A héten végre eljutottam odáig, hogy elkezdjek agyalni a Rob-PC-összehozási hadműveleten. Elég sokat merengtem a dolgon, mivel nem vagyok valami gyakorlott a kavarás terén. Persze többször meg is fordult a fejemben, hogy hagyni kéne, de Rob bánatos képét látva nem tudtam nem foglalkozni az üggyel. Először is sorra vettem, hogy kik vannak közvetlenül a csaj közelében, és közülük is ki révén tudnék tájékozódni róla és esetleg üzenni neki, vagy valami. Sajnos ezzel a logikával nem mentem sokra, mert hiába figyeltem, kikkel van, szinte senkit nem ismerek a baráti köréből. Végül arra jutottam, a Weasley-ikrek talán megfelelnek. Igaz, elég zabolátlanok, nem könnyű velük bánni, de ez még nem jelenti azt, hogy lehetetlen. És mivel fiatalabbak, kevesebb az esély, hogy pattognak nekem, kérdezősködnek vagy ilyesmi. Ezen kívül, ha akarják, meglepően profi módon tudják intézni a dolgokat. Egyelőre nem írom le, mit tervezek, egyrészt babonából (ami nálam inkább csak megszokás, de azért mégis), másrészt meg majd leírok mindent, ha már azt is tudom, hogyan sikerült.

Mindenekelőtt megkérdeztem Robbie-t, hogy kipróbálhatok-e valamit A Hölgy, Akit Nem Nevezünk Nevén kapcsán. Visszakérdezte, mit veszíthet ő ezen. Azért mégiscsak vérbeli mardekáros, hehe. Kis mérlegelés után azt mondtam, hogy tulajdonképp semmit. Így persze beleegyezett. Következő utam az ikrekhez vezetett, de csak este látogattam meg őket. Egyrészt a nap többi részében sajnáltam rájuk az időm, másrészt talán némi tiszteletfélét kivívok náluk azzal, hogy ok nélkül tilosban járok. Komolyan, ilyenkor annyira büszke vagyok a ravaszságomra! Hehe.

Szóval este újra megpróbálkoztam az animágiával. Egy ideje már szenvedek vele, de eddig csak egyetlen egyszer sikerült, gyanítom, véletlenül. Ma viszont úgy tűnik, az égiek is segítik az akciómat, simán meg tudtam csinálni. Ismét egy nagy adag önbizalom, csak nehogy a végén túl sok jó történjen velem. Mert ugyebár semmi sincs ingyen... na mindegy. Szerencsére a klubhelyiségben nem volt senki. A folyosón ugyan belebotlottam egy prefektusba, de még időben el tudtam bújni előle egy szobor mögé. Kivételesen útba ejtettem egy nagy tükröt is, nem azért, mert annyira imádnám nézegetni magam (nem vagyok mazochista), hanem mert meg akartam róla győződni, hogy tényleg jól sikerült-e a transzformáció. Elégedetten nyugtáztam, hogy a tükörből egy teljesen fekete, zöld szemű párduc néz vissza rám. Kóvályogtam egy kicsit, mire elértem a "Griffesek Tornyához", nem sokszor jártam még arra, meg amúgy sem vagyok egy tájoló-zseni. A lényeg, hogy sikerült. Igen ám, de hogy megyek be? Nem igazán mertem megmutatni magam a festmény-nyanyának, aki a körletet őrzi, mert még el találja hinteni, hogy látott arra ólálkodni, és bajba kever. Így aztán vártam, és lázasan töprengtem, hogy mi legyen. Végül ismét szerencsém volt: négy gyerek rohant lélekszakadva a portréhoz, és meglehetősen rémültnek tűntek. Elég kicsik voltak, elsősök lehettek, vagy legfeljebb másodikosok. Csodálkoztam is, mit keresnek ezek a kis nyomik éjszaka a folyosón, de nem nagyon töprenghettem rajta, cselekednem kellett. A festmény-nyanya a borzalmas rózsaszín ruhában elég mérges volt, és mit ad Merlin, pont azt kérdezte tőlük, amire én is kíváncsi voltam. De az egyik kissrác csak annyit felelt neki:

- Nem érdekes, disznóorr, disznóorr. - Ha emberi alakban lettem volna, biztos elfog a röhögőgörcs, olyan hülyén hangzott. Így viszont valamivel könnyebb volt elfojtani. A kép mögül előtűnt a klubhelyiség bejárata, én pedig kihasználva a kicsik zaklatottságát, besurrantam mellettük. Elég sötét volt, és ügyeltem, hogy ne érjek hozzájuk. Remélem, nem vettek észre, bár semmi jelét nem mutatták. Bent aztán megint várakoznom kellett, mert a kis nyamvadékok még mindig nem voltak hajlandók aludni menni. Ledobták magukat a karosszékekbe a kandalló előtt, és miután meghúztam magam egy árnyékos sarokban, a tűz fényénél az arcukat is láthattam. Az egyik a kis Potter volt. Nyilván a fejébe szállt a dicsőség, amit csecsemőkorában szerzett, ha már elsős létére van képe kint mászkálni éjjel. A másik az a létra-kinézetű vörös srác volt, úgy rémlik, talán Weasley. Volt még velük egy kis, dagi, barna hajú gyerek is, aki annyira meg volt szeppenve, hogy kis híján elbőgte magát. És persze ott volt az a kis bosszantó, borzas fejű lány is, aki a múltkor a discmanemről kérdezősködött. Egy darabig csak ültek és remegtek, arra gondoltam, talán összefutottak valahol a Véres Báróval, azért vannak így kiakadva. Végül a vörös megszólalt:

- Hogy juthat valakinek az eszébe, hogy egy ilyen szörnyet tartson egy iskolában? Pont az ilyen bestiáknak találták ki a kutyaiskolákat. - Erre a kiscsaj, akit nem zavart, hogy marhára nem kapcsolódik a témához, pattogni kezdett:
- Ti nem láttok a szemetektől? Meg se néztétek, hogy mi van a bestia alatt?
- Gondolom, padló - mondta erre Potter. Tényleg nagyon pofátlan! - Nem a lábát néztem, hanem a három fejét - tette hozzá aztán. Basszus, egy háromfejű kutya? Ez kész. Tuti, hogy a harmadik emeleti folyosón van, egy ilyet azért csak elzárnak, ha már itt kell tartani az épületben...
- Nem a padlóra gondolok. A kutya egy csapóajtón állt. Világos, hogy őriz valamit - okoskodott a kis borzas liba. Micsoda következtetés! Mondjuk, igaza lehet. Aztán végre-valahára felállt, szemmel láthatóan menni készült, de búcsúzóul azért még cseszegette egy kicsit a másik hármat:
- Remélem, elégedettek vagytok magatokkal. Meghalhattunk volna, vagy, ami még rosszabb, kicsaphattak volna minket. És most, ha nem veszitek zokon, lefekszem. - Ment is, a vörös meg bambán eltátotta a száját. Aztán persze megjött a hangja, mire a kiscsaj hallótávolságon kívülre került:
- Nem vesszük zokon. Úgy csinál, mintha mi kértük volna, hogy jöjjön velünk! - erre Potterke nem felelt, pedig biztos voltam benne, hogy helyeselni fog a haverjának. Ehelyett bambán bámult maga elé, mint aki gondolkodni próbál, de nagyon nem megy neki, hehe. Aztán végre eljutottak odáig, hogy mind a hárman felvonszolták a seggüket a hálótermükbe.

Visszaváltoztam emberré, és az órámra néztem. Már háromnegyed egy volt. Hogy fogok én reggel felkelni? - futott át az agyamon, de el is hessegettem a gondolatot. És úgy döntöttem, ezt a cerberus-témát is hanyagolom, majd agyalok rajta, ha ráérek. Gyorsan felszaladtam a lépcsőn, ahol nemrég a három kissrác cammogott, és sorra néztem az ajtókat, hátha látok rajtuk valamit, ami alapján felismerhetem, melyikben lakik Fred és George. Már majdnem lemondtam erről a lehetőségről, minden ajtó egyforma volt, csak egy-egy számot találtam rajtuk, de ezek nekem semmit nem mondtak. Már egészen a végén jártam a folyosónak, mikor találtam végre egy ajtót, ami más volt, mint a többi. A szám alatt világító, ákombákom betűkkel a következő felirat virított: Kacagtató kacatok kaphatók!

Nem is tudtam, nevessek-e vagy sírjak, annyira bárgyú volt az a nyomorult kiírás. Végül csak megcsóváltam a fejem, és benyitottam. Biztos voltam benne ugyanis, hogy ez a Weasley-k főhadiszállása. Az ajtó gond nélkül kinyílt (jellemző, én mindig jelszavas bűbájjal zárom le a szobám – mondjuk, ennek a szobatársnőim nem mindig örülnek, hehe), úgyhogy beslisszoltam. Egyenként meglestem az összes ágyat, az egyikben horkolt a kiskoma, a másikban tátott szájjal szuszogott, a harmadikban pedig keresztben feküdt, nyakára tekerve a takarót. Ez utóbbi Lee Jordan volt, a másik kettőt nem ismerem. Kuncogtam egy kicsit rajtuk, vigyázva, hogy azért ne ébredjenek fel. A maradék két ágy üres volt. Jól elvannak ám, hogy még ilyenkor is csavarognak! - gondoltam, majd párduccá változtam újra (örömmel konstatáltam, hogy ismét sikerült), felugrottam az egyik üres ágyra, és kényelmesen elhelyezkedtem. Nem bírtam kihagyni a lehetőséget, hogy megijesszem őket egy kicsit. Nemsokára meg is érkeztek, lázasan sutyorogva, gondolom a legújabb "hőstettükről", hehe. Enyhén meghökkentek, amikor megláttak. Egészen a falig hátráltak, és pár pillanatig rémülten pislogtak rám. Én viszont nem akartam megvárni, míg eszükbe jut valami rontás és megtámadnak, úgyhogy nagyot nyújtóztam és visszaváltoztam emberré. Aztán lemásztam az ágyról. Mert azért mégis már.

- Hallod, ez nem volt semmi! - lelkendezett az egyikük, azt hiszem, Fred.
- Az biztos, de miért jöttél ide ilyen későn? Biztos okod volt rá - vonta le a logikus következtetést a másikuk. Megeresztettem egy elégedett vigyort, részben, mert sikerült a kívánt hatást elérnem, részben pedig, mert nem kell lefutnom a szokásos köröket. Bele is vágtam a közepébe.
- Pontosan. Egy apró szívességet szeretnék kérni tőletek.
- És miért kellene segítenünk neked?
- Lássuk csak... talán hogy ne tépjelek szét benneteket; hogy ne köpjem el azt a pár kis ügyeteket, amiről tudok - például a ma éjjeli csavargást; vagy esetleg, hogy ne írjam ki a nyamvadt jelszavatokat a Mardekár faliújságára... kell még ok? - erre rögtön elkomorultak.
- Szóval zsarolsz. Honnan tudjuk, hogy nem teszed-e meg ezeket akkor is, ha segítünk?
- Oh, nem bíztok a csúnya mardekáros néniben... ez fáj - színészkedtem, aztán úgy döntöttem, nagyvonalú leszek.
- Nyugi, ha ártani akarnék nektek, bármikor minden további nélkül megtehetném, mindenkinek van gyenge pontja. Mégsem bántok senkit, ha nem ad okot rá, nektek sem tettem keresztbe soha. Most sem fogok, sőt. Lássátok, kivel van dolgotok, ha segítetek, adósotok leszek egy szívességgel. Amúgy sem kérek nagy dolgot.
- Miért, mit kérsz?
- Hohó, előbb ígérjétek meg, hogy nem beszéltek róla senkinek. Nem nagy ügy, de diszkréten kell kezelni.
- Ígérjük meg? És ennyi?
- Nekem elég. Ha megszegitek... nos, garantálhatom, hogy ti jártok rosszabbul. És semmiféle magyarázkodás nem fog érdekelni.
- Világos.

Ezután összenéztek, megvitatták a dolgot, persze suttogva. Végül bólintottak, és mind a ketten a szavukat adták, hogy hallgatnak. Gyorsan felvázoltam nekik, hogy mi a teendő, ők pedig elmondták, hogyan a legcélszerűbb végrehajtani. Ebben meg is egyeztünk, így aztán csakhamar megszabadítottam őket minden bizonnyal nyomasztó társaságomtól, hehe.

Szerencsére gond nélkül vissza tudtam osonni a klubhelyiségünkbe, onnan pedig a hálóba. És azóta körmölök. Te jó ég, mindjárt két óra! Olyan leszek reggel, mint akit a háromfejű kutya szájából húztak ki.