A két szélső a fal mellett, a két belső meg nem (értelemszerűen), és két ágy között egy-egy láda van. Az ajtótól balra mosdókagyló meg tükör, jobbra pedig végig a fal mellett négy ruhásszekrény. Úgy szoktuk átrendezni, hogy két ládát behúzunk középre, és így elég hely van, hogy az egyik ágyat a fal mellé fordítsuk. Igen ám, de a kis negyedikesnek ez marhára nem tetszett, mert hogy ő a fal melletti ágyon akarna lenni, de ha odafordítjuk a másik ágyat, akkor nagyon közel lesz hozzá a másik ember… történetesen én. Persze hosszasan magyarázta, hogy nem velem van baja, senkit nem bírna elviselni ilyen közel magához… egyem a kis szívét, négy év alatt megtanulhatott volna már alkalmazkodni. Bár nem tudom, az előző szobájából milyen körülmények között jött el. Mondtam nekik, hogy úgy is lehet, hogy az én ágyam, meg a kiscsaj (Violet) ágya között lenne egy láda, és akkor a másik csaj mellett lenne a fejem. Akkor meg azért ordibált le a két „érett, komoly, szinte felnőtt” hetedéves liba, hogy ne szóljak már bele… végül is, csak arról van szó, tologathatom-e azt a ménkű nehéz mennyezetes ágyamat, vagy nem (nem nagyon merem varázslattal mozgatni, mert még megzavarnak, leejtem és baja lesz).
Láttam egy kiírást, miszerint Sinistra prof latin szakkört indít minden érdeklődőnek, teljesen az alapoktól. Érdekel a dolog, azt hiszem, el fogok menni. Nem szeressem az ilyen össznépi marhaságokat, de latinul régóta szeretnék tanulni. Nem árt, ha az ember tudja, mit handabandázik, miközben hadonászik a pálcájával.
Legutóbb, mikor esett az eső egyik nap, úgy döntöttem, azért se punnyadok idebent. Olyan rossz volt a levegő, meg az a sok ember… mikor mind kényszerűleg bezsúfolódnak a négy fal közé, még sokkal rosszabbak. Mozgáshiányos elsősök, másodikosok futkároznak mindenfelé, a csendesebb zugokban szerelmespárok csókolóznak, a tanulóhelyiségekben meg a könyvtárban stréberek – sőt, nem-stréberek is – ülnek… úgy éreztem, megfulladok, úgyhogy kimentem kicsit az esőbe. Elkértem a szertárkulcsot Mme Hoochtól (azt mondtam neki, hogy otthagytam valamit… nem hiszem, hogy bevette, de a lényeg, hogy adott kulcsot), és száguldoztam egyet. A szél az arcomba csapta az esőt, néha ide-oda rángatta a Jólsep-R 2-est (az volt a legjobb, amit találtam, de legalább válogathattam, hehe). Egész kitomboltam magam. Épp egy zuhanós manőverrel próbálkoztam (Vaszilij-műbukás?), amikor megdördült az ég. Kicsit elvonta a figyelmem, majdnem elvétettem és belecsapódtam a sárba, de még épp megúsztam. El is határoztam, hogy elég a jóból, mikor hirtelen egy sötét foltot láttam közeledni. Ki az a marha, aki ilyenkor kijön ide – gondoltam bosszúsan –, és miért nem hagy békén? A szemüvegem persze tiszta víz volt, de nem jutott eszembe a Leperex… az agyam is elhagyom egyszer.
Szóval nem láttam, hogy ki közeledett, de elég gyorsan jött, és mély, rekedtes hangon kiabálni kezdett velem:
- Te teljesen meghibbantál?! Ostoba! Jó szórakozás az életeddel játszani? – Ez a gúnyos, kötekvő hang! Bár nem sokat láttam belőle, erről felismertem a fehér hajú srácot – magamban Inkvizítornak neveztem el, mert arra emlékeztet.
- Higgadj már le! Mi közöd hozzá?
- Hála Merlinnek, semmi. De ha vannak szüleid, akik aggódnak érted, a lehető legnagyobb szemétség, amit teszel velük.
El kellett ismernem, hogy ebben van valami. De persze eszem ágában se volt a srác orrára kötni.
- Tudok vigyázni magamra, apuci! – feleltem hát, és eliramodtam lefelé. Nem néztem hátra, rögtön visszavittem a seprűt a szertárba (a kviddicspályánál van, az öltözők mellett). Amikor kiléptem az ajtón, nem bírtam megállni, hogy ne nézzek fel az égre, de a hatalmas, fenyegetően tornyosuló, fekete esőfelhőkön kívül semmit sem láttam. Villámlott egyet. Ilyenkor olyan, mintha minden szín az ellentétére változna, mintha egy negatívképet látnék… és a nagy fényben az árnyékok is mások – így vettem észre, hogy Inkvizítor ott áll mögöttem. Gondolatban vállat vontam, miért ne vihetné vissza ő is a seprűjét. Elindultam, ő pedig jött utánam. Gyorsan és nesztelenül, mint a macska. Az oké, hogy ő is a kastélyba tart, de miért lopakodik? Persze, miután leordított, elegánsabb lenne, ha nem venném észre. Azért tettem egy próbát: indokolatlan kis kerülőket tettem, és minden alkalommal utánam jött. Ez már egyértelműnek tűnt. Egy óvatlan pillanatban megálltam és csináltam egy hátraarcot. Azonnal megállt ő is, és tartott némi távolságot, így nem ütközött belém.
- Mi a francot akarsz tőlem? Miért követsz? – Nem válaszolt, csak nézett rám bőszen. Eddigre már csurom vizesek voltunk mind a ketten; hosszú, fehér haja ázottan lógott az arcába, és persze a talárjából is facsarni lehetett volna a vizet. Rátapadt, meg minden… egész izmos – állapítottam meg magamban kelletlenül, de persze rögtön ki is törölte a fejemből: vigyorgott! Merlinre, nagyon remélem, hogy nem sejtette meg, mire gondoltam… áh, mindegy.
- Mit vigyorogsz? – mordultam rá. Még mindig semmi. Egyik kérdésemre se volt képes még annyit se nyögni, hogy kuss, vagy közöd? Persze, hogy felforrt az agyvizem. Kínomban pálcát rántottam, és rászegeztem.
- Szólalj meg, vagy megátkozlak!!
- Kis méregzsák – vetette oda még gúnyosabb vigyorral, aztán faképnél hagyott, én meg szólni se tudtam. Mire megfordultam, már méterekkel előttem járt, de nem is akartam utolérni. Csak puffogtam magamban, míg a szobába nem értem. Rémesen feldühített! És még mindig nem tudom, mire volt jó neki ez az egész. „Ha vannak szüleid…” – lehet, hogy azért mondta, mert neki nincsenek? Áh, nem fogok a nyamvadt kis lelki problémáin meditálni!
Viszont jól megfáztam, úgyhogy kénytelen vagyok forró mézes teát inni… utálom a teát. Igen, brit vagyok, na és? Attól még nem kötelező szeretni. A Yorkshire-pudingot is utálom. Áh, mit nem?
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.